Molnár Piroskával, a Nemzeti Színház színművészével beszélgettünk, aki 1982 és 1984 között volt a Katona társulatának tagja. Szó esett többek közt a Katona megalakulásáról, a kaposvári időszakról, a Katonából való távozás körülményeiről, a közönségről és a pályakezdő fiatalok helyzetéről.

1968-ban végzett a főiskolán. Pár évvel később már Kaposváron játszott. Hogyan került Kaposvárra?

Zsámbéki Gáborral egyszerre végeztünk a főiskolán, ő rendező szakon, én színész szakon. Talán ugyanakkor kaptunk diplomát, ugyanabban az évben, csak a rendező szak egy évvel több volt. Úgy emlékszem, ő rögtön Kaposvárra ment, én Szegedre szerződtem. Miután eltelt két év Szegeden, Kiss István és Koltai Róbert osztálytársaim már ott voltak Kaposváron. Komor István – aki addig a Szegedi Nemzeti Színház főrendezője volt – átkerült Kaposvárra igazgatónak, Zsámbéki Gábor ekkor lett főrendező. ’71-ben hívtak engem, és mentem is. Ekkor kezdődött ez a hosszú kaposvári lét, a Sirály premierjével, 1971. október 1-jén.

Amikor Zsámbéki otthagyta a kaposvári színházat, és a Nemzetiben folytatta pályafutását, egyértelmű volt, hogy vele jön?

Persze, egyértelmű volt. Borzasztó boldoggá tette az embert, hogy lehetősége volt jönni, mert  kiválasztották arra, hogy jöjjön.

A Kaposváron kialakult jól működő szakmai közösséget a Nemzetiben is megtalálta?

Ott belekerültünk egy másfajta közösségbe, ha azt közösségnek lehet nevezni. A nálunk idősebb kollégák zöme eleinte gyanús csoportnak nézett minket, a kis kaposvári és szolnoki különítményt. Mi, kaposváriak és szolnokiak elég hamar összetalálkoztunk, hiszen ismertük egymást a főiskoláról, meg egyáltalán, olyan kis ország ez, annyira kicsi a szakmai közösség, hogy szinte mindenki ismer mindenkit. Ki-ki vérmérséklete szerint be tudott kapcsolódni a Nemzeti Színház vérkeringésébe is, hiszen rögtön nagy szerepeket játszottunk, habár kicsit talán megilletődve a nagyoktól, de annak az örömével is, hogy kipróbálhatjuk magunkat egy ilyen közegben.

Hogy alakult ki a Katona társulata? Lehetett sejteni, hogy kiket fognak hívni?

Nyilvánvalóan Zsámbéki Gábor és Székely Gábor tudták, hogy kik azok, akikkel a továbbiakban dolgozni akarnak. Azt is tudták, hogy ki az, aki a Nemzetiből jönne, Horváth Jóska, Gelley Kornél, Máthé Erzsi, Major Tamás, Gobbi Hilda. Természetesen szóltak az embernek, hogy alakul ez a színház, és számítunk rád. Ilyen egyszerűen. Aztán Zsámbékinál egyik este volt egy úgynevezett alakuló ülés, ahol összegyűlt mindenki, aki aztán elkezdte a Katona József Színházat. Tradíció volt, hogy Major Tamás a főiskolán minden évnyitókor és évzárókor elszavalta Petőfi Sándor Levél egy színész barátomhoz című versét. Itt is elmondattuk vele, ezzel megalakult a Katona József Színház. (nevet)

Sokan nyilatkozták, hogy volt egy különleges hangulat a Katona megalakulásakor, érződött, hogy jelentős szakmai műhely jött létre.

Hát hogyne, olyan erők voltak együtt ebben az alakuló színházban, hogy csak jó lehetett belőle. Csomó egyet gondoló, egyet akaró ember. Ami később talán egy kicsit baj is lett. Mi nagyon boldogan vállaltuk a kisebb szerepeket is, de egyre ritkábban jutott nagy szerep, hiszen vetésforgóban kellett dolgozni, hogy mindenki jól járjon. Egy évben négy bemutatónál többet nem nagyon lehetett tartani, akkor még nem volt Kamra, nem voltak külön játszóhelyek. Évente négy bemutató esetében örült az ember, ha 35 színészből egyszer, vagy egy félszer jutott neki olyan szerep, amire vágyott, amiben igazán meg tudta mutatni magát, vagy amilyenhez hozzá volt szokva. És lassan el is kezdődött, hogy akik több munkára vágytak, azok  elszivárogtak. Többek között két év után én is. Azt gondoltam, hogy a fejemen meg a lábujjamon jön ki a rádió meg a szinkron, és hol a színpad. Akkor elmentem Kaposvárra újra. Pont olyan életkorba kerültem, 35-40 közé, amikor ritkábban jut az embernek szerep, vagy legalábbis olyan, amiről azt gondolja, hogy „na, ez aztán szerep”.  Kaposváron lehetőségem volt koromnál fiatalabbat és koromnál idősebb szerepet játszani, zenésben és más műfajban dolgozni. Az a tizenvalahány év, amit újra Kaposváron töltöttem és éjjel-nappal játszottam, az adta igazából a színészi pályám derekát. Így visszatekintve nem bántam meg, hogy így alakult.



Ebből a katonás időszakból volt olyan meghatározó előadás, amire szívesen emlékszik?
A szent család, amit Zsámbéki Gábor rendezett. Azt például nagyon-nagyon szerettük. De szerettem Székely Ahogy tetszikjében is játszani, egy kis szerepet, a Jucit, vagy a Major rendezte Tudós nőkben. De olyan nagyon meghatározó szerep nem  jutott akkor.

A szent család miért volt ennyire különleges?

Gobbi Hilda volt a főszereplője, és remek karakterszerepek voltak mellette. Nagyon szerettük benne egymást nézni, szerettük azt a változatot, amit Zsámbéki csinált a három felvonásos Schwajda-darabból. Egyfelvonásosra húzta össze. Valahogy olyan családias,  jó hangulat volt.

Fel tudna idézni belőle egy részletet?

Mindenkinek általában két jelenete volt. A mama (Gobbi Hilda) volt a központi figura, és mi, a felnőtt gyerekei hozzá mentünk látogatóba. Hildával volt egy nagy jelenetem, amit még most is idézgetnek a kollégák. A végén, amikor rácsapom az ajtót és azt mondom neki, hogy: „Rohadj meg, ahol vagy!’”. (nevet)

Milyen volt ez a két év? Már akkor érezhető volt a mítosz, amely később a színház körül kialakult?

Az érezhető volt, hogy az ember jó helyen van. Nagyon komoly, erős munka folyt. Ez főleg a két Gábornak volt köszönhető természetesen, de mi is beleadtunk apait-anyait. Azt pontosan lehetett tudni, hogy itt milyen értékek, erők vannak együtt, és ha ezek az erők működnek, az meghozza a maga gyümölcsét. Aki egy kicsit másképp gondolkodott, az hamar kikopott onnan. De azt hiszem, hogy mi, akik az elején mentünk el, nem azért mentünk, mert bármi bajunk lett volna a színházzal, inkább magunkkal volt bajunk.

Könnyen meg tudta hozni a döntést?

Nem. Persze, hogy nem könnyen. De átgondoltam mindent, az életkoromat, a lehetőségeket, és azt gondoltam, hogy szeretek dolgozni, tudok is dolgozni, és ha még lehetőségem van  sokat és jól dolgozni, akkor ki kell használnom azt a lehetőséget.

Kért tanácsot valakitől?

Nem kértem tanácsot senkitől. Tudtam, hogy Kaposváron van egy úgynevezett Művészeti Tanács, amely dönt arról, hogy ki mehet oda. Felhívtam Babarczy Lászlót, aki akkor az igazgató volt, ő rögtön mondta, hogy ezt a Művészeti Tanács elé terjeszti. Aztán visszahívtak, hogy persze, tárt karokkal várnak.

Ha most visszahívnák a Katonába, visszajönne?

Ó, hát akár takarítónőnek vagy jegyszedőnek is! (nevet) Minden előadást látok, úgy járok oda, mintha hazamennék, már a fiatal kollégák közé is, mert mindegyiket ismerem, egy páran tanítványaim voltak a főiskolán.  Kulka Jancsi nemrég felhívott, hogy meghívták a Katonába egy szerepre. Neki ez külön boldogság, mert ő nem volt ott tag. Úgyhogy az bármikor megtiszteltetés lehet, bármelyik kollégának, ha a Katonában játszhat.




Milyen volt visszatérni Kaposvárra, változott a hangulat?

Ugyanúgy mentem, mintha előző nap jöttem volna el. Rögtön nagy szerepeket kaptam, reggeltől estig munka folyt, akkor nagyon érdekes, pezsgő élet folyt Kaposváron. Már ott dolgozott Gothár, Ács Jancsi, Jordán, Lázár, Pogány, Koltai, Csákányi, jött Kulka és Bezerédi, szóval hihetetlen csapat volt együtt. A hegyeket is elmozdították, ha azt kívánták tőlük. Nemcsak színészek, hanem irodalmárok, képzőművészek is gyakran megfordultak, egy európai átjáróház volt akkor Kaposvár. Jött Eörsi, Spiró, kicsit megültek a büfében, ott voltak egy-két napot. Nagy mozgás volt, hoztak híreket innen-onnan, szóval tudtunk a világról. Az nagyon jó volt.

Ebből az időszakból mi volt a legmeghatározóbb előadás vagy szerep?

Abból kismillió, nem is tudnék mondani egyet. Ascherrel rengeteget dolgoztam, játszottam zenés darabokban. Áccsal a Sirályban próbálhattam újra, akkor már Arkagyinaként. Az egy nagyon lendületes korszak volt.

Visszatérve a Katonára, milyen volt a közönség?

A Katonának mindig is jó közönsége volt, szinte már a kezdetektől fogva állandó teltházzal játszottunk. Minden újonnan alakult színház kap egyfajta kiemelt figyelmet a színházlátogató közönségtől, a Katonát már az indulásakor elkönyvelték az értelmiség színházának, ahogy ma is, úgy akkor is az értelmiség egy szélesebb rétege járt oda. Talán régebben – főiskolás koromban – az Ádám Ottó-féle Madách Színház töltötte be ezt a szerepet. Persze egy-egy kísérleti vagy kísérletinek titulált előadás nyilvánvalóan nem megy olyan sokszor, és a közönségnek az erre fogékonyabb része is változóban van, sokan szívesen veszik, ha a szórakoztatás is szerepel a repertoáron. De hát múltkor láttam például a Heldenplatzot teljes házzal, pedig az igazán nem nevezhető szórakoztató színháznak.

Mennyire szokták figyelni a közönséget? Különbséget tesznek ilyen szempontból az előadások között?

Persze, az azonnal érződik, hogy jön-e aznap az emberrel a közönség. Amikor nem, az nagyon nehéz, mert  ilyen helyzetben könnyen abba a hibába lehet esni, hogy elkezdünk erőlködni, ami viszont csak még inkább eltartja az egésztől a közönséget. Fontos, hogy legyen bennünk egy könnyedebb lelki tartás, nem szabad erőltetni semmit, így végül többnyire átbillen a dolog. Nagyon érdekes, hogy sokszor elég csak három-négy ember, akik képesek magukkal vinni a közönség többi részét, akiknek köszönhetően eluralkodik egy hangulat. Talán pont ez a színház lényege, hogy minden este másik közönséggel találkozik az ember, és hogy miként sikerül hatni rájuk újra és újra. Szinte azonnal, már az első percekben meg lehet érezni,  milyen publikum lesz, de ez is becsapós. Előfordul, hogy egy vígjátéknál hiába nagyon nevetősek a nézők, az előadás végén mégis visszafogottabb a taps, míg a szolidabb, tartottabb közönség a végén szétveri a házat. Tehát ez is változó, viszont külön élvezet is egyben, hogy na, vajon ma milyenek lesznek? (nevet). Persze nyilván a nézők is ugyanezt gondolják, hogy vajon milyenek leszünk mi, színészek. Amit azonban nekik nehezebb érzékelni, és az ember sokszor bele is esik abba a hibába, hogy elkezdi magyarázni egy nézőnek hogy „jajj, miért pont ma este láttad, borzasztó”, ő meg néz rád, hiszen ma este látta és kész. A közönség nem tudja ezeket az apró kis különbségeket észlelni, amit mi tragédiának tartunk.

Milyen érzés volt tanárként visszatérni a színművészeti egyetemre?

Meglehetősen furcsa volt. Először Vámos László mellett voltam tanársegéd a ’94-98-as Zsámbéki-osztályban, és akikkel ott együtt dolgoztam, ma már mind elismert színészek és színésznők. Később bábosokat kezdtem el tanítani. Nagyon nagy élvezet nézni őket, és közben visszaemlékezni arra, hogy mi milyenek voltunk. Nyilván ugyanilyenek. Egyáltalán nem érzem magam tanárnak, inkább egy felnőttebb embernek, aki megpróbál tanácsokat adni a nála fiatalabb vagy gyakorlatlanabb embereknek. Nem tanár-diák viszony ez, én csak egy idősebb kolléga vagyok, aki megpróbálja átadni a tapasztalatait az újabb nemzedéknek, észrevetetni velük, amit ők, saját magukból nem látnak, ami kívülről jobban, könnyebben érzékelhető. Amikor ők ezt nem fedezik fel önmagukban, akkor az én feladatom, hogy felhívjam a figyelmüket arra, hogy mit kell kibontaniuk saját magukból, mi az, amit használni kell, ami értékes és figyelemre méltó.

Milyennek látja a jövőjüket?

Ez  nehéz kérdés. Túlságosan is telítve van most a pálya, egyre nehezebb elhelyezkedni. Mi minden évben reszketünk, hogy a végzős osztálynak vajon lesz-e állása. A fiatalok is nehezebben mennek vidékre, mint mi annak idején, valahogy egyre jobban eluralkodik a Pest-központúság. Bár nincs hely, mégis sokan ragaszkodnak a pesti életformához, valamiért félnek a vidéktől. Persze nehéz az egyetem után az elszakadás mindentől és mindenkitől, a teljesen új környezet ijesztőnek tűnhet. Vagy talán mindezek ellenére azt gondolják, hogy Pesten még mindig több a lehetőség. Persze akad, akinek szerencséje van, a mostani Zsámbéki-osztályból két fiú (Fehér Balázs Benő és Rada Bálint) éppen szakmai gyakorlaton vesz részt Londonban. Ahol tudjuk, ajánljuk őket, de ennek ellenére is nagyon nehéz a mostani helyzet. Fontos a pozitív hozzáállás, a Zsámbéki-osztály például azt mondta nekem, hogy „ne tessék minket félteni, tanárnő!” Azt válaszoltam nekik, hogy nekem van egy jó nagy garázsom. „Na, akkor garázsszínház”¬ vágták rá egyből. Ez a mostani helyzet. Ha máshol nem, akkor a garázsomban csinálunk színházat! A fontos, hogy csináljuk.

Üzenne valamit a 30 éves Katonának?

Csókolom! (nevet). Annyit, hogy eddig is, ezután is szorgalmasan nézem az előadásokat. Kívánom, hogy maradjon olyan jó, amilyen volt!

Készítette: Brozsek Niki, Kecskés Nóra és Pozsgai Dóri
Az interjú a Katona Ifjúsági programjának keretében jött létre