katona

Ha valaki, hát ő született színésznő. Ha kell, vehemensen, ha kell finoman, de mindent belead a szerepeibe. Így aztán nincs olyan alakítása, amely ne lenne emlékezetes, de még a divatfotókon is átjön komplex, izgalmas személyisége.

Bár már régóta saját jogán ismerik és ismerik el, mindig szóba kerül, hogy majdnem mindenkije színész. A szülei valóságos legendák: Lázár Kati és Jordán Tamás, a férje, Keresztes Tamás pedig egyre népszerűbb. Magától meséli, hogy letagadhatatlan tény: részben az anyukája karmáját éli újra. Ő is színésznő lett, színészférjet választott, egy gyereket nevelnek, és közös színházban játszanak. De míg a szülei szenvedélyes, kicsapongó életet éltek, ők inkább a „szolid házaséletet” preferálják. Ha lehet, színpadon is csak akkor játszanak együtt, ha nem egymás partnerei. Színházon kívül pedig mindent megtesznek azért, hogy a lehető legnormálisabb, legigazibb gyerekkort biztosítsák a kisfiuknak, Andornak. És mióta Adél Tamással van, önmagáról is igyekszik lemosni a sallangokat. Amikor a fotózás után leülünk beszélgetni, egy átszellemült arcú, halk szavú lányt találok a temperamentumos színésznő helyett.

Vannak színészek, akik tartanak a nyártól, mert ha nincs feladat, nem tudnak mit kezdeni magukkal. Te ilyen vagy?

Nem, én nem. Apukám ilyen. Gyerekkoromban, ha elmentünk nyaralni, mindennap elmondta: „Banyuska – így hívott – már csak hetet/hatot/ötöt kell aludni, és mehetünk haza!” Általában a vízparton is egy gumimatracon feküdt – mert nem bírta a törülközőt vagy a szőnyeget –, egy gyantás fenyőfa alatt, és egész végig szöveget tanult. Se a napot, se a tengert nem bírta, úgyhogy folyton az árnyékban ücsörgött. A nagy meleget én sem bírom, de pihenni nagyon szeretek. És leginkább a sátorozás tölt fel. Andor még egyéves sem volt, amikor az első nyáron elmentünk vele kempingezni Szlovéniába. Nem volt konkrét tervünk, csak beültünk a kocsiba, és ott kötöttünk ki. Nincs is szuper felszerelésünk, csak egy kis sátrunk, de annyira élveztem. Önmagában az, hogy az ember a földön alszik, annyi energiával tölti fel! És a természet közelsége is annyira pihentető. Az ezt követő nyáron apartmant béreltünk, és sokkal kevésbé éreztük, hogy történt volna velünk valami.

Pedig a kempingezés elég strapás műfaj. Mikor reggel felébredsz, nem a szomszédban van a fürdőszoba, hanem el kell zarándokolni a közös vécéhez, és lavórban kell cipelni a mosogatnivalót.

Csodálatos! Én még ezt is élvezem. Képzeld, egy időben nudistakempingbe
is jártam! Nekem nagyon való ez a nomád élet.

De vajon honnan jön nálad?

Anyukám szoktatott a természet szeretetére, neki ez nagyon fontos volt. Rengeteget kirándultunk, amíg Kaposvárott éltünk. Bejártuk a környező parkerdőket, tavakat, fákat ölelgettünk.

És amikor kimész a természetbe, teljesen el tudod engedni a színésznői létet?

Nem tudom, ez mit jelent. Én még a színészek között is ritkaság vagyok, hiszen azt sem tudom, milyen élet van a színházin kívül. Nincs viszonyítási alapom. Mi egy bizonyos nyelvet használunk, és aki nem ezen beszél, az számomra furcsa, idegen. Nekem már az ovis társaim is „civilnek” tűntek. Nehezen tudtam beilleszkedni bárhová, ami nem színházi közeg volt. Úgyhogy nem tudom, le tudom-e valaha is vetni a színésznői létemet. Mindenképpen próbálom. Az biztos, hogy nem játszom a dívát. Nagyon jól el tudok merülni a családanyukai helyzetben, ez kényelmes nekem. De mostanában komolyan elkezdett foglalkoztatni, hogy ki is az, aki amúgy vagyok, vagy lennék. Ez egyre jobban érdekel.

Miért merült fel benned ez a kérdés?

Mert bármit csináltam, valahogy nem éreztem jól magam. Bárhogy is voltam a bőrömben, valami nem volt oké. Közhely, és már sok helyen mondogattam, de Andor születése egy mérföldkő volt az életemben, és azóta figyelmesebb vagyok a külvilágra, de befelé, önmagamra is. És Tominak is sokat köszönhetek, mert ő olyan igazi ember, aki segített ráébrednem, mire van igazából szükségem, és mire nincs. És amire nincs, azt azóta próbálom lefaragni. Ezek főleg a színészettel járó dolgok vagy annak a hozadékai – születésem óta színészek és rengeteg manír vett körül. Tomi ugyan színész, de nagyon normális. Úgy érzem, mellette és Andor mellett sok minden letisztult bennem. A figyelem is máshová koncentrálódott. Elég egocentrikus voltam azelőtt. Elhittem, hogy mindazokat a sikereket, amelyekben részem volt, magamnak köszönhettem.

Aztán azzal, hogy Andor születése után otthon maradtam egy évig, megtapasztaltam, hogy az ember pótolható. Még én is. Anyukámnak van most egy önálló estje, Jászai Mari életét mutatja be, és kiderül belőle, hogy őt is megviselte, hogy amikor Márkus Emília átvette a szerepeit, őt többször visszatapsolták. Szóval ha ez a Jászai Marinak is fáj, akkor teljesen emberi dolog. Még így is hálás lehetek a sorsnak, hogy kegyes módon tanít engem.

Megnézted azokat az előadásokat, amelyekben más játszotta a szerepeidet?

Volt, amit igen, de volt, ami annyira a szívemhez nőtt, hogy nem bírtam. De többnyire persze otthon töltöttem az estét Andorral, ahogy most is, ha nem játszom. Persze azóta már arra törekszem, hogy ezeket a kiáltásokat a bensőmben – amelyeket főleg a bizonytalanság vagy az önbizalomhiány idéz
elő – lecsendesítsem.

Nagy hollywoodi sztárok is szokták nyilatkozni, hogy az első forgatási napjuk mindig aggodalommal telik. Folyton arra gondolnak, miért éppen ők kapták a szerepet, és biztos mindjárt kiderül, hogy bárki más alkalmasabb volna rá.

Nekem a Megdönteni Hajnal Tímeát volt az első olyan filmem, amelyben egy ívet tudtam eljátszani, mert a karakterem több jelenetben is visszatért. És erre úgy választottak ki, hogy a rendező egyszer megnézett minket együtt Lengyel Tamással, és rögtön eldöntötte, hogy a miénk lesz a szerep. Ez nekem olyan sok önbizalmat adott, ami nagyon jót tett a munkának. Korábban nem volt önbizalmam a filmezésben, mindig azt gondoltam, nem tudom, hogy is kell ezt művelni. Ez a film most jó lecke volt. Először volt olyan szerepem filmen, ahol végig lehetett gondolni, a karakterem hol tart éppen érzelmileg egy jelenetben, és utána mi következik. Jólesett ezzel foglalkozni.

Szóval a bizalom inspirál.

Egyértelműen. A párkapcsolatban és a munkában is. Ezért is olyan hatalmas élmény a gyerekem: a töretlen bizalma miatt, amit felém tanúsít. Ezzel egyszerűen bűn lenne visszaélni. Érzem, hogy attól olyan kiegyensúlyozott és kedves gyerek, mert tudja, hogy a szülei minden szabadidejüket neki szentelik. És ezt úgy kell elképzelni, hogy Andor ül Tomi vállán, én meg kergetem őket. És ez is egy önzőség, mert mi így érezzük jól magunkat. Nincs benne semmilyen áldozat. Én attól vagyok jól, ha mindent megtehetek azért, hogy ő biztonságban érezhesse magát. Ezért avatom be őt a dolgaimba, ezért hozom be néha a színházba…

És mit csinál ott?

Kellékezik. Áll a takarásban, és ha valaki kirohan a színpadról egy gumikesztyűért, ő adja oda neki.

Nem zavar meg téged, amikor játszol?

Csak olyan előadásra visszük be, ami nem megterhelő a számunkra. És háromévesen tudja, mi az, hogy csöndben maradni, csak suttogva beszélni. Ha nem tudod, hogy ott van, nem veszed észre. Az a szerencsénk, hogy imádja. Mert ismerek olyan kollégát, akinek már idősebb a gyereke, és gyűlöli a színházat. Úgy éli meg, hogy ez az a dolog, ami elszakítja tőle az anyukáját. Én ezért inkább beavatom őt, hogy ne kerüljünk választás elé: család vagy színház.

Te is így nőttél fel.

Nem, az sokkal durvább volt. Én szó szerint ott laktam a színházban, illetve a színháztól öt percre lévő színészházban. Ha nem vittek be magukkal a szüleim az előadásra vagy a próbára, elég korán, úgy hatévesen egyedül hagytak a lakásban. Azt gondolták, néha majd kinéznek az öltöző ablakából… De azért én nagyon féltem. A szőnyegre pisiltem, mert nem mertem kimenni vécére. Volt bébiszitterem is, de előfordult, hogy úgy alakult, senki nem tudott vigyázni rám.

Volt olyan elhatározásod, hogy na, úgy semmiképpen sem csinálom, ahogy a szüleim?

Nem, mert olyan nagy volt bennük az elkötelezettség a színház iránt, hogy ezt tekintettem természetesnek. És valami eldeformálódhatott a fejemben, mert azóta is elfogadom, hogy így csinálták. Nem gondolom, hogy bármit is számon kellene kérnem rajtuk. Megértem a viselkedésüket. Főleg, amióta nekem is sokat jelent a színház. Persze mi egész másképpen élünk, már csak attól, hogy Budapesten vagyunk, és nem vidéken. Andort bevisszük a színházba, de csak havonta két-három alkalommal. És akkor örül, mert egy gyerek számára a színház csodálatos világ.

A szüleid fiatalsága idejében még annyira más volt színésznek lenni. Más volt a társadalmi státuszuk, és mások voltak a feladataik is. Nem pózoltak például modellként, mint te.

Egy kicsit nekem is jólesne, ha csak a közvetlen feladatomra, a színházra és néha a filmre koncentrálhatnék. Ezért mostanában egyre több interjút mondok le, és elkerülök bizonyos helyzeteket. Elkezdtem tudatosan odafigyelni rá, hogy ne aprózódjak szét. Egyszer-kétszer belefutottam olyan szituációkba, hogy azon gondolkodtam: miért vagyok én itt? Fiatalon az ember még minden felkérésnek örül, és elkéri az összes felvételt a fotózás után. Most már van, hogy meg sem veszem az újságot. És nem azért, mert olyan sok van belőle, hogy már hétköznapivá vált, hanem mert nem itt van a lényeg, azt érzem.

Akkor hol lennél most szívesebben?

Most, konkrétan? Hát… Az utóbbi időben nagyon rákattantam a mozgásra. Heti ötször mozgok, és a színpadon is próbálom használni ezt a tudásomat. Megtanultam például, mit jelent a vállat lecsatolni. Nagyon sok színész úgy használja a testét, hogy a vállában hordja a görcsöt, az akarást. Én most azzal kísérletezem, hogy úgy beszéljek egy szerepben, hogy ne is használjam ezt a testrészemet. Nemrég egy előadásba beugrott hozzánk Kerekes Éva. Teljesen odavagyok érte! Azt vettem észre, hogy egy féltékenységi jelenetet úgy játszott végig, hogy csak a szeme és a szája mozgott, a teste végig koncentrált mozdulatlanságban maradt – csodálatos volt. Azóta ezt a technikát próbálom belecsempészni a már meglévő szerepeimbe. És azt is, amit Lázár Esztertől tanulok, akihez balettórákra járok. A Chicago miatt kezdtem el, mert nem voltam megelégedve a tánctudásommal, és azóta annyira belejöttem, hogy esténként otthon is csinálom a gyakorlatokat.

A mozgással el tud jutni az ember egy olyan szintre, hogy szinte spirituális élményt él meg közben.

Abszolút. Ezt főleg a body art órákon érzem, ami teljesen be tud forgatni. De ezen kívül is meditálok. Mostanában kicsit ritkábban, de az eredeti elhatározás az, hogy mindennap. Én magam mondtam fel a vezetett meditáció szövegét a telefonomra, mert a letölthető meditációkat mindig túl édeskedő hangon interpretálták. Megpróbáltam minél szárazabb instrukciókat adni magamnak. Ez egy csakratisztítás, amelynek során leeresztem a gyökereimet a földbe, és annak az energiájával megtisztítom a csakráimat. Aztán a fejemből indákat növesztek, és összekötöm a földet az éggel.

Ez már szinte hit, nem?

Hát, hitem nekem abszolút van. Ezt a módszert egy könyvből merítettem, az a címe: Az angyalok tudják a választ. Nekem segít abban, hogy megtisztítsam magam azoktól a korlátaimtól, amelyeket le szeretnék bontani, például az egóból fakadó félelmeket vagy a türelmetlenséget. Már az is segít, hogy foglalkozom vele, és néha szinte látom elsuhanni azokat az árnyakat, amelyeket ki akarok űzni a testemből. Minden este le kell küzdenem magamban a fáradtságot, hogy leüljek meditálni. De ha ezt az ellenkezést és lustaságot legyűröm magamban, az már önmagában jó érzés.

Tamást is bevontad?

Már kétszer is meditált velem, és azt mondta, hogy nagyon jó érzés volt, és másnap sokkal kipihentebben ébredt. De őt nem könnyű ilyen dolgokkal fanatizálni.

Téged igen?

Én szeretek hinni. Méghozzá ujjongva hinni szeretek!

És mennyire érdekel a külvilág? Az igazgatód, Máté Gábor nemrég arról mesélt egy interjúban, hogy a Katona egyik színésznőjét rasszista inzultus érte. Nem te voltál véletlenül?

De, én. Egyedül mentem hazafelé a sarki boltból, amikor elhaladtam egy fiúkból álló társaság mellett. Rögtön éreztem, hogy nem kellene feléjük néznem. Nem is láttam őket igazán, csak annyit érzékeltem, hogy kopaszok voltak, és söröztek. Ahogy távolodtam, meghallottam, hogy egy dalt énekelnek, és konkrétan nekem célozzák. A dalban többször elhangzott, hogy Hitlerjugend. Nem álltam meg, és nem is buktam ki rajta nagyon. Csak elgondolkodtam, mit jelent, hogy ilyesmi megtörténhet ma Magyarországon. Lehet, hogy ha megállok, egy perc múlva már futnom kell. Az volt az ijesztő ebben a helyzetben, hogy nem lehetett úgy reagálni, hogy jól jöjjek ki belőle. Hogy legalább azt érezhessem, én voltam az okosabb. Aztán bementem a színházba, elmeséltem a kollégáknak, és csak akkor esett le, milyen éles helyzet volt. Velem gyakran előfordul, hogy az adott pillanatban nem érzem a helyzet súlyát.

Egyébként nem foglalkozol közéleti témákkal?

Nem kimondottan, de azért azt sem mondhatnám, hogy teljesen váratlanul ért ez a dolog. Sajnos ilyen szempontból szkeptikus is vagyok: ez a fajta hozzáállás volt és lesz is mindig. Ami változik, az a mértéke. És persze más, ha az ember a saját bőrén tapasztalja. Nagyon szeretném magam távol tartani az erőszaktól. Egy-egy jó ügy mellé örömmel állok oda, például Geréb Ágnes tevékenysége mellé, de ott is olyan indulatokkal találkoztam, hogy arra jutottam, nekem most jobban esik kerülni a konfliktusokat. Amíg csak lehet.

Szöveg: Gyárfás Dorka
Fotó: Papp Éva és Schneider Zoltán
Az interjú a Marie Claire-ben jelent meg.