Nemrég megnéztem a Katonában A nép ellenségét. Ismerős ez a norvég fürdőváros. Pedig jobb lenne nem ismerni. Ismerősek a játszmák, amelyeket a polgármester és támogatói folytatnak a fürdőorvos ellen, aki felfedezte: trágyalé szennyezi a város büszkeségét jelentő fürdőt. Mindezt látva feszengő, kínosan nevető, aztán már nem is nevető érzés kerít hatalmába. Nem kiragad a hétköznapokból, ellenkezőleg: belelök felszín alatti szennyes bugyraiba.



"A többségnek mindig igaza van" - hangzik el a darabban, pedig a többségnek és az igazságnak semmi köze egymáshoz. Nyilvánvaló, hogy a többség akaratának kell érvényesülnie a döntésekben, de ugyanennyire nyilvánvaló, hogy a többség nem tehet meg akármit. Például nem másíthat meg tényeket. Az éppen aktuális többség nem törhet a kisebbség elhallgattatására sem. A többség birtokosának tudnia kell azt is, hogy többsége nem tart az idők végezetéig. Újra és újra megnyílik a többség megszerzésének lehetősége mások előtt. A többség nem alakíthatja úgy a szabályokat, hogy a vélemények versenye megszűnjön. A többség birtokosa nem teheti leválthatatlanná önmagát.

Nem csak az előadásból ismerős azonban "a hét elején változtattuk meg a gyülekezési rendeletet" típusú világ. Ebben a világban egy személy vagy egy testület a többség nevében elhallgattatja bírálóit. A többség birtokosa örökös felhatalmazásként állítja be az adott helyzetre szóló előnyét. Aztán pedig manipulálni kezdi a többség megszerzésének szabályait, hogy hatalma ténylegesen vég nélkülivé váljon. Nem ismer el korlátokat, kénye-kedvére hajlítgatja a törvényeket. Úgy véli, ha egyszer megkapta a többséget, attól fogva a többségre hivatkozva bármit megtehet, hiszen a többségre hivatkozva teszi. Nincs veszélyesebb, mint az önmagára hivatkozó többség, amely felmenti magát az érvelés kényszere alól, s persze a szabályok betartásának kényszere alól is. A többségre hivatkozva azt a szabályt sem fogja betartani, amit előző nap ő maga hozott, szintén a többségre hivatkozva.

A legirritálóbb, hogy ez a fajta többség önnön morális fölényét hirdeti. A többségnek ettől kezdve lesz "mindig igaza". A többségre hivatkozó vezető nem érvel, hanem kinyilatkoztat, mintegy átfolyatja magán a többség akaratát, amely maga az igazság, és amelyet előzőleg ő maga állított elő. Aki a vezetővel vitázik, az a néppel áll szemben. Aki bírál, az a nép ellensége, méltatlan arra, hogy a nép része maradhasson. A nép ellenségét jogosan lehet, sőt kell megfosztani attól a lehetőségtől, hogy károsnak minősített véleményét hangoztassa.

Ha eljutunk idáig, a többség magára marad minduntalan rá hivatkozó vezetőjével, aki a saját érdeke szerint jelöli ki a többségi véleményt. Nem fél bármilyen eszközt bevetni a hatalom megtartása érdekében. Ha kell, érdekeltté tesz az együttműködésben, lekötelez, "belekorrumpál" a rendszerbe vagy egzisztenciális kényszerek révén, úgymond, jobb belátásra bírja az ellenkezőket. Ha egyik módszer se válik be, hát egzisztenciálisan és morálisan lehetetleníti el a renitenseket, vagyis kirúgja és összeesküvéssel vádolja őket, legyen szó tanárról, vállalkozóról, közmunkásról vagy éppen fürdőorvosról.

Meg lehet próbálni beilleszkedni egy ilyen rendszerbe: feloldódni a többségben, az aznapi megélhetés, az elérhető legnagyobb biztonság (látszata?), netán a karrier reményében. Ennek alesete a kijárási technikák alkalmazása, vagyis alkalmi együttműködés a rendszerrel - "őket már ismerjük, tudjuk, hogyan kell megegyezni velük" -, ami azonban mégiscsak a rendszer elfogadását jelenti. Van, aki ebből nem kér, inkább elhajózik, elmenekül: más városba, más országba, más földrészre. Az egyéni identitás megőrzésének ára az otthoncsere, végső soron tehát egy másféleképpen új identitás megteremtése.



Olyan is van, aki fellázad. A lázadók voltaképp semmi egyebet nem akarnak, mint mindenkire nézve azonos szabályokat. Ehhez előbb le kell olvasztani a többségre hivatkozók morális fölényének mázát, és kezdetben nyilvánvalóan hátrányból kell küzdeni. Ez kockázatvállalást igényel. Márpedig a lázadóknak is vannak egyéni érdekeik, vannak szüleik, társuk, gyerekeik, barátaik. Míg a többség külső, addig az egyéni élet szükségletei belső nyomást gyakorolnak a lázadóra. Kimondhatja, amit lát - a várost éltető fürdő nem gyógyít, hanem betegít -, de ha megteszi, összeomolhat az élete és a szerettei élete is. Másfelől viszont, ha nem teszi meg, akkor egész életében kiszolgáltatott és zsarolható lesz. A trágyaléárral sodródva még a hazugság bójáit is kerülgetnie kell majd. A szégyennel, a fenyegetettséggel, a félelemmel kell együtt élnie.

A nép ellensége annak is a példája, hogy az igazság nem beszél önmagáért. Meggyőzőnek, hatásosnak, bizalmat ébresztőnek, hihetőnek kell lennie: meg kell küzdenie a többségért. Nem sértődhet meg, nem lehet se önhitt, se ügyetlen, se gyanútlan. Ismernie kell a csapdákat. Társakat, szövetségeseket kell gyűjtenie, érdekeltté kell tennie másokat is a sikerben. A fennállóhoz képest mást kell kínálnia a többségnek. Meg kell tanulnia lavíroznia saját meggyőződése és a többség elvárásai között. Alakítania is kell tudnia ezeket az elvárásokat. Meg kell mutatnia, hogy másmilyen is lehet az élet, mint ennek a fürdővárosnak a magára zárt világában.

A legfájóbb élmény, mennyire a miénk ez a magára zárt világ, ez a fürdőváros, mennyire a miénk ez az 1882-es Ibsen-darab. A színpadot elöntő, majd a nézőtérre kiszivárgó bűzös lé minden lehet, csak ismeretlen nem. Ki szereti, ha ezt szó szerint az orra alá dörgölik? Pedig a legegyszerűbb még mindig az lenne, ha megpróbálnánk másképp élni. Mert addig ez csak bugyogni fog szüntelen.

Lakner Zoltán