A nép ellenségének főszerepében Fekete Ernő a társadalom által kirekesztett figurát alakít. Csodálatos párharcot folytat a bátyját játszó Kulka Jánossal, az előadás azonban nem erről szól.

Szereted Ibsent?

Persze. Nagyon jó szerző. Okos és nagyon ügyes: szép lassan „behúzza” a nézőket, rabjai leszünk a történeteinek. Ravasz, kegyetlen írói fogás, hogy amikor belépünk egy Ibsen-darab első felvonásába, ott mindenki mosolyog, de már akkor is érezzük, hogy nagyon nagy baj lesz. A Vadkacsában az élethazugságok, a ki nem mondott dolgok, a felnőttek bűnei miatt sodródik a halál felé egy ártatlan élet; A nép ellensége társadalmi kérdéseket boncolgat. A mi előadásunk Magyarországhoz és Magyarországról szól, 2013-ban. Ez dolga is ennek a színháznak. De ha nem Magyarországon élnénk 2013-ban, akkor engem érdekelne egy zavarba ejtőbb olvasat is: Stockmann doktornak igaza van, de ő is hibás – a polgármester azt mondja az első felvonásban, hogy beszéljük meg, de Stockmann nem beszéli meg, hanem kitereget, publikál. Csodálatos párharc zajlik a két testvér között, két komoly vélemény ütközik.



Érdekes lenne, ha néha elbizonytalanodnánk a nézőtéren Stockmann igazságát illetően. Melyiket válasszuk: ha dől a pénz és a város megy előre – de közben néhányan megbetegszenek, vagy pedig tényleg bontsuk le a fürdőt, menjen tönkre az egész város, és jöjjön a bűnözés meg a szegénység? A mi előadásunk a próba ezen szakaszában nem a testvérharcról, inkább Stockmann doktor megaláztatásáról szól.

Melyik a jobb szerep?

Az olvasópróbán és aztán még sokáig vonzóbbnak találtam a báty szerepét; az másfajta kihívás lett volna, mert annyi vívódó, igazat mondó és végül tönkremenő embert játszottam már. Persze mindegyik más egy kicsit. A mizantróp például sokkal általánosabban megfogalmazott alak: gyűlöli a hazugságot, emiatt konfliktusban áll a világgal, és egyáltalán nem tud részt venni a társadalomban. Felszállunk a mizantróppal egy vonatra, és az a vonat megy, megy, megy – egészen ki a világból. Itt ez máshogy van:  Stockmann doktor teljesen normális ember, aki mindenre számít, csak arra nem, ami végül történik vele. Nem tudom, hogy a nézőt zavarja-e, hogy már megint a Fekete mondja meg az igazságot.



Pedig nem vagy politizáló alkat.

Valamennyire az vagyok, bár inkább óvatos és gyanakvó vagyok – úgy érzem, hogy színészként nem is dolgom a politizálás. De a munkámmal, igenis, politizálok. Ha jól eljátszom egy szerepet, például a nyomozót a Cigányokban, aki aljas, korrupt, de közben át is érzi a cigányok lehetetlen helyzetét, azzal én hozzászólok ehhez a társadalomhoz. És Stockmannal is hozzá fogok. Azon dolgozom, hogy a gondolatait a sajátjaimmá tegyem.

Török Tamara