katona

Ujlaki Dénes 1945. január 20-án született, a híresen rossz gyerekből felnőttkorára híresen jó színész lett. 1956 után, 14 évesen börtönbe került, majd szabadulása után a színészi pályát választotta. 1969-ben végezte el a Nemzeti Színház Stúdióját. A vidéki és budapesti színházak életét jól ismeri, a Katona József Színháznak alapító tagja. Az emlékeiről és színészi élményeiről faggattam a ma 70 éves színészt.

Mikor jutott eszedbe, hogy színész legyél?

Alapvetően nekem nem jutott eszembe, hogy színész legyek. Én mindig úgy gondoltam, hogy a színészet az egy szabad pálya és nagyon sok múlhat a szerencsén vagy az adott helyzeten, hogy hogyan alakul. Az előéletemből fakad, hogy rettenetes hendikepet kellett behoznom, és nem tudtam mihez kezdeni. A börtönben rengeteget olvastam, megszerettem az irodalmat, főképp szépirodalmat olvastam. Verseket kevésbé, ebből is adódik, hogy a mai napig nem tudok jól verset mondani. Meggyőződésem, hogy a vers az egyik legnehezebb műfaj, mert tisztában kell lenni a költővel, a korával, azzal, hogy a költő mit akart a verssel, magaddal, hogy te mit akarsz a költőtől, hogy te mit akarsz a verstől. Szóval ez nagyon nehéz műfaj. Így aztán én csak annyit tanultam meg, amennyi a felvételire kellett.

Nem a Színház- és Filmművészeti Egyetemen kaptál képzést színészetből fiatalon, de akkor hol tanultad meg?

Jelentkeztem a színművészeti főiskolára, kétszer el is jutottam a harmadik fordulóig, de nem vettek fel. A Nemzeti Színház Stúdiójába jártam, majd Kaposvárra kerültem, ahová kórustagnak vettek volna fel, de nemet mondtam. Debrecenbe, a Csokonai Színházba mentem, ahol Taar Ferenc volt az igazgató és Giricz Mátyás a főrendező, a beosztott rendező pedig Ruszt Jóska. Debrecenben játszott még Kun Vilmos, Olsavszky Éva és Dózsa Laci, mégis, valahogy nem éreztem ott jól magam. Nem azért, mert nem kaptam szerepeket, hanem mert a légkör nem volt szabad, nem éreztem magam szabadnak. Nagyon meghatározó egyéniségekkel találkoztam abban a színházban, akiknek az ízlése nem passzolt az enyémhez. Fél év után megelégeltem a dolgot, és úgy döntöttem, hogy kiszállok.

Veszprémbe szerződtem ezután, ami szintén elég zűrös volt, ott csak egy évet maradtam, majd átmentem Győrbe, amit nagyon megszerettem. Apai ágon győri vagyok, a nagyszüleim is győriek voltak. Nagyon jó volt Győrben, szerettem a várost, az embereket, csodásan éreztem magam. Egyébként rengeteget jártam pecázni és a reggeli próbákon a kollégáim sokszor meg is jegyezték, hogy halszagom van.
 

Mikor jött el az az idő, amikor sok szerepet kaptál már és kezdett sikeressé válni a pályád?

Győrben jött el a szerencse: egy zenés vígjátékban kellett játszanom, Hortobágyi Margit rendezésében Padisák Mihály A sztár is meztelen című darabját állítottuk színpadra. A rendezőnő megkeresett azzal, hogy többen visszaadták a szerepet, és én meg tudom-e csinálni. Hát hogyne tudnám, válaszoltam. Még szép, hogy ezt mondtam: ha megkérdezik tőled, hogy tudsz-e úszni és valójában nem tudsz, de az életed múlik a válaszon, akkor persze, hogy azt mondod, hogy tudsz! Darvas Feri szerezte a zenét az előadáshoz és írt nekem egy számot. A bemutatón ezt a dalt kb. kilencszer énekeltem el! Akkor indult el valami: megismertek, megszerettek az emberek – egy vidéki városban ez nem is nehéz. Ahogy népszerű lettem, rögtön jelentkezett az ÁVO és megpróbáltak beszervezni 3/3-as ügynöknek, de én nemet mondtam. Féltem ez után, hogy vége az eddig építgetett életemnek és kezdhetek mindent elölről, de nem, békén hagytak.

A színház mellett a filmek is fontos szerepet kaptak az életedben, mikor kezdtél el filmezni?

Amikor eljöttem Győrből, akkor kezdtem, rengeteget forgattam, közben Pestre kerültem. Horváth Ádám felhívott, aki látta Bódy Gábornak a diplomafilmjét, melyet velem forgatott, ez Csáth Géza Apa és fiú című művéből született, és felkért, hogy egy Széchenyi Istvánról szóló filmben – melyben Tordy Géza játszotta Széchenyit – vállaljam el Wesselényi Miklós szerepét. Közben Pesten a gyermekszínházba kerültem Kazán tanár úrhoz – ő nagyon szeretett engem, és szinte kizárólag főszerepeket adott nekem. Ott is volt konfliktusom, amit én annak tulajdonítok, hogy egyfolytában volt bennem valami keresés: megpróbáltam megkeresni azt az embert, akinek ízlése van, ért a színházhoz, odafigyel rám és egy hullámhosszon vagyok vele.

Hogyan ismerted meg Székely Gábort és Zsámbéki Gábort?

Győrbe egyszer eljött Székely Gábor és megnézett egy előadást, majd utána, amikor beszélgettünk, kérte, hogy keressem meg. Ez meg is történt: amikor el akartam jönni a gyerekszínházból, akkor kerestem őt fel. De Csiszár Imre – akinek addigra szintén sokat köszönhettem – a kecskeméti Katona József Színházban készített egy darabot és megkért, hogy szerződjek oda. Nemet mondtam a kérésre, mert úgy éreztem huszonhat éves fejjel, hogy ha ketten csinálunk egy darabot egy évben, az nekem kevés. Többet szerettem volna dolgozni. Végül így kerültem Székely Gáborhoz a szolnoki Szigligeti Színházba – ahova ugyanarra az évadra szerződtették Csiszár Imrét is, velem együtt–, ahol egy nagyon-nagyon jó szezonunk volt. De ez csak egy évig tartott így, mert Székely közölte, hogy neki el kell mennie, azért, hogy a budapesti Nemzeti Színházat vezesse. Akkor nem tudott magával vinni, de megígérte, hogy amint lehetősége adódik rá, megteszi.

A következő évad is egészen jól sikerült, voltak jó és érdekes helyzetek, többek között az, amikor Jurij Petrovics Ljubimov látott Paál István Tangó-rendezésében és az utána következő beszélgetésre én értem oda legelsőnek, és amikor Ljubimov meglátott, megölelt és oroszul annyit mondott: ha legközelebb Magyarországon rendezek, te leszel a főszereplő!

Hogyan kerültél a Nemzeti Színházba?

Előtte még Miskolcra mentem Csiszár Imre jóvoltából, aki otthagyta a szolnoki Szigligeti Színházat, és egy nagyon jó évadot készítettünk, de az utána következő már nem sikerült jól. Imre nem velem foglalkozott és ez zavart – nos, a színésznek van egy olyan tulajdonsága, hogy szereti, ha foglalkoznak vele! Egy este meglátogatott Paál István, és mondta, hogy szeretné, ha visszamennék Szolnokra. Nem döntöttem azonnal, és miután elment, elkezdtem a leveleimet olvasgatni. Rajongói levelek és gratulációk között a kezembe akadt egy levél, amin céges papírra golyóstollal írt betűkkel az állt: keressem meg Zsámbéki Gábort a Nemzeti Színházban. Előbb-utóbb döntenem kellett és végül úgy határoztam, felkeresem őt. Igent mondtam a szerződésre, méghozzá magasabb összegért, mint amennyit eredetileg ajánlott! Egy évet játszottam a Nemzeti Színházban, ekkor szerepeltem Ljubimov Háromgarasos operájában, illetve egyszer abba a Mózesbe is beugrottam, amit még stúdiósként kezdtünk játszani!

 

A Katonának alapító tagja vagy: milyen érzés volt egy új színház létrehozásában részt venni?

Amikor megtudtuk, hogy megalakul a Katona, az egy színháztörténeti pillanat volt: olyan alkalom még nem volt a magyar színház történetében, hogy adtak egy épületet és pénzt az előadásokra, illetve két zseniális színházi embert: Zsámbéki Gábort és Székely Gábort. Ők azt szerződtettek ide, akit jónak láttak. A Nemzetiben a kollégákon látszott, kiket kértek fel, ám eltelt egy nap, de nekem nem szólt senki. Eltelt még egy nap, akkor sem. Ahogy telt az idő, egyre több kollégámon láttam, hogy boldogan mosolyog. Na, akkor megijedtem, hogy ottmaradok a Nemzetiben, mert engem nem hívnak át a Katonába. Egyik nap, ahogyan elsétált mellettem Zsámbéki Gábor, hátba vágott és azt kérdezte: Beszéltél a Székellyel? Nem – feleltem. Na, akkor vedd úgy, mintha beszéltél volna! Onnantól kezdve már én is vigyorogtam. A következő évadban pedig átjöttem ide, a Katonába és azóta itt vagyok.

Milyen emlékek kötnek ide, miért szereted a Katonát?

Nagyon szeretek itt lenni – nyilván volt, amikor kevésbé, de ilyen mindenkivel előfordul. Amikor a Katona elindult, úgy éreztem, ez a legjobb budapesti vidéki színház. Azért mondom így, mert előadás után rengetegszer együtt maradtunk, beszélgettünk a szerepekről, előadásokról, a próbatáblát pedig minden nap bejöttem megnézni (holott telefonon is megérdeklődhettem volna, csak én ezt nem tudtam), és ha nem is volt dolgom, mégis itt voltam.

Melyik volt az a szerep, ami a legkedvesebb volt számodra és melyik volt az, amelyiket egyáltalán nem szeretted?

Nem tudnék ilyeneket kiemelni, számomra mindig az volt fontos, hogy az alábbi tényezők lehetőleg négy alkalommal, egyszerre meglegyenek a pályafutásom során: jó rendező, jó színdarab, jó szerep, jó partnerek, jó játszani és az előadás sikere. Ha ez négyszer is sikerül, akkor az a színészi karrier már teljes. Volt olyan szerep, amit nagyon szerettem, volt, amit kevésbé, de mindent megcsináltam becsülettel és soha nem dobtam vissza egyetlen szerepet sem. Amit tudok, maximálisan kihozok belőle, hogy amikor a bemutató előtt belenézek a tükörbe és azt kérdezem magamtól: mindent megtettél? Nyugodt lehessek, és azt mondhassam: helyes, akkor mehetünk a színpadra.

Tudom magamról, hogy bepöccenek, kellemetlen is tudok lenni, de ugyanakkor megbocsátó, szeretetteljes és hűséges is: ez utóbbi nagyon fontos dolog az életemben. 

Csikós Kornélia 

A Kurázsi mama és gyermekei Brecht talán legismertebb darabja: 1938-ban kezdte írni és az egyik leginkább háborúellenes műnek tartják ma is. Az előadás nyílt próbáján Zsámbéki Gábor, a rendező rövid magyarázataival együtt láthattunk bele néhány jelenetbe. A bemutató január 17-én lesz, a főszereplő Kurázsi mamát Fullajtár Andrea játssza.

Kurázsi mama a háború zűrzavarát igyekszik a saját maga javára kihasználni, a segítséget kérő kisemberek, például a pap (Elek Ferenc) pedig felkeresik őt időről időre, vagy vele tartanak, amíg a háború véget nem ér.
 
Fotó: Székely Péter

A színház nézőtere teljesen megtelt: a nyílt próbára rengetegen voltak kíváncsiak, sokan a nézőtér szélén állva nyújtogatták nyakukat: a szereplők énekével kezdődött el a próba. A színpadon egy rozoga szekér kapta a fő helyet, illetve fekete műanyagzsákhoz hasonlító, óriási anyagok voltak felfüggesztve itt-ott, a színpad fölött. Ez a berendezés a későbbiekben a jeleneteknek megfelelően változott – néha a szárítókötelet, néha pedig a sötétséget volt hivatott betölteni.

Amikor a dal véget ért, a nézők is mind elfoglalták helyüket és a rendező elmondta, az előadás maga is így fog kezdődni: legyen az az érzése a nézőnek, mintha a színészek még egyszer elpróbálnák a dalt, egymás mellett állva a színpad szélén, szorosan a zenekarhoz igazodva, mely a színpad baloldalán helyezkedik el.

A jelenetekben Fullajtár Andrea, Fekete Ernő, Elek Ferenc, Pálos Hanna, Mészáros Béla, Tasnádi Bence, Dankó István és Keresztes Tamás szerepeit ismertük meg egy kicsit jobban, Rajkai Zoltán és Lengyel Ferenc hol katonaként, hol pedig zenészként mutatkozott.  Zsámbéki elmondta, hogy a színészek – bizonyos fix karaktereket leszámítva – több szereplő bőrébe bújnak az előadás során. Ahogyan a színészeknek, úgy a fekete zsákoknak is „alakot kell majd váltaniuk” az előadásban – többek között az idő múlását, a nyomorúságot és a gyászt szimbolizálva a cselekmény előrehaladtával.


Fotó: Székely Péter

A rendező inkább instrukciókat adott a színészeknek, nem pedig magyarázatot a nézőknek, ami így jó volt: olyan érzést keltett a közönségben, mintha a hétköznapok egyik próbájába lesne bele és nem igényelt sok magyarázatot a változtatás – világosan lehetett követni, melyik mozzanatot ismételik el a színészek újra és újra. A részletek, apró tárgyak kaptak még nagy jelentőséget: a fekete zsákok helye, a színpadról történő kivonulások, a Kurázsi mamának átnyújtott és nála felejtett nyaklánc, vagy a pék pipája.

Érdekfeszítő előadás lesz, a néhol kántáló, néhol nagyon dallamos zenei aláfestéssel a komoly történet izgalmas színezetet kap majd.

Csikós Kornélia

Január 16-án lesz a bemutatója Mike Leigh Abigail bulija című darabjának, Ascher Tamás rendezésében. A nyílt próba izgalmasan indult, ugyanis a nézők a színpadon keresztül közelítették meg a nézőteret. Miután elfoglalta mindenki a helyét, a rendező a látványhoz és a történethez fűzött hozzá tudnivalókat. Az előadás nyílt próbáján jártam.

A színpad jobb oldalán egy kanapé, fotelek és egy dohányzóasztal látható, mögötte polcrendszer, melyen bakelitlemezek, s azok lejátszója, szivardoboz, magazinok és néhány könyv található. A színpad baloldalán a bárpult, mögötte pedig az ebédlő. Az előadásban kiemelten szerepet kapnak a berendezési tárgyak: a szomszédasszonyok beszédtémája, és a társadalmi rangot is bemutató kellékek mind a házigazdák ízléséről és pénzügyi helyzetéről árulkodnak - a legújabb kanapétól kezdve az antik gyertyatartóig. A darab szereplői módosabb és kevésbé módos középosztálybeliek.
 

A rendező elmondta, hogy a történetből 1977-ben tévéváltozat is készült. Mike Leigh – aki színházi és filmes területen egyaránt működött – az előadáshoz meghallgatásokat tartott, egyesével hallgatta meg a színészeket, amiből egy idő után improvizatív módon történetek alakultak. A negyedik hónap végén kezdtek csak forgatni, addig alakítgatták a történetet. Eredetileg a történet a 70-es években játszódik, Ascher viszont nem rögzítette ehhez az évtizedhez, kitágította az értelmezhető időszakot, példaként felhozva, hogy: „lehet akár 1999 is.”

Ascher Tamás bevezetője után három jelenetet nézhettünk meg: az első jelenetben rögtön kitisztul a helyzet, Beverly (Rezes Judit) és Laurence (Kocsis Gergely) partit adnak néhány régi és új barátjuknak. A vendégeik pedig Angie (Jordán Adél) és Tony (Ötvös András), akik nemrég költöztek a városba, illetve Suzy (Ónodi Eszter), akinek 15 éves lánya, Abigail, bulit rendez otthon. 

A drámai megnyilvánulásokkal szinte pártot alapító és a társaságból magát állandóan kiemelő nőszemély Beverly és a mindenképpen másoknak megfelelni és másokra hasonlítani akaró, gimnazista lányként viselkedő Angie alakítják a beszédesebb nőket. Suzy, a gyermekéért aggódó, lelki szemeivel a házibuliban, ám fizikailag a felnőttek koktélpartiján van jelen - ő testesíti meg a harmadik, szófukarabb nőt. A férfiakat a szótlan, ugyanakkor kíváncsi és könnyen felingerelhető Tony, illetve a feleségének minden parancsát teljesítő, filozófiai magasságokban repkedő, jó humorú férj, Laurence mutatja be, akinek vicces félmondatain nagyon nevetett a közönség.

A második jelenetben a nők, a harmadik jelenetben a férfiak kaptak nagyobb szerepet, amikor visszaérkeztek a szomszédban zajló házibuli ellenőrzéséből: csak átmentek megnézni, minden rendben van-e. Tették mindezt Suzy kedvéért és a nyugalom kedvéért is, ugyanis nem nyaggatják őket tovább feleségeik a parti további részében, ha ezt megteszik.
 

A rendező instrukciói szerint újra és újra el kellett játszaniuk a színészeknek az egyes jelenetek részleteit, míg nem lettek megfelelőek – az ismétlések gyakoriságában közrejátszott az is, hogy Rezes Judit és Jordán Adél meg voltak fázva és néha beleköhögtek a jelenetekbe. Ascher ezt annyival összegezte: „ha tehetném, rájuk szólnék, köztudott, hogy a nézőkre is azonnal rászólok!”

A nagyjából egy térben játszódó előadásban jól kirajzolódnak a karakterek: az eleinte udvariaskodó, túl kedves mondatok elegyednek a későbbiekben éles, parancsoló hangenmű felszólításokkal. Érezhető, hogy jelentéktelennek tűnő mondatok mögött húzódik meg a konfliktushalmaz.

A másfél órás próbán ennyit tártak a szemünk elé, de a három jelenet is meggyőzte a jókedvűen távozó nézőket: érdemes lesz visszatérni a Kamrába, a humoros előadásból nem lőttek le nekünk minden poént.

Csikós Kornélia

Mészáros Blanka, a Színművészeti Egyetem végzős hallgatója vette át Tenki Réka szerepét A mizantrópban, idei bemutatóink közül pedig a Petra von Kantban és a Faustban kapott szerepet. Blankát a színészi pálya elkezdéséről, a Katonás élményeiről és a gyakorlóév utáni terveiről kérdeztem.

- Miért választottad a színészi pályát?
- Gyerekkorom óta azt éreztem, hogy színésznő szeretnék lenni, noha a környezetemben mindenki azt mondta, hogy a Színművészetire nagyon nehéz bekerülni. Ettől egy kicsit meg is ijedtem és helyette kitaláltam, hogy inkább az orvosi pályát választom, és agysebész leszek!

Jellemző rám, hogy mindig olyan feladatokat állítok magam elé, amik nagy kihívást jelentenek nekem. Ezért évekig készültem a felvételire, az érettségi évében viszont úgy döntöttem, mégsem jelentkezem, mert úgy éreztem, engem biztosan nem fognak felvenni. Anyukám töltötte ki helyettem a felvételi papírokat és csak akkor tudtam meg a dolgot, amikor közölte: most megyünk a Színműre felvételizni! Az első rostán – ahova Anya elkísért – régi versfonatokat (többek között Ady, József Attila és Dsida Jenő munkáit) és a közéjük szőtt gondolatokat adtam elő a felvételin. A második rosta után nem vártam meg az eredményhirdetést, Anyával hazaindultunk, a vonaton ültünk már, amikor felhívtak bennünket, hogy továbbjutottam az utolsó rostára. Amikor megtudtam, hogy felvettek, két napig sírtam – de több időm már nem jutott rá, mert készülnöm kellett a magyar emelt szintű érettségire.

 

- Most a Katonában töltöd a gyakorlóévedet: hogyan kerültél ide?
- Sokan foglalkoznak velünk az egyetem alatt, szerencsénk volt Novák Eszterhez, Zsótér Sándorhoz, Horváth Csabához és Méhes Lászlóhoz. Biztosan láttak is játszani előadásokban – a Hamletben, a Diótörőben vagy a Vérnászban. Lehetőségeket kapunk a negyedév során és eldönthetjük, hol szeretnénk kipróbálni magunkat. Mivel sem Ascher Tamás, sem Máté Gábor, sem Zsámbéki Gábor nem tanított engem, illetve a Katona előadásait mindig érdeklődve néztem, úgy döntöttem, ide szeretnék jönni gyakorlatra. Egyetemistaként azt tartom ideálisnak, hogy megfigyelőként lehetek jelen – ismerkedem a darab megszületésének folyamatával, ilyenkor a színházi élet összetettségére vonatkozó játékszabályokat is meg kell tanulni.

- A mizantrópban Éliante szerepét vetted át Tenki Rékától. Miként alakult ez így és hogy érezted magad a próbák alatt? Mennyire volt könnyű átvenni ezt a szerepet?
- Máté Gábor hívott fel még nyár elején, hogy szeretné, ha átvenném ezt a szerepet az előadásban. Nagyon megörültem neki, mert szeretem A mizantrópot, és az egyetemen Kiss Csabával foglalkoztunk vele. Az külön jó dolog, hogy Zsámbéki tanár úrral – hiába tanít az egyetemen, nem találkoztunk sohasem – végre együtt dolgozhattam. Közel is áll hozzám ez a szerep, és igyekeztem  alaposan felkészülni – felvételről megnéztem az előadást és megfigyeltem, Réka hogyan mozog, hova áll…stb. Nem őt akartam lemásolni, de támpontot adott például ahhoz, hogy amit mondott, miért úgy mondta – segített abban, hogy miként játsszak.  A beugró próba előtt Tiwald Gyurival, a rendezőasszisztenssel is találkoztunk és beszéltünk a darabról – mit is akar mondani pontosan és milyen ez a sokoldalú női szerep.

Az előadás alatt rettentően izgultam, ezért nem tudtam annyira „jelenidejűleg” ott lenni, de közben tudtam, hogy az az érdekes vibrálás, amit érez az ember a színpadon, energiát és nyitottságot ad nekem. Próbáltam hozzátenni azokat a dolgokat, amiket kitaláltam és azokat, amiket Zsámbéki tanár úrtól feladatként kaptam.

- Mennyire tudsz „kezdőként” a nézőkre, a reakciókra figyelni? Inkább magadra koncentrálsz, vagy tudsz a nézőkre is és magadra is?
- Amikor másodszor játszottuk A mizantrópot, már jobban éreztem magam. Akkor sok fiatal ült a nézőtéren, talán ezért is. Mindenképpen van egyfajta kapcsolat, a nevetéseket vagy az egyéb reakciókat nem lehet kikerülni, okvetlenül hat az emberre. Mondjuk Éliante szerepe különleges ilyen szempontból: nem közvetlenül a nézők felé irányulnak a reakciói és a gondolatai, hanem elsősorban a többi szereplőnek szólnak, és rajtuk keresztül vetülnek ki a nézőkhöz. Szóval érzem a reakciókat természetesen, de kezdőként nem tudok annyira odafigyelni rájuk (és nem is tudom, hogy mennyire kell érezni őket), inkább minél nyitottabban próbálok a színpadon létezni.

Úgy gondolom, hogy a feszültség és az izgalmi állapot lehet jó is rossz is: az, hogy valamit mondani akarsz este és elképzelted előre annak a mikéntjét, az remek dolog, de fontos, hogy ne legyen ez egy egész napon át tartó görcs. Nem szabad túlpörgetned magadban ezt a mondanivalót, mert mire eljutsz este odáig, hogy el is mondd, addigra kiég!
 

- A Petra von Kant az első premiered a Katonában – hogy élted meg a próbafolyamatot?
- Ennél a darabnál  az utolsó két hétben tudtam csak bekapcsolódni. Szenzációsan éreztem magam, mert a lányok mind kíváncsiak voltak rám. Egy percig sem éreztem, hogy görcsölnöm kellene, vagy azt, hogy meg kell felelnem valakinek. Jól kijöttünk a kezdetektől fogva és jól fogadtak engem és azokat a dolgokat, amiket természetemnél fogva magammal hozok. Amikor csak lehetett, bent voltam és figyeltem a lányokat, hogyan próbálnak. Székely Krisztával, a rendezővel dolgoztunk már együtt korábban, amikor másodéves voltam, készítettünk egy Trash-vizsgát és nagyon örültem, hogy újra lesz alkalom vele dolgozni.

- A Faust bemutatójában is szerepet kaptál: milyen érzésekkel várod ezt a próbaidőszakot?
- Boldogsággal tölt el. Elolvastam az első részt és egyrészt szórakoztatónak találom, másrészt nagyjából értem, hogy miről beszélnek a karakterek. Azt még el sem tudom képzelni, hogyan zajlik majd a próba, de annak már most örülök, hogy ilyen szerepet kaptam: egy fiatal lány, aki szerelmes, annál nem sok jobb van a világon. Izgatott vagyok és kihívásnak érzem, mert kíváncsi vagyok, hogy tudok és merek-e elég nyitott és szabad lenni.

- Mennyire foglalkoztat a gondolat, hogy a gyakorlatod után leszerződj majd a Katonához?
- Úgy érzem,  jól döntöttem, hogy a Katonába jöttem, de annyira sok dologgal vagyok elfoglalva, hogy eddig el sem gondolkoztam azon,  mi lesz velem egy év múlva.

Az biztos, hogy szeretnék társulati tag lenni, mert másokkal ellentétben, akiket a szabadúszó életforma vonz, én fontosnak tartom azt a családias jelleget egy színház életében, amit egy társulat nyújthat. Nagyon jó dolog e mellett még egy-két dolgot csinálni, máshol is játszani, de fontos, hogy az ember találjon magának egy helyet: ahol neked is jó és ahol kellesz is.

Csikós Kornélia 

Huszonkét éve tagja a Katona társulatának, és ezalatt rettentő sokféle szerepben láthattuk. Bár már elmúlt negyven, külseje alapján még mindig játszhatna húsz éves fiúkat, nem beszélve a hangjáról, aminek kamaszos zöngéje van. Mivel mozgásban különösen erős, Bozsik Yvette előadásainak is rendszeres szereplője volt. Ő viszont már egy klasszikus főszerepre vágyik.

- Szirtes Tamás osztályából kerültél ide, a Katonába. Érdekes fordulat. Hogy történt? Nem volt éles váltás?

- A ’90-es évek elején a Katona egy kimagasló színházi műhely volt, ez volt a csúcs, mindenki ide akart bekerülni. Ugyanakkor szinte megközelíthetetlen volt. Számomra pedig végképp lehetetlennek tűnt ide szerződni, hiszen ebből a színházi műhelyből egyetlen vizsgaelőadásunkat sem nézte meg senki. Nem maradt más esélyem, mint hogy titokban - az osztálytársaim és az osztályfőnököm tudta nélkül - eljöttem Zsámbéki Gáborhoz és bekopogtam az irodájába, hogy szeretnék a Katonába jönni gyakorlatra. Zsámbéki csak nézett rám, hogy „Te meg ki vagy?”. Aztán azt mondta, épp most épül a Kamra, meglátja, mi lesz. Én erősködtem: „Leszek én itt bármi! Falvédő vagy macskakő, ha kell, csak vegyen ide!” Fél évvel később elkapott a főiskola portáján, és közölte: megépült a Kamra, a következő évadtól jöhetek gyakorlatra. Másfél évvel később már főszerepet kaptam Máté Gábortól a Müller táncosaiban. Abban a próbafolyamatban az történt, hogy Gábor gyakorlatilag elölről kezdett tanítgatni a színészetre, annyira mást hoztam magammal. De biztosan értékelték, hogy nagyon lelkes és ambíciózus voltam jó mozgáskultúrával, mert miután sikeres lett a Müller táncosai, szerződtettek.
 

- Hogyan találtad meg a saját színészi utad ezután?

- A pályám elején az volt az elvem, hogy mindenféle tapasztalásra van szükségem ahhoz, hogy jó színész legyek. Mindenbe bele kell menni, ugrani az "élet bugyraiba" háló nélkül. Nem ment könnyen, mert alapvetően egy átlagosan gyáva, konszolidált fiú voltam. Ez csak egy elképzelés volt, ami egyáltalán nem belőlem fakadt. Ahogy kezdtem megvalósítani, próbáltam egyre bátrabban, vagányabbul élni, csak azt értem el, hogy egyre nagyobb feszültség lett bennem. Rossz volt. Ma már egész másképp gondolkodom erről. Szerintem alapvetően nem a személyes megtapasztaláson múlik, hogy kiből lesz jó színész. Sok embernek van érdekes, fordulatos élete, de ettől még nem feltétlenül tudja magát kifejezni. Persze, ha több tartalom van egy emberben, akkor ott a lehetőség, hogy többet tud megmutatni. De a hiteles színjátszás nem függ attól, mennyi személyes tapasztalatod van.

- Szóval egy idő után úgy érezted, hiába élsz szélsőséges életet, nem tudod felvinni az élményeidet a színpadra?

- Igen, nem érzékeltem az új életstílus megtermékenyítő hatását. Sőt, ellenkezőleg, teljesen félrevitt. Nem voltam azonos magammal. Fiatalon van egy erős megfeleléskényszer is az emberben – a rendezőnek, a színdarabnak, valami közös célnak. A 90-es évek elején úgy akartam látni magam, mint egy bohém, vagány, kissé dekadens művész, kalapban, sálban és cigivel a szájában, aki szenvedélyesen fel tudja vinni a színpadra a gyötrelmeit. De nem igaz, ezeket a tapasztalatokat nem tudod előhívni a színpadon, hanem egyszerűen csak elkezdesz tönkremenni. Kicsúszik a lábad alól a talaj, és elkezdesz leépülni. Sok ilyen művészt ismerünk, aki belepusztult ebbe az életformába. Persze vannak köztük nagyon tehetségesek is, akik csodálatosan tudtak építkezni a szenvedésükből, de végül ők is belepusztultak. Én nem tartozom azok közé, akik ezt élvezik. Akik azt mondják a nagy művészről: "Mindegy, ha bele is hal, addig is mennyit ad a világnak." Én nem tudok örülni annak, hogy József Attila belehalt a küzdelmeibe. Meg kellett volna menteni őt inkább. Számomra nem fontosabb a vers, mint József Attila maga. Nem hiszem, hogy feltétlenül összefügg a szenvedés a művészettel. Bizonyos esetekben összefügghet, de nem kötelezően. Azt a szellemiséget kifejezetten elutasítom, hogy csak a szenvedésből születhet igazi és érvényes művészet.

- Szóval te kicsekkoltál ebből az életformából.

- Nem kicsekkoltam, hanem harminc éves koromban megtértem, hívő keresztény ember lettem. A semmiből, gyakorlatilag minden előzmény nélkül, ez 180 fokkal fordította meg az életemet. Hirtelen rálátásom lett arra, ki vagyok, honnan jöttem, hová tartok, és mi az életem értelme. A tékozló fiú esete.

- A színházban hogyan reagáltak erre?

- Erre én is kíváncsi lennék, ugyanis soha senkivel nem beszélgettem arról, milyennek láttak akkoriban. De azt gondolom, talán ennek is köze lehetett ahhoz, hogy azóta nem nagyon kapok főszerepeket. Nálunk kimagaslóan jó rendezők dolgoznak, aki építenek a színészekben rejlő szellemi képességekre és gondolatokra, és megértem, hogy kell valami szellemi közösséget érezniük a főszereplőjükkel. Nem minden esetben persze, de sokszor. Talán egy kérdőjel lehettem bennük. Nem nagyon tudták, mit kezdjenek velem.

- Te nem beszéltél róla?

- Nem erőltettem a témát. Spontán módon szóba került, privát beszélgetésekben. De nem úgy élem meg a hitemet, hogy kereszteslovagként térítenem kellene az embereket. Úgyhogy kialakult egy kulturált lelki távolságtartás közöttünk. Látszólag szeretetben, remek kollegiális viszonyban vagyunk egymással, nagyon jól dolgozunk együtt, de a hit kérdéseiről nem beszélgetünk. Viszont nem viszek a hátamon előadásokat. De lehet, hogy nem is emiatt, hanem egyszerűen úgy látják, hogy a színészetem még nem tart ott. Bár 22 év – amióta itt vagyok – azért sok idő, nem tudom mikor fogok akkor ott tartani? Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy amikor gyerekeim születtek, mindig azt kértem, egy évig ne rakjanak be új előadásokba, hogy ne kelljen rendszeresen próbálnom és többet lehessek a családommal. Rendesek voltak, megengedték. Gondolj bele, négy gyermekem van... Az négy "laza" év. A színház vezetése nagyon korrekt volt velem, bármilyen kérésem volt, vagy segítségre szorultam, mindig akceptálták, és mindenben segítettek. Pedig volt olyan is, hogy a hitem miatt visszaadtam egy szerepet, mert annyira taszított a darab mondanivalója, annyira a meggyőződésem ellen volt, hogy szabályosan rosszul lettem. Máté Gábor szinte szó nélkül elfogadta. Csak annyit mondott, hogy szerinte tévedek. De lecserélt, pedig ezzel elég nehéz helyzetbe hoztam a színházat és a társulatot. Ezek után hogyan követelőzhetnék? A nagyobb szerepeket nyilván azok kapják, akik teljesen odateszik magukat. Én nem tettem oda magam minden tekintetben, bár tűzbe tenném a kezem ezért a színházért.

- Nem lehet, hogy attól is tartottak, a megtéréssel egy másfajta világnézet is együtt jár?

- Nagyon szomorú lennék, ha a Katonában a színészi tehetség helyett világnézeti alapon osztanának szerepet. Akkor azonnal távoznék! Naivan hiszem, hogy egy magát nyitottnak valló színházi műhely ereje az alkotók sokszínűségében is rejlik. Szerintem az a másfajta világnézet – ami aggasztó, és amire te is gondolhatsz – nem a hittel, hanem a "vallásossággal" járhat együtt. A kulturális vallásossággal, aminek nem sok köze van az élő hithez. A hit nélküli vallásosság vezet szeretet nélküli ítélkezéshez, pártoskodáshoz. Mint, amikor az én csapatom a Fradi, ezért mocskos a Diósgyőr. A hit messze efölött van.

- Benned többször kerül konfliktusba egy-egy darab vagy szerep a hiteddel? 

- Nem. Az előbb említett eseten kívül nem volt több ilyen alkalom. Sőt, akkor sem a szereppel volt problémám, hanem a darabbal. Egy szerep csak akkor okozna gondot, ha valami értéktelenség, öncélú obszcenitás, vagy bármilyen perverzió lenne a célja. De ez nem is csak hitbéli, hanem szakmai kérdés is, mert egy valamirevaló értékrenddel bíró ember nem vállal el akármit. Számomra a színjátszás nem lelki kérdés. Amikor egy szerepet játszom, nem én, Rajkai Zoltán vagyok ott, hanem egy másik ember – a szerep – történetén keresztül szeretnék valamit elmondani. A Biblia is tele van borzalmakkal. Száz olyan történetet tudnék mesélni belőle, amely egyetlen úgynevezett "vallásos keresztény" értékrend szerint sem állná meg a helyét.  Mégis szerepel a Szentírásban, mert Isten ezeken keresztül szeretne közölni valamit. Mint ahogy a műalkotások is azért vannak, hogy meglássunk bennük összefüggéseket, és azok gondolatokat ébresszenek bennünk a saját életünkkel, a viszonyainkkal vagy épp a történelemmel kapcsolatban. Persze tudok olyan kollégákról, akikben valóban belső konfliktust idézett elő a hitük és az, amit a színpadon kellett csinálniuk. De akkor ott kell hagyni a pályát. Számomra a színészet egy szakma, ami nem az én lelki életemről szól.

- Tényleg? Soha nem szól a te lelkedről?

- Annyiban igen, hogy nyitottnak kell lennem, oda kell tudnom figyelni a környezetemre. De nem kell mindent megélnem, amit eljátszom.

- Nem is viszed haza magaddal a szerepeidet?

- Csak annyira, mint te a munkádat, gondolom. Miközben otthon teszek-veszek, néha eszembe jut, és akkor gondolkodom rajta. De nem szabad elfelejteni: ez egy játék. Sokkal jobb úgy csinálni, ha az ember felül tud emelkedni. Kell egyfajta lazaság és könnyedség ahhoz, hogy az ember meg tudjon fogalmazni dolgokat. Akit túlságosan betemet egy szerep, az görcsöl és szorong. Mondom, nem hiszem, hogy bele kéne halni a művészetbe. Persze az lényeges, hogy értékes és fontos dolgokról gondolkozzunk és szóljunk a színpadon, mert a szórakoztatóipar nem érdekel. De csak játékosan.

- Milyen szerepeid voltak jó élmények, amióta itt játszol?

- (Hosszan gondolkodik…) Érdekes, most, hogy ezen gondolkodom, rájöttem, hogy minden szerepemhez ugyanúgy viszonyulok. A próbákon, az ötletelésben általában ugyanazzal a lelkesedéssel veszek részt. Más kérdés, milyen lesz a végeredmény. Nyilván a sikeresebb produkciókat jobban szeretem, mint a félresikerülteket. Olyan is előfordult már – például a Nevető ember vagy a Walpurgis-éj esetében –, hogy nagyon szerettük azt a próbafolyamatot és az előadást, viszont a nézők nem, így az előadás megbukott. Sok összetevője van annak, ha véletlenül jobban sikerül valami: például felszabadultabbak voltunk, különleges volt az alapanyag vagy jól működött az összhang. Ilyen volt például a Müller táncosai, a Közellenség, A kétfejű fenevad, A ledarálnakeltűntem, A nyaralás, A végítélet napja, A mi osztályunk, vagy legutóbb Máté Gáborral az Illaberek. Nagyon sok jó előadás volt és van, amiben részt vehettem, fel sem tudom sorolni őket. A Bozsik Yvettel töltött évekről még nem is beszéltem.

- Amiket említettél, azok nem a nagy klasszikus darabok.

- De azok között is volt több jó munka. Az Ivanovot például nagyon hosszú ideig játszottuk, és beutaztuk vele az egész világot. Mégis azzal a szereppel, Lvov doktorral én sosem tudtam elkészülni. Egyszerűen sosem éreztem, hogy kész vagyok vele. Olyan érzés volt játszani, mintha egy korcsolyával elindulnék egy végtelen befagyott tengeren, és sehol sem látnék irányjelzőt, vagy partot. Küzdöttem, küzdöttem, változott is sokat az alakításom. De belül végig azt éreztem, hogy egy szereposztási tévedés vagyok. Mindemellett nagyon hálás vagyok, hogy abban előadásban benne lehettem. Ascher és Csehov - színháztörténeti ritkaság. Egy emberöltőben csak egyszer van ilyen.

- Mikor voltál szereposztási telitalálat?

- Nem is tudom. Szerintem még nem találkoztam a Szerepemmel. Nem kaptam olyan szerepet, amiről úgy beszélnének az emberek, hogy “Feltétlenül meg kell nézned  Rajkait a Lear királyban!” (Uh, remélem nem kell a Lear-ig várnom?!)  Hálás szerepeim voltak és vannak szép számmal, komolyabbak és viccesebbek is, például Menachem A mi osztályunkban, vagy legutóbb a Virágos Magyarországban Hajmási B. Péter. Ez pl. olyan könnyen megy, hogy nem is érzem a szakmai súlyát. Talán azért, mert nincs is neki, csak nagyon hálásan van megírva. Épp ez a bajom mostanában, hogy hosszú évek óta nincsenek olyan klasszikus és fajsúlyos szerepeim, amiken keresztül megítélhetném a saját színészi értékemet. Már türelmetlenül várok valami ilyet! Ettől függetlenül nagyon szeretek itt dolgozni a Katonában. A kollégáimat rettentően szeretem, ezért sem tudnék innen elmenni: nem tudom nélkülük elképzelni az életemet. Azt sem tudom elképzelni, hogy egy főszerep kedvéért másik színházba szerződjek. Persze az is lehet, hogy az a probléma velem, hogy valójában nem is vagyok "klasszikus" színész alkat. Rengeteg dolog érdekel még a színházon kívül és ezt nem is rejtem véka alá. Ha például csörög a telefonom, és Keresztes Tomi neve jelenik meg rajta, biztos, hogy nem a szakmával kapcsolatban akar velem beszélni, hanem a számítógépével kapcsolatban, mert tudja, hogy kicsit értek az Apple-höz. A többiek is sokszor ezért hívnak. Amolyan házi Mac-tanácsadó lettem.

- Egy időben még rendezni is kezdtél.

- Igen, több évig vezettem egy fiatalokból álló alkotóműhelyt a Gecse Aréna Stúdióban és ott készítettünk előadásokat. A rendezés továbbra is érdekel és vonz, úgy érzem, van is érzékem hozzá, csak ez még nem derült ki nyilvánosan. Azt érzem, még nem fér bele az életembe. A négy gyerekünkkel nagyon pörgős és strukturált életet élünk. Igyekszem jó férj és apa lenni, miközben pénzt kell keresni, mert a család fenntartásához rengeteg plusz munkát kell vállalnom: szinkront, filmet, tévét. A rendezés mellett nem lehet mást csinálni, mert az olyan, mintha egy nagyvállalatot igazgatnál. Azt kéne egyszer mondanom, hogy stop, leépítem a sok tennivalót, és belekezdek. De ezt a döntést még nem hoztam meg, mert úgy vagyok most a vágyaimmal, mint a kung-fu mester, aki alaposan figyeli a környezetét, és meglátja a dolgokban, tárgyakban rejlő lehetőséget, mielőtt cselekszik. Nem én vágom a csapást, hanem megvárom, hol nyílik szét az erdő és arra indulok. A hitem is ezt diktálja; minden nap megkérdezni Istent, hogy "Uram, ma mit akarsz, mit csináljak?"   Azt kell megélni, abban kell részt venni, amit hoz az élet, mert annak van igazsága, és az a legtöbbször megalapozott.

- Vár most rád valami új?

- Nemrég felkértek, hogy legyek mentor a Katona József Színház ifjúsági programjában, az Életvárók csoportban. Ez egy fiatalokból álló alkotóműhely. Évente  egy-egy témában létrehoznak egy előadást, amit a Sufniban bemutatnak. De a heti alkalmak nem csak színészetről szólnak, hanem írásról, zenéről, mindenféle alkotásról. Közös gondolkodásról. Az idei témánk a kirekesztés, amiből tavaszra készül egy produkció. Közben próbáljuk a Kamrában az M/S-t, Peter Weiss Marat/Sade- ját, amiben  Coulmiert, az igazgatót játszom. Dömötör Andrishoz híven ez is egy érdekes színházi kísérlet lesz, sok élő zenével. Szerencsés vagyok: nap mint nap megélem, hogy nagyon jó dolgunk van ebben a színházban. Az ország egyik legtehetségesebb és legambiciózusabb csapatának tagja lehetek. Itt nem csak a színészekre és a rendezőkre gondolok, hanem a menedzsmenttől a műszakig mindenkire. Nagyon változatos és izgalmas a munkánk. Évi 8-10 új bemutatónk van, amiből egy-egy színész 3-4  új darabban próbál az évadban. Minden egyes produkció másfajta kihívás: új életérzés, új karakter, új korszak, új stílus, és elmerülünk benne két hónapra. Erről olvasunk, erről beszélgetünk, erről gondolkodunk. Aztán eltelik két hónap, és jön egy másik előadás, ami megint egy új világ. Ez szuper. Ha az előadás olyan jól sikerül, hogy még el is utazhatunk vele a világ különböző pontjaira – ami nekünk számtalanszor megadatott az elmúlt 30 év alatt –, akkor végképp nem tudok mást mondani, mint hogy igazából nagyon irigylem magunkat!
 

Szöveg: Gyárfás Dorka; Fotó: Trokán Nóra és Dömölky Dániel

Október 16-án volt a Peter Weiss Marat/Sade című művét feldolgozó M/S (Jean-Paul Marat üldöztetése és meggyilkolása, a charentoni elmegyógyintézet színjátszó csoportjának előadásában, De Sade úr irányítása alatt) előadás bemutatója a Kamrában. A rendezőt, Dömötör Andrást a mű aktualitásáról, a diktatórikus rendszerekről és a lehetséges magyar történelmi párhuzamról kérdeztem.

Miért ezt a darabot választottad és miért tartod aktuálisnak?

Radnai Annamária dramaturg ajánlata volt eredetileg, és nagyon fontosnak éreztem, hogy megcsináljuk. Ez a darab mindig aktuális lesz, amíg olyan államok léteznek, ahol akár egyetlen ember is kirekesztettnek érzi magát. Nem mi vagyunk az államért, ez leplezett zsarnokság. A törvények, a közmegegyezés eszközeinek kisajátítása létező technika, és nálunk most olyan erejű tendencia ez, hogy a kérdés nem is elméleti, hanem az életünkről van szó. A rendszerváltás kudarcáról konkrétan és az elviselhetetlen közönyről.
 

Miért egy metrókocsi a díszlet?

Erre majd az előadás fog válaszolni, és érdemes lesz jobban megvizsgálni a díszletet.

Mit vettél alapul az előkészületeknél: a könyvet vagy esetleg a filmet?

A filmet láttam, mást nem. De ilyen jellegű inspiráció nincs az előadás mögött. A fordítást átdolgoztuk kicsit, de Peter Weiss darabját játsszuk. Térey János vadonatúj dalszövegeit használjuk, amihez Kákonyi Árpád és Matkó Tamás írtak fantasztikus új zenét.

Színház a színházban – hogyan képzelted el ennek a felállásnak a megvalósítását még a kezdetekkor és menet közben mennyire változtattál a koncepciódon?

Nem változott az elképzelésem, nyilván részletek módosultak, ami természetes. Úgy gondoltam kezdettől fogva, hogy nem kell egy valódi elmegyógyintézetet mutatni, a darab minden szintjén működjön stilizáció. Nem akartam az elmegyógyintézetek bizarr és hatásos romantikáját. Számomra ez ma enyhítené a kérdések erejét. A színház a színházban helyzettel törődik az előadás, majd meglátjuk, hogyan.
 

Mit gondolsz, mi ma az igazi forradalom: saját magunk vagy a társadalom megváltoztatása?

Általános válasz nincs. Itt ma a társadalomnak kell változnia elsősorban, de természetesen az egyénnek is. Célom, hogy a szomszéddal jóban legyek, ez a demokrácia lényege. Meg kell találni, tanulni, teremteni az egyensúlyt. És egy működő társadalom folyamatosan képes integrálni a különböző kisebbségeket közben. Ne higgyünk annak, aki az ellenkezőjét állítja.

Csikós Kornélia

Rainer Werner Fassbinder Petra von Kant című művét Székely Kriszta állítja színpadra, mint a diplomarendezését. A rendezőt a műről, a XXI. századi női szerepekről és az azzal kapcsolatos nehézségekről kérdeztem.

A Petra von Kant a diplomarendezésed – miért fontos neked ez az előadás, miért rendezed meg?

Engem ebben az előadásban a mai női szerepek és ezeknek a problémái érdekelnek. A darab a hetvenes években íródott, amit mai problémákon át aktualizálunk – hogyan lehet sikeres nőként a munkán kívül az élet minden más területén szintén megfelelni? Ez a darab egy nő nehézségeit és örömeit követi. A legtöbb dráma a férfiak problémái körül forog, engem pedig az izgat, hogy egy nő életét, problémáit járjam körül. Talán tudok olyat mondani, amit egy férfi nem él át, akkor sem, ha látja maga körül, vagy toleráns a környezetében történő dolgokkal kapcsolatban, de nem a saját bőrén tapasztalja ezeknek a nehézségeknek az örvényét.

 

Milyen jellegű problémákat akarsz bemutatni?

Munkával, magánélettel és a minket körülvevő kulturális nehézségekkel kapcsolatos problémákat. Abramovic szerint a nők azért nem annyira sikeresek, mert túl sok mindent akarnak egyszerre: sikert, pénzt, munkát, szerelmet. Viszont egy férfinak megvan arra a lehetősége, hogy a munkájának szentelje az életét.  A nők tényleg rengeteg dolgot akarnak, Petra története is erről szól – ő egy self-made woman, aki nem szűnik meg érzelmi lénynek sem lenni, lavíroznia kell a klasszikus női szerepek sokaságában.

Mikor és hogy találkoztál ezzel a művel először?

Amikor először láttam a filmet, tíz éves voltam és túl korai élmény volt, mert nagyon lassú tempójúnak találtam, de lenyűgöztek a gyönyörű képek, díszletek és jelmezek. Később, az egyetemen, egy filmkurzuson láttam újra és akkor már meghatározó élményt nyújtott. Most pedig Máté Gáborral közösen gondolkodva döntöttünk úgy, hogy jó pillanat lenne megrendezni – mind a saját életemben, mind a színház életében.

Petra milyen ember?

Sokféle, ahogyan a legtöbb ember is sok helyzetben sokféle. Izgalmas, mert megvan benne ez a sikeres, gazdag, kreatív, saját magáért felelő ember, majd látjuk őt gyermeki kiszolgáltatottságban, egyfajta identitáskeresésben. Látjuk őt egy ideg-összeroppanáson átmenni, majd egy nyugvópontra megérkezni. Összetett, váratlan dolgokra képes ember.

Az ember rossz, mindent kibír és mindenki pótolható számára: miért ezt a mondatot emelted ki?

Számomra ez a legösszetettebb tartalommal bíró mondata a történetnek, illetve szerintem ez igaz is. Petra mondja ezt az első férje halála kapcsán. A házasságuk szép volt, de a férfi túlságosan szeretett élni és ebbe halt bele. Rám azért volt nagy hatással, mert mindenki – egy bizonyos kor után – a csalódások megélése, újrakezdések, új szerelmek, régi érzelmek elfeledése, barátok elvesztése után látja, hogy mi mindenből képes talpra állni. Ennek a nőnek is ez a története: a jég hátán is megél, mindig levonja a tanulságot és képes újrakezdeni mindent. Fájdalmas és igaz körforgás ez, amit Petra története nagyon jól leír.

 

Petra és Karin két egészen különböző nő: miben áll ez a különbözőség és hogyan szerethetnek egymásba?

Petra idősebb, 40 éves, Karin pedig 26. Petra két házasságon van túl, Karin pedig egy fiatal, tapasztalatlan lány, akivel nem történt még semmi izgalmas az életben, de nagyon szeretné, hogy végre történjen. Vonzza őt, hogy Petra sikeres, elbűvölő és az, hogy van egy erős identitása. Petrának az tetszik Karinban, hogy bármit lehet belőle csinálni: van mellette egy lelkes szempár, aki mindenével vonzódik és ez a rajongás nem választható el a szexualitástól sem. Petrának Karin olyan, mint egy vászon: bármit ráfesthet. A történetben alapvetően jellemző a szkander felállás, az erőviszonyok folytonos ide-oda billenése, végül felborulása.

Milyen korba helyezed a történetet?

A mába, noha nagy csábítás volt, hogy az eredeti, hetvenes években hagyjam, de úgy érzem, távolítaná tőlünk a történetet. Mindamellett Fassbinder azzal robbantott, hogy egy nő nőbe lesz szerelmes és kevesebbet foglalkozott a nők identitásával. A hetvenes években arról beszélni, hogy két nő szerelmes, az olyan pofátlanságnak számított, ami világhírűvé tette a történetet. A társadalomnak a mai napig vannak adósságai a melegekkel szemben – de önmagában a téma nem tabu, így nem robban akkorát, ha csak ezt helyezzük a középpontba.

Nem szerepel férfi az előadásban: nem félsz attól, hogy a nőkről szóló, női szereplőkkel bemutatott problémákat egyoldalúnak tartják majd a nézők? Sehol nem kap helyet egy férfi szemszög?

Először megijedtem ettől a felállástól, olyannyira, hogy nyáron írtam is egy férfi szereplőt a történetbe, de kihúztam, mert ráébredtem, hogy nem szabad megijedni. A nőknek van egy közös létezésük – anya-lánya, nagymama-unoka, barátnők…stb. A közelmúltig tartó elnyomottságából adódóan kialakult egyfajta összetartás. Ez a darab ilyen szempontból túlzás, mert tipikus női toposzokat, szerepeket mutat be mikroszkóp alá helyezve. Nem kell ettől megijedni, hanem bátran kell a művel dolgozni, mert pont erről a láttatásról és megismertetésről kell, hogy szóljon majd az előadás: nők, akik elesnek, sírnak, szerelmesek lesznek. És néha könnyebb vagy nehezebb nekik a világban.

Csikós Kornélia

Fotó: Horváth Judit 

Joël Pommerat jelenleg Franciaországban is nagy sikerrel futó darabja megtévesztő és figyelemfelkeltő címével ellentétben nem politikai témát dolgoz fel, hanem az emberi kapcsolatokról szól. Mindezt már Máté Gábor osztotta meg velünk, miként azt is, hogy az előadásban szereplő színészek nem egy összefüggő történetetet, hanem hosszabb-rövidebb szituációkat játszanak el. Ezekből láttunk néhány jelenetet.

Az első jelenetben Ónodi Eszter és Nagy Ervin alakították a sokszor zavarbaejtő párbeszédet folytató nőt és férfit. A kettőjük kapcsolatát és az előző esti történéseket boncolgató párbeszédet többször is láthattuk, Máté Gábor először Esztert instruálta, a zavarbaesés mikéntjeit és a nő lelkiállapotát jelző gesztusokat próbálgatták, Ervinnel a rendező pedig a kétségbeesett, bizonytalan ember testtartását gyakoroltatta. Először (de nem utoljára), mi nézők is meg lettünk szólítva, kézfeltartással kellett kifejezni véleményünket, mit gondolunk a történtekről.

A következő rövid jelenetben Fullajtár Andrea és Ötvös András idilli kettősét Nagy Ervin felbukkanása zavarta meg. A negyedik szereplő egy kulcscsomó, mely Máté Gábor instruálása közben is többször az érdeklődés központjába került. A harmadik szituációban Ötvös András és Nagy Ervin mellé Keresztes Tamás csatlakozott, akinek karaktere úgymond magyar újítás, az eredeti darabban nem szerepel. Ő csak az első percben kapott szót, majd Ervin és András tragikus fordulatot vevő beszélgetése tette ki a jelenet további részét.

 

Ezután következett a nyílt próbán látott leghosszabb jelenet: a Kulka János és Ónodi Eszter gyermekét tanító Keresztes Tamás kínos kérdések elé kerül, s a válaszok mind a házaspárt, mint a Szirtes Ági által alakított igazgatónőt meghökkentik. A jelenet végére elszabadulnak az indulatok, kiabálás, kergetőzés is volt a színpadon, a megterhelő jelenetet csak egyszer láthattuk. Itt a rendező ismét a közönséghez fordult, a szereplők viselkedésével és a történésekkel kapcsolatban kérte ki a véleményünket.

Sajnos gyorsan eljutottunk az utolsó szituációig, egy zenei betét próbájáig. Keresztes Tamás mellett Borbély Alexandra, Rezes Judit, Szirtes Ági és Ónodi Eszter énekelt, ám az egyik karakter hangbéli hiányosságai miatt a próbának hamar végeszakadt. A rövid jelenet végén Máté Gábor a kivonulást részletesen instruálta.

Első ránézésre valóban hétköznapi emberi szituációk sorát mutatja be a Korea, egy-egy pillanatot, momentumot nagyon erősen, akár karikatúra-szerűen felnagyítva, rengeteg humorral.

Bár a délelőtt folyamán nem derült ki, mi köze is van Koreának az előadáshoz, a látottak alapján nem csak e fontos részlet megismerésének érdekében érdemes majd egészében megtekinteni az előadást. Bemutató: október 17.

Fort Zsuzsanna