Függőségek, bent ragadt, elszakadni nem tudó kapcsolatok, mese és valóság elmosódó határai a Katona és a Bábszínház kifejezetten felnőtteknek szóló előadásában. Az Iglic rendezőjével, Tengely Gáborral beszélgettünk.
Az ismertető alapján nehéz pontosan elhelyezni az előadást műfajilag vagy akár hangulatilag. Mire számíthat a néző?
Tulajdonképpen, sok párhuzamosan futó történetet láthatunk majd az előadásban és ezek a történetek vagy ellenpontozzák vagy támogatják egymást. Az úgynevezett főszál két lány, Josie és Lily története, akik nagyon erős, szinte testvéri kapcsolatban vannak egymással. A címszereplő iglic, egy B-kategóriás tündér, viszonylagos varázshatalmakkal és varázstulajdonságokkal, megpróbálja megszerezni magának először az egyiket, utána a másikat. Primer szinten ez a történet, de közben ugyanúgy szól a társadalom perifériáján élők lelkivilágáról és a lelki nyomorukról, mint ahogyan szól a mindannyiunk életében jelenlévő függőségekről és azokról a kapcsolatokról, amiktől nem tudunk vagy nem akarunk elszakadni… Ez egy abszolút felnőtteknek szóló előadás lesz, sem tartalmilag, sem formailag egyáltalán nem való gyerekeknek.
Mindenképpen aktív befogadói részvételre kell készülni. Caryl Churchill egy kísérletező író egyrészt a szöveg, másrészt a helyzetek szintjén is nagyon költői az egész darab. És erre még jön egy izgalmas képi világ is, amit Cziegler Balázs és Tihanyi Ildikó tervezőkkel alkottunk meg.
Azt mondod, kifejezetten felnőtteknek szóló előadásról van szó. A jegyértékesítésnél dolgozva kijelenthetem, hogy sokaknak fejtörést okoz ez ügyben a Bábszínház mint helyszín.
Fontosnak tartom leszögezni, hogy a báb egy színházi műfaj, egy esztétika, egy gondolkodásmód, amely egyáltalán nem feltétlenül azonos a gyerekszínházzal. Nem csak gyerekeknek készülnek bábelőadások, hanem felnőtteknek is, a Budapest Bábszínház repertoárjában is van erre példa.
Másrészt Az iglic nem úgy lesz bábszínház, ahogy az ember várná. Leginkább metaforikus szinten van benne jelen a báb, mint gondolat. Mindenféle klasszikus bábtechnikát keverünk az élő ember testével, tehát vizuálisan is nagyon érdekes kísérlet. Kicsit adunk azzal a nézői elvárásoknak, hogy ide csábítjuk őket a Bábszínházba, ahova nem feltétlenül szoktak járni, ráadásul egy mesére, de ugyanakkor szembe is megyünk ezzel.
Az előadás a Katona és a Budapest Bábszínház közös produkciója. Miben volt nehéz vagy gyümölcsöző a két társulat munkája?
Az, hogy a két színház színészei összekeveredtek és egymásba folynak azok a dolgok, amiket ők tudnak vagy amiket hoznak magukkal, különleges atmoszférát fog eredményezni az előadásban. Nem csak formailag. Mindig jó szerintem egy új impulzust kapni akár egy vendégszínésztől, akár egy új helyszínen. Ráadásul körülbelül öt perc alatt oldódott fel a két társaság, miután először találkoztak. És közben az is nagyon érdekes, hogy a darab mesékről szól, mesei elemekkel operál és itt játsszuk a Bábszínház kamaratermében. És leleplezzük a mesék kegyetlenségét, a mesei alakoknak a valóságát, hogy mikből táplálkoznak ők. Mintha a gyerekkori álmainknak, félelmeinknek, képzelt világainknak egyszer csak meglátnánk a felnőtt, valóságos oldalát. Talán bizarr élmény felnőttként beülni a Bábszínházba, ugyanazokra a székekre, amelyeken délelőtt még gyerekek nézték például a Lúdas Matyit – és ez a furcsa érzés nagyon jól illik a darab meséket kifordító, különös hangulatához. Mintha a varázslatok gyerekkori helyszínén felnőttként egyszer csak bepillanthatnánk a varázslat mögé, a B kategóriás tündérek és depressziós mesei lények kiábrándító világába.
Érdekes, hogy te vagy a harmadik, aki Az iglicet itthon megrendezi.Van e elképzelésed esetleg arról, hogy miért ilyen mellőzött a darab, holott egy fontos kortárs drámaíró jelentős alkotásáról van szó?
Valószínűleg azért, mert ez egy nagyon nagy feladvány. Mi teljesen máshogy nyúltunk hozzá, mint az eddigi előadások. Azt nem mondom, hogy most mi fedeztünk fel valamit, mert nem láttam az összes előadást a világon, de megpróbáltuk érthetővé, élhetővé, kézzelfoghatóvá tenni ezeket a metaforákat. Ez az egyik dolog, a másik meg, hogy azért játsszák nagyon ritkán, mert meg kell hozzá találni a színháznak vagy a rendezőnek az ő iglicét. Akiben megvannak azok a színészi tulajdonságok és képességek, amik hitelesíteni tudják ezt a nagyon furcsa, nagyon bonyolult, nagyon összetett személyiséget, ami hol öreg, hol fiatal, hol férfi, hol nő, hol úgy viselkedik, mint egy ovis, hol úgy megy előre, mint a kombájn és aratja le a neki járó dolgokat. Nagyon sok éve akarok ezzel az anyaggal foglalkozni és nagyon sok éve már (Pelsőczy) Rékát éreztem erre a megfelelő színésznek.
Általában inkább bábszínházat csinálsz. Milyen érzés élőszereplőkkel dolgozni?
Az az érdekes, hogy nekem is sokkal jobban el kell eresztenem az agyamat, én nagyon kocka ember vagyok. Sokkal jobban dominálnak most itt az emocionális dolgok, mint egy bábelőadásnál. Olyan színészi kreativitással találkoztam, ami nagyon ritka és bábnál nem is feltétlenül lehetséges, mert egy bábbal nem lehet jól improvizálni, sokkal kötöttebb forma, muszáj lerakni egy kottát. Egyszerűen, ahogy megfejtjük közösen a dolgokat, olyan kaland, ami teljesen felszabadító és varázslatos. És közben azt érzem, hogy a színészek is abszolút megtermékenyítően hatnak egymásra. Ahogy különböző világok, korosztályok és gondolkodások egyszer csak összeszikráznak és elindulnak egy közös ösvényen, ez egyszerűen tényleg csoda. Én most ettől nagyon boldog vagyok.
Hajnal Márton
Caryl Churchill: Az iglic | bemutató: 2013. október 18.
Utolsó kommentek