katona

Az, hogy a Független Színház – személyes megkeresés helyett – nyílt levelet ír, véleményem szerint elhibázott lépés, csak a társadalmi feszültséget gerjeszti, és elsősorban arra jó, hogy felszítsa a szélsőjobboldali kommentelők haragját és felesleges dühét – erre a következő napok nyilván bizonyítékot fognak szolgáltatni.

Szeretném leszögezni, hogy a darab megíratására épp a cigánygyilkosságokkal kapcsolatos megdöbbentő részvétlenség, az igazságszolgáltatás hálózatának tehetetlensége és amatőrizmusa indított, továbbá az, hogy nem szeretnék egy olyan országban élni, ahol mindez megtörténhet.

Tételesen:

Nem merült fel a „roma szupervízor” gondolata, mert egy alkotási folyamat kezdetén az ember sosem az ellenőrzöttséget szeretné érezni, hanem a szabadságot. „Szerelmi szupervízort” sem kérünk föl, ha az előadásban megcsalatás, féltékenység kerül színre. Az előadás első részében a Tersánszky Józsi Jenő által megírt Cigányok című darab számomra egy szürreális, vonzó, mesebeli cigányvilágot ábrázol, minden színházi eszközt ennek felerősítésére használtam – ezért keverednek a különféle cigány népcsoportok kultúrái az előadás első felében. A cigányprímás a hegedűjével nem „csapkod”, hanem fájdalmában indulatos gesztust tesz; a hegedű eltörik. A hegedű nem igazi hegedű, hanem aranyhegedű – talán feltételezhető, hogy az aranyhegedű nem dokumentarista ihletésből került a színpadra. Tévedés azt kiolvasni az előadásból, hogy a cigány közösségek tagjait nem érdekli, hogy kik voltak a hozzátartozóik gyilkosai.

Azt, hogy a roma fiatal házasok szexuálisan közösülnek a családtagjaikkal, az előadás nem állítja, a darabban hasonló sem történik. A minden alapot nélkülöző rasszista gyanúsítás a rasszizmusra hajlamos, részvétlen karakter szájából hangzik el. Vagyis éppen azért van ott, hogy éreztessük: léteznek ezek a tudatlanságból eredő, ostoba sztereotípiák.

Jeszenszky Géza téves tézisét a darab megíratásának, az előadás próbálásának idején nem ismertük, nem is ismerhettük: két és fél éve volt az előadás bemutatója, azóta közel ötvenszer játszottuk, a Jeszenszky-szöveg pedig az előző év őszén került napvilágra.

Természetesen utánajártunk, hogy a rendőrség számára mi adhatott okot arra, hogy ilyen felületesen kezelje a cigánygyilkosságok ügyét, továbbá mi az oka a rendőrség statisztálásának egyéb településeken (ellenkező esetekben is, ld. siófoki erődemonstráció, az olaszliszkai tanár meglincselése) – pontosan ezt szerettük volna drámai formában érzékeltetni. Így keveredett a drámai anyagba az áldozat ellopása és a nyomozást végző rendőrök akadályoztatása.

Nem dokumentumdrámát ad elő a Katona József Színház társulata, hanem fikciót, amelynek művészi célja az, hogy beszéljen erről a problémáról és társadalmi jelenségről, vagyis úgy érezzük – mint bármilyen más műalkotás létrehozása esetén –, hogy nem kell dokumentarista hitelességre törekednünk a művészi céljaink eléréséhez.

Teljes tévedés azt vélni az előadásunkról, hogy a férjét sirató cigányasszony utolsó tirádája a közönség megátkozása. Az asszony, akinek fájdalmával az előadás azonosulni szeretne, tehetetlenségében először a rendőrt átkozza, aztán azt a világot, amelyben mindez megtörténhet.

Nyílt levelükben különösen megdöbbentő az, hogy egy magát független színháznak nevező csoportosulás nem tesz különbséget a valóság és egy színházi előadás absztrakciója között. Ezen az alapon minden Hamlet-előadás után felháborodásának adhatna hangot a dán királyi család, hogy dán király nem mérgezi meg a saját testvérét, vagy az előadásunk díszletének láttán (a fehér díszlet a lecsorgó fekete festékkel a cigányság véráldozatának tragikus szimbóluma kíván lenni) a magyarországi kőművesek nyílt levélben tiltakozhatnának, hogy ők nem készítenek olyan falakat, amin átszivároghat festék a felső lakásból.

A  Cigányok-előadás után többször is nyílt eszmecserére hívtunk roma közösségeket, ezen találkozások tapasztalatai egyrészt megnyugtatóak, másrészt megrendítőek voltak, és segítettek bennünket a Cigányok további előadásai alatt. A Cigányokat tavaly elvittük Washingtonba is, az amerikai közönség részvétteli érdeklődéssel és megértéssel fogadta az előadást, több nyugat-európai televízió épp a magyarországi romakérdés kapcsán forgatott belőle részleteket, ezzel is kiemelve, hogy van ma Magyarországon olyan színház, amely reagál erre a társadalmi problémára.

Máté Gábor

Január végén mutatjuk be a Rükvercet a Kamrában. Arról, hogy Kerékgyártó István regényének miért pont most kell színpadon megvalósulnia, Máté Gábor az előadáshoz kapcsolódó nyílt próbán már beszélt (beszámolónk a nyílt próbáról itt olvasható) A bemutató előtt két héttel arról kérdeztük Máté Gábort, hogyan birkóznak meg az alkotók a Rükverc adta szakmai kihívásokkal. [leírás, szereposztás és fotók az előadás színlapján]

Nyereményjátékunkon az Anamnesis című előadásra nyerhetsz jegyet. Az előadás a magyar egészségügyet mutatja be abszurd eszközökkel, sok zenével és humorral: kórházakból, orvosi rendelőkből mindenki által ismert történetek, párbeszédek és képek köszönnek vissza. [leírás, fotók]

Így készültek a Farsang sminkjei és maszkjai.

Mohácsi Jánossal A nyaralás című készülő előadás nyílt próbája után beszélgettünk. "Moha" először dolgozik a Katonában.

Első rendezésed a Katonában Carlo Goldoni: A nyaralás című műve, ami nem azonos a Goldoni öt évvel később írt A nyaralás-trilógiájával. Miért pont ebből a darabból csinálsz előadást és miért nem a trilógiából?

Mert abból Rusznyák Gábor csinált egy eszelősen jó előadást Kaposváron és azt gondoltam, hogy arról nekem nem jutna eszembe azon kívül semmi.

Adél és Tamás az előadásra készül, Réka fotóz.

Ki mozgatta a szálakat a szerelmi három szögben, melyben Szabó Lőrinc harminc évig élt? Milyen partner a színpadon egy életnagyságú báb? Mi takar ez előadás címe? Esztert Hullám és gumikötél című önálló estjéről kérdeztük.

Sinkó Lászlóval, a Nemzeti Színház színművészével beszélgettünk, aki 1982 és 1994 között a Katona társulatának tagja volt. Szóba került többek közt a régi Nemzeti Színház, a 30 éves Katona, a külföldi turnék és az Übü király. Beszélgettünk Székely Gábor és Zsámbéki Gábor munkamódszereiről és arról is, hogy a színház az "nem bakter".

Hogyan kezdődött a Katona?

1982-ben a kulturális vezetés nem volt megelégedve a Nemzeti Színház műsorpolitikájával, az előadásokkal, meg Zsámbéki Gáborral, Székely Gáborral és Ascher Tamással. "Büntetésből" odaadták a Katonát, hogy tessék, csináljanak ott színházat! Amikor ezt mi színészek megtudtuk, mentek egyből a telefonok és a négyszemközti találkák. Aztán, egy szép májusi este, mint régen az illegalitásban a kommunisták, a "renitensek", a kívülállók, egyszer csak ez a 22-24 ember Zsámbéki lakásán összejött. A poén az volt az egészben, hogy nagyon sokan nem tudtunk egymásról. Hogy ő is, meg ő is, meg ő is jön. Félelmetes este volt, félelmetes találkozás, még most is beleborzongok.

Miben volt más a Katonában dolgozni a Nemzetihez képest?

A próba nem arról szólt, hogy tehetséges vagy-e, hanem hogy a színház tagja lettél. Megkaptad a szerepet, tehát jó színész vagy, tessék próbálni. Merni kellett nagyon rossznak is lenni. A lényeg az volt, hogy csinálj valamit.

Előtte én nem nagyon találtam a helyemet. A Katonában derült ki, hogy magamban, tőlük függetlenül, teljesen ugyanezt gondoltam a színházról. Amikor megpróbáltam a régi Nemzeti Színházban ennek hangot adni, akkor úgy néztek rám, mint egy hülyére. Már 38 éves voltam, és úgy éreztem, hogy barackot nyomnak a fejemre. De voltak páran, például Benedek Miklós, Szacsvay László, Végvári Tamás - aki sajnos azóta elhunyt -, akikkel hasonlóképp gondolkoztunk már ott is.

Didina, Bóbitás és Mica, azaz Jordán Adél, Nagy Ervin és Pálmai Anna