katona

Schilling Árpád rendezi Johann Wolfgang von Goethe művét, a Faust első és második részét. Az április 25-én és 26-án tartandó kétestés bemutató nyílt próbáján jártunk.

A színpad közepén egy hatalmas könyvkupac látható, feldúlt, összekevert halomban heverő könyvek, jegyzetek, papírok, füzetek sokasága. Hátul egy díszletfal, beépített ajtók és fal – egy dolgozószoba képét mutatja. 
A nézőtér hemzsegett az érdeklődőktől, amikor Schilling Árpád megjelent a színpadon, a közönség elcsendesedett. A rendező elmondta röviden, hogy a kb. kétórás próba is fontos próba, igaz, most tele van a nézőtér, de úgy használják fel a szombati délelőttöt, mint egy rendes, hétköznapi próbát, hogy csiszolhassanak a jeleneteken, majd csendet kért és elkezdődött a próba.



A kezdetektől láthattuk a Faust első részét, Faust nyitómonológját Máté Gábor a nézőtér első sorában ülve mondta el, majd a nézőtér szélén álldogáló tömegen keresztülverekedve magát kiment, és feltűnt a színpadon. Schilling Árpád többször hagyta kibontakozni a szöveget, de minden újbóli elmondás, vagy megismételt részlet után más és más instrukciókat adott a szöveggel kapcsolatban. Ez a próba tesztje is volt annak, hogyan hallható a hátsó sorokban egy első sorban elmondott szöveg, és annak, mennyire képesek koncentrálni a nézők a végig verses szövegre.
A színpadon csatlakozott Máté Gáborhoz Keresztes Tamás, aki Wagner szerepét játssza a Faust első részében. A dolgozószobában megismétlődött a hosszabb szövegek elmondása, Schilling mindig új és új iránymutatásokkal formálta a színészek játékát: Wagner és Faust érdekes párbeszédét a tudásról, tanulni vágyásról és annak értelméről az életben. Mindkét színészre tökéletesen illik az a karakter, melyet az előadásban játszik: az életben a tudást kereső, a könyvek között térdig gázoló, mindent tudni vágyó Wagner és a már-már bölcs, örökké a tudományban létező, de annak létjogosultságát és értelmét megkérdőjelező Faust ellentétét nagyszerűen mutatják be. Nincsenek nagyon színpadias gesztusok – az elhajított könyv vagy a fejtetőre hulló füzetek és papírok kiegészítik a mondandót, nem pedig elvonják a figyelmet róla.

Ezzel a két jelenettel egy óra elszaladt, a harmadik jelenetben először ismét a két színész játszik – Faust a lármás, zajjal és élettel teli városképet dicséri, Wagner inkább eltaszítja magától ezt a képet, számára nem érdekesek a mulatságok. Máté Gábor és Keresztes Tamás a színpad szélén a nézőteret figyelve belefeledkeznek a látványba, Schilling egy ponton megszakítja a párbeszédet, és a Mephistophelest játszó Kulka János hollétéről érdeklődik, aki az utolsó sorok széléről kiáltja, hol van. A párbeszédet a rendező ismét elindítja, Mephistopheles pedig bohócruhában, a széksorokon átlépdelve ér át a nézőtér egyik szélétől a másikig, majd elhagyja a nézőteret. A nézők kivétel nélkül hátat fordítanak a színpadnak, csodálkozó tekintettel abba az irányba néznek, ahová Faust és Wagner, láthatóan mindenkiből nagy tetszést vált ki ez a „nem-színpadi” megoldás. 



Az utolsó, ismét a dolgozószobában játszódó jelenet már Faust és Mephistopheles találkozását és beszélgetését mutatja be. Faustot a könyvhalmokon ülve találja Mephistopheles, aki ismét bohócruhában jelenik meg Faust előtt. A két fél között zajló párbeszéd hangolását megint újra és újra ismételteti a rendező, hol humorosabb, hol komolyabb hangvételt kérve a szereplőktől. A kérés a próbán végig bevált, a szövegre és annak értelmezésére figyelt mindenki, érezhető volt, hogy erős figyelmet kíván az előadás – mind a színészektől, mind a nézőktől. A humor és a komolyság pedig ugyanolyan mértékben uralkodott mindenkin, nagyon izgalmas előadásra számíthatunk!

Szöveg: Csikós Kornélia
Fotó: Nagy Zágon
 

A Kurázsi mama és gyermekei Brecht talán legismertebb darabja: 1938-ban kezdte írni és az egyik leginkább háborúellenes műnek tartják ma is. Az előadás nyílt próbáján Zsámbéki Gábor, a rendező rövid magyarázataival együtt láthattunk bele néhány jelenetbe. A bemutató január 17-én lesz, a főszereplő Kurázsi mamát Fullajtár Andrea játssza.

Kurázsi mama a háború zűrzavarát igyekszik a saját maga javára kihasználni, a segítséget kérő kisemberek, például a pap (Elek Ferenc) pedig felkeresik őt időről időre, vagy vele tartanak, amíg a háború véget nem ér.
 
Fotó: Székely Péter

A színház nézőtere teljesen megtelt: a nyílt próbára rengetegen voltak kíváncsiak, sokan a nézőtér szélén állva nyújtogatták nyakukat: a szereplők énekével kezdődött el a próba. A színpadon egy rozoga szekér kapta a fő helyet, illetve fekete műanyagzsákhoz hasonlító, óriási anyagok voltak felfüggesztve itt-ott, a színpad fölött. Ez a berendezés a későbbiekben a jeleneteknek megfelelően változott – néha a szárítókötelet, néha pedig a sötétséget volt hivatott betölteni.

Amikor a dal véget ért, a nézők is mind elfoglalták helyüket és a rendező elmondta, az előadás maga is így fog kezdődni: legyen az az érzése a nézőnek, mintha a színészek még egyszer elpróbálnák a dalt, egymás mellett állva a színpad szélén, szorosan a zenekarhoz igazodva, mely a színpad baloldalán helyezkedik el.

A jelenetekben Fullajtár Andrea, Fekete Ernő, Elek Ferenc, Pálos Hanna, Mészáros Béla, Tasnádi Bence, Dankó István és Keresztes Tamás szerepeit ismertük meg egy kicsit jobban, Rajkai Zoltán és Lengyel Ferenc hol katonaként, hol pedig zenészként mutatkozott.  Zsámbéki elmondta, hogy a színészek – bizonyos fix karaktereket leszámítva – több szereplő bőrébe bújnak az előadás során. Ahogyan a színészeknek, úgy a fekete zsákoknak is „alakot kell majd váltaniuk” az előadásban – többek között az idő múlását, a nyomorúságot és a gyászt szimbolizálva a cselekmény előrehaladtával.


Fotó: Székely Péter

A rendező inkább instrukciókat adott a színészeknek, nem pedig magyarázatot a nézőknek, ami így jó volt: olyan érzést keltett a közönségben, mintha a hétköznapok egyik próbájába lesne bele és nem igényelt sok magyarázatot a változtatás – világosan lehetett követni, melyik mozzanatot ismételik el a színészek újra és újra. A részletek, apró tárgyak kaptak még nagy jelentőséget: a fekete zsákok helye, a színpadról történő kivonulások, a Kurázsi mamának átnyújtott és nála felejtett nyaklánc, vagy a pék pipája.

Érdekfeszítő előadás lesz, a néhol kántáló, néhol nagyon dallamos zenei aláfestéssel a komoly történet izgalmas színezetet kap majd.

Csikós Kornélia

Január 16-án lesz a bemutatója Mike Leigh Abigail bulija című darabjának, Ascher Tamás rendezésében. A nyílt próba izgalmasan indult, ugyanis a nézők a színpadon keresztül közelítették meg a nézőteret. Miután elfoglalta mindenki a helyét, a rendező a látványhoz és a történethez fűzött hozzá tudnivalókat. Az előadás nyílt próbáján jártam.

A színpad jobb oldalán egy kanapé, fotelek és egy dohányzóasztal látható, mögötte polcrendszer, melyen bakelitlemezek, s azok lejátszója, szivardoboz, magazinok és néhány könyv található. A színpad baloldalán a bárpult, mögötte pedig az ebédlő. Az előadásban kiemelten szerepet kapnak a berendezési tárgyak: a szomszédasszonyok beszédtémája, és a társadalmi rangot is bemutató kellékek mind a házigazdák ízléséről és pénzügyi helyzetéről árulkodnak - a legújabb kanapétól kezdve az antik gyertyatartóig. A darab szereplői módosabb és kevésbé módos középosztálybeliek.
 

A rendező elmondta, hogy a történetből 1977-ben tévéváltozat is készült. Mike Leigh – aki színházi és filmes területen egyaránt működött – az előadáshoz meghallgatásokat tartott, egyesével hallgatta meg a színészeket, amiből egy idő után improvizatív módon történetek alakultak. A negyedik hónap végén kezdtek csak forgatni, addig alakítgatták a történetet. Eredetileg a történet a 70-es években játszódik, Ascher viszont nem rögzítette ehhez az évtizedhez, kitágította az értelmezhető időszakot, példaként felhozva, hogy: „lehet akár 1999 is.”

Ascher Tamás bevezetője után három jelenetet nézhettünk meg: az első jelenetben rögtön kitisztul a helyzet, Beverly (Rezes Judit) és Laurence (Kocsis Gergely) partit adnak néhány régi és új barátjuknak. A vendégeik pedig Angie (Jordán Adél) és Tony (Ötvös András), akik nemrég költöztek a városba, illetve Suzy (Ónodi Eszter), akinek 15 éves lánya, Abigail, bulit rendez otthon. 

A drámai megnyilvánulásokkal szinte pártot alapító és a társaságból magát állandóan kiemelő nőszemély Beverly és a mindenképpen másoknak megfelelni és másokra hasonlítani akaró, gimnazista lányként viselkedő Angie alakítják a beszédesebb nőket. Suzy, a gyermekéért aggódó, lelki szemeivel a házibuliban, ám fizikailag a felnőttek koktélpartiján van jelen - ő testesíti meg a harmadik, szófukarabb nőt. A férfiakat a szótlan, ugyanakkor kíváncsi és könnyen felingerelhető Tony, illetve a feleségének minden parancsát teljesítő, filozófiai magasságokban repkedő, jó humorú férj, Laurence mutatja be, akinek vicces félmondatain nagyon nevetett a közönség.

A második jelenetben a nők, a harmadik jelenetben a férfiak kaptak nagyobb szerepet, amikor visszaérkeztek a szomszédban zajló házibuli ellenőrzéséből: csak átmentek megnézni, minden rendben van-e. Tették mindezt Suzy kedvéért és a nyugalom kedvéért is, ugyanis nem nyaggatják őket tovább feleségeik a parti további részében, ha ezt megteszik.
 

A rendező instrukciói szerint újra és újra el kellett játszaniuk a színészeknek az egyes jelenetek részleteit, míg nem lettek megfelelőek – az ismétlések gyakoriságában közrejátszott az is, hogy Rezes Judit és Jordán Adél meg voltak fázva és néha beleköhögtek a jelenetekbe. Ascher ezt annyival összegezte: „ha tehetném, rájuk szólnék, köztudott, hogy a nézőkre is azonnal rászólok!”

A nagyjából egy térben játszódó előadásban jól kirajzolódnak a karakterek: az eleinte udvariaskodó, túl kedves mondatok elegyednek a későbbiekben éles, parancsoló hangenmű felszólításokkal. Érezhető, hogy jelentéktelennek tűnő mondatok mögött húzódik meg a konfliktushalmaz.

A másfél órás próbán ennyit tártak a szemünk elé, de a három jelenet is meggyőzte a jókedvűen távozó nézőket: érdemes lesz visszatérni a Kamrába, a humoros előadásból nem lőttek le nekünk minden poént.

Csikós Kornélia

Joël Pommerat jelenleg Franciaországban is nagy sikerrel futó darabja megtévesztő és figyelemfelkeltő címével ellentétben nem politikai témát dolgoz fel, hanem az emberi kapcsolatokról szól. Mindezt már Máté Gábor osztotta meg velünk, miként azt is, hogy az előadásban szereplő színészek nem egy összefüggő történetetet, hanem hosszabb-rövidebb szituációkat játszanak el. Ezekből láttunk néhány jelenetet.

Az első jelenetben Ónodi Eszter és Nagy Ervin alakították a sokszor zavarbaejtő párbeszédet folytató nőt és férfit. A kettőjük kapcsolatát és az előző esti történéseket boncolgató párbeszédet többször is láthattuk, Máté Gábor először Esztert instruálta, a zavarbaesés mikéntjeit és a nő lelkiállapotát jelző gesztusokat próbálgatták, Ervinnel a rendező pedig a kétségbeesett, bizonytalan ember testtartását gyakoroltatta. Először (de nem utoljára), mi nézők is meg lettünk szólítva, kézfeltartással kellett kifejezni véleményünket, mit gondolunk a történtekről.

A következő rövid jelenetben Fullajtár Andrea és Ötvös András idilli kettősét Nagy Ervin felbukkanása zavarta meg. A negyedik szereplő egy kulcscsomó, mely Máté Gábor instruálása közben is többször az érdeklődés központjába került. A harmadik szituációban Ötvös András és Nagy Ervin mellé Keresztes Tamás csatlakozott, akinek karaktere úgymond magyar újítás, az eredeti darabban nem szerepel. Ő csak az első percben kapott szót, majd Ervin és András tragikus fordulatot vevő beszélgetése tette ki a jelenet további részét.

 

Ezután következett a nyílt próbán látott leghosszabb jelenet: a Kulka János és Ónodi Eszter gyermekét tanító Keresztes Tamás kínos kérdések elé kerül, s a válaszok mind a házaspárt, mint a Szirtes Ági által alakított igazgatónőt meghökkentik. A jelenet végére elszabadulnak az indulatok, kiabálás, kergetőzés is volt a színpadon, a megterhelő jelenetet csak egyszer láthattuk. Itt a rendező ismét a közönséghez fordult, a szereplők viselkedésével és a történésekkel kapcsolatban kérte ki a véleményünket.

Sajnos gyorsan eljutottunk az utolsó szituációig, egy zenei betét próbájáig. Keresztes Tamás mellett Borbély Alexandra, Rezes Judit, Szirtes Ági és Ónodi Eszter énekelt, ám az egyik karakter hangbéli hiányosságai miatt a próbának hamar végeszakadt. A rövid jelenet végén Máté Gábor a kivonulást részletesen instruálta.

Első ránézésre valóban hétköznapi emberi szituációk sorát mutatja be a Korea, egy-egy pillanatot, momentumot nagyon erősen, akár karikatúra-szerűen felnagyítva, rengeteg humorral.

Bár a délelőtt folyamán nem derült ki, mi köze is van Koreának az előadáshoz, a látottak alapján nem csak e fontos részlet megismerésének érdekében érdemes majd egészében megtekinteni az előadást. Bemutató: október 17.

Fort Zsuzsanna

Samuel Beckett Godot-ra várva című művének nyílt próbáján megtudhatta a közönség, milyen egy megállás nélküli próba, hogyan kell egyszerre egyensúlyozni és beszélni egy imbolygó színpadon és azt, hogy miért két rendezője van az előadásnak. Zsámbéki és Ascher közös bemutatója április 26-tól látható a Katonában.

Zsámbéki Gábor a nyílt próba elején Samuel Beckett művéről beszélt: 1952-ben jelent meg, az első előadás pedig 1953-ban volt látható. Elmondta, hogy még sosem rendezte meg a Godot-ra várva című művet, ellentétben Ascher Tamással, a másik rendező ugyanis már egyszer színpadra állította Kaposváron, egy emlékezetes előadás formájában. Zsámbéki elmondta, hogy a közeljövőben kórházba megy, ezért Ascher segítségét kérte a próbafolyamat második feléhez, amikor a színdarab "finomhangolására" lesz szükség.

A rendezői instrukciók szerint elkezdődött a próba: a színpad hátsó és két oldalsó fele fekete, két oldalt nyitott, mint egy folyosó, mely az átjárást biztosítja Pozzonak (Kulka János) és Luckynak (Keresztes Tamás). Estragon (Elek Ferenc) és Vladimir (Kocsis Gergely) a színpad közepén elhelyezkedő körlapon ülnek, néha fel-alá járnak és beszélgetnek. A lapon és a mögötte látható fán kívül semmi sem rögzített - látható párhuzamot vonva így a történettel, mely szerint semmi sem biztos, csak az, hogy várakoznak: Godot érkezni fog, hiszen megígérte!

A közel hatvan perc alatt az első felvonást láthattuk, egészen addig a jelenetig, mely az ötödik szereplő érkezéséig történik. Varga Zétény, akit az Illaberekből ismerhet a közönség, a kisfiút játssza az előadásban, aki hírt hoz Godot-ról: érkezni fog.

Az előadás lassú folyamú, Kocsis Gergely és Elek Ferenc játéka egy hosszú, kétkedő állapotot mutat be, melyben a belső bizonytalanságok kivetítése a billenéseken át is kifejeződik. A két színész beszélgetéseiből remekül érződik a feszültség: a várakozás hosszúságát egyre nehezebben viselik, türelmetlenséget érzékeltetnek a nézőkkel. Pozzo és Lucky érkezése felkavarja az állóvizet: Kulka János harsány belépése elvonja a figyelmet a beszélgetőkről, a férfi a kötélre/pórázra kötött Keresztes Tamást ostorral hajtja maga előtt. Az addig biztosan haladó páros belekerül a bizonytalan, kihalt, senki földjére emlékeztető kopár tájba, ahol az idő ezen a körlapnyi területen relatívvá válik: a vánszorgó, kérdezéssel és gondolkodással töltött percek már nem perceknek tűnnek.

A megszakítás nélküli részlet után Zsámbéki leállította a próbát, majd az utolsó fél órában felgyorsult a folyamat, másfajta dinamikát kapott: a rendező meg-megszakította, instruálta a színészeket, akik az először elmondott párbeszédeket dallamossá, zeneműszerűvé változtatták. A nézőtéren is felpezsdült a figyelem, a Keresztes Tamás által mondott gondolkodó-beszéd többszörös megszakítása és folytatása egyre komikusabbá vált, s mire a rekedt hangon elmondott, filozófiai magasságokban repkedő eszmefuttatásnak a végére ért, a próba ideje is lejárt.

Zsámbéki megköszönte a nézőknek a figyelmet és egy utolsó feladatot bízva Keresztesre, megkérte a színészt, hogy a hosszú, bonyolult, a próbán kétszer elmondott beszédet kezdje el elölről és addig ne hagyja abba, amíg ki nem ürül a nézőtér. A beszéd harmadszor is elkezdődött és a kiáramló nézősereg tapsolva hagyta el a színházat.

Csikós Kornélia