katona

Joël Pommerat jelenleg Franciaországban is nagy sikerrel futó darabja megtévesztő és figyelemfelkeltő címével ellentétben nem politikai témát dolgoz fel, hanem az emberi kapcsolatokról szól. Mindezt már Máté Gábor osztotta meg velünk, miként azt is, hogy az előadásban szereplő színészek nem egy összefüggő történetetet, hanem hosszabb-rövidebb szituációkat játszanak el. Ezekből láttunk néhány jelenetet.

Az első jelenetben Ónodi Eszter és Nagy Ervin alakították a sokszor zavarbaejtő párbeszédet folytató nőt és férfit. A kettőjük kapcsolatát és az előző esti történéseket boncolgató párbeszédet többször is láthattuk, Máté Gábor először Esztert instruálta, a zavarbaesés mikéntjeit és a nő lelkiállapotát jelző gesztusokat próbálgatták, Ervinnel a rendező pedig a kétségbeesett, bizonytalan ember testtartását gyakoroltatta. Először (de nem utoljára), mi nézők is meg lettünk szólítva, kézfeltartással kellett kifejezni véleményünket, mit gondolunk a történtekről.

A következő rövid jelenetben Fullajtár Andrea és Ötvös András idilli kettősét Nagy Ervin felbukkanása zavarta meg. A negyedik szereplő egy kulcscsomó, mely Máté Gábor instruálása közben is többször az érdeklődés központjába került. A harmadik szituációban Ötvös András és Nagy Ervin mellé Keresztes Tamás csatlakozott, akinek karaktere úgymond magyar újítás, az eredeti darabban nem szerepel. Ő csak az első percben kapott szót, majd Ervin és András tragikus fordulatot vevő beszélgetése tette ki a jelenet további részét.

 

Ezután következett a nyílt próbán látott leghosszabb jelenet: a Kulka János és Ónodi Eszter gyermekét tanító Keresztes Tamás kínos kérdések elé kerül, s a válaszok mind a házaspárt, mint a Szirtes Ági által alakított igazgatónőt meghökkentik. A jelenet végére elszabadulnak az indulatok, kiabálás, kergetőzés is volt a színpadon, a megterhelő jelenetet csak egyszer láthattuk. Itt a rendező ismét a közönséghez fordult, a szereplők viselkedésével és a történésekkel kapcsolatban kérte ki a véleményünket.

Sajnos gyorsan eljutottunk az utolsó szituációig, egy zenei betét próbájáig. Keresztes Tamás mellett Borbély Alexandra, Rezes Judit, Szirtes Ági és Ónodi Eszter énekelt, ám az egyik karakter hangbéli hiányosságai miatt a próbának hamar végeszakadt. A rövid jelenet végén Máté Gábor a kivonulást részletesen instruálta.

Első ránézésre valóban hétköznapi emberi szituációk sorát mutatja be a Korea, egy-egy pillanatot, momentumot nagyon erősen, akár karikatúra-szerűen felnagyítva, rengeteg humorral.

Bár a délelőtt folyamán nem derült ki, mi köze is van Koreának az előadáshoz, a látottak alapján nem csak e fontos részlet megismerésének érdekében érdemes majd egészében megtekinteni az előadást. Bemutató: október 17.

Fort Zsuzsanna

Magyar Éva közel tíz éve él és dolgozik Londonban. A Sufniban májusban hat alkalommal látható Marlene című előadásról, az Angliában eltöltött évekről, az újrakezdés nehézségeiről és Marlene Dietrich elfeledett jelentőségéről kérdeztem a színésznőt.

Miért Marlene Dietrichet választottad ahhoz, hogy a saját életedet bemutasd?

Egyrészt azért választottam őt, mert keveset tudunk arról, hogy mennyire humanitárius ember volt – a háború alatt is tiltakozott a fasizmus ellen, voltaképpen a saját hazája ellen, és ezt annak érdekében tette, hogy az igazságot szolgálja. Úgy gondoltam, megérdemli, hogy valaki beszéljen erről. Másrészt úgy érzem, hogy Marlene Dietrich és köztem nagyon sok hasonlóság van – ő is elhagyta a hazáját ahhoz, hogy ki tudjon teljesedni, emellett az ő karrierjében is volt  mélypont a háború után, amikor egy bizonyos korba ért, és többé már nem volt alkalmas arra a szerepre, amibe beskatulyázták. Ötvenhárom éves volt – ugyanannyi, mint most én –, amikor elkezdett a dalaival utazni és fellépni. Mondhatjuk, hogy ez az előadás egy második újjászületése Dietrichnek.

Miért döntöttél úgy, hogy Angliában kezdesz új életet?

Voltak itthon sikereim, de nem tudtam igazán nagyra nőni. Nem tudtam elérni azt, amit megálmodtam magamnak. Az elmúlt négy évben, amióta Angliában élek és dolgozom, sikerült rálátást szereznem a saját létemre és a hozzám hasonló emberek életére. Kérdéseket szeretnék feltenni és ösztönözni akarom a nézőket arra, hogy ők is tegyenek fel kérdéseket maguknak a saját életükkel kapcsolatban.

Itthon kezdted el a semmiből összerakni ezt a produkciót: kik segítettek elkészítésében?

A zenét Monori András szerezte, a jelmezeket Tihanyi Ildi készítette, és sokat köszönhetek Radnai Annamarinak is, aki a dramaturgja az előadásnak. A szövegeket és a dalszövegeket én írtam, és mivel ez az előadás a kabaré műfajába tartozik, a későbbiekben mindig alakítani fogom kicsit a szöveget annak megfelelően, hogy hol adom elő és ott éppen mi lehet az aktuális üzenet a nézők számára.

Mit üzensz ezzel az előadással, milyen fogadtatást vársz a nézőktől?

Mindenképpen bátorítani szeretném az embereket: legyenek bátrak, amikor döntéseket hoznak. Semmiképpen nem akarom azt mondani, hogy el kell menni Magyarországról, és azt sem, hogy itt kell maradni – a dolgok ugyanis nem fekete-fehérek. Azt akarom, hogy mindenki bátran kezdje el keresni saját magában: mi az, amit én igazán akarok? Nem azon gondolkozom, hogy mik a lehetőségek, hanem azon, hogy mi az, amit akarok. Ez borzasztó nehéz – itt és külföldön egyaránt. Rengeteget kell dolgozni, de meg lehet csinálni.

Csikós Kornélia

A világirodalom egyik legsokrétűbb és legelgondolkodtatóbb műve, a Godot-ra várva kel új életre a Katonában. Ascher Tamás, Zsámbéki Gábor és a négy színész: Kocsis Gergely, Elek Ferenc, Kulka János és Keresztes Tamás összehangolt munkájának eredményét április 26-án mutatják be. A próbákról és Estragon szerepéről Elek Ferencet faggattam.

Számodra kit vagy mit jelent Godot?

A reményt jelenti. Megfoghatatlan valaki, akire muszáj várni – a túlélésért. Remény az életre, a jobb életre, a megváltásra, megszabadulásra, felmentésre.

A benned élő reményről hajlamos vagy a hétköznapiság miatt megfeledkezni?

Igen, egy pillanat alatt el tudom ezt a reménykedést felejteni. Olykor valóban megfeledkezem a várakozásról magáról, olykor gúnyolódom, amikor ráhagyom Vladimirra, hogy persze, Godot majd biztos eljön… Estragon mindig kételkedik és ellenkezik, ugyanakkor ő egy ösztönlény, aki itt és most akarja magát jól érezni: szórakozni akar, a pillanatnyi jó érzést akarja, hogy tele legyen a hasa és mulathasson. Számára ezek a fontos dolgok. És az, hogy állandóan ellentmondjon Vladimirnak.

 

Van olyan kérdés, amelyet számodra feltesz ez a mű a saját életeddel kapcsolatban? Mi az, amire te vársz?

Nagyon sokszor eszembe jut, hogy ez tényleg arról az itt, a Földön eltöltött időről szól, ami számunkra behatárolt ezen a világon: fontos, hogy azt az időt, ami adatott neked, hogyan tudod minél jobban, minél értelmesebben „megtölteni”. Erről sokat beszéltünk Zsámbéki Gáborral is. A műben szerintem Vladimir és Estragon periférián lévő emberek, akik bármikor meghalhatnak – főleg Estragon, valószínűleg ő előbb hal meg.

Amikor először találkoztál a rendezői koncepcióval, mit éreztél, mi az, ami kifejezetten neked szól?

Tetszett a díszlet és a koncepció, amit Zsámbéki elmondott. Estragon szerepét is nagyon szeretem, én is szeretek játszani és jól érezni magam úgy, ahogyan ő. Jónak tartom, hogy a történet nincs lerángatva a földre: nincs konkrétan megválaszolva, hogy valójában kicsoda Godot. Ettől jó, ettől lebeg az egész és ez nagyon tetszik.

Két rendező készíti el az előadást: miben különbözik Ascher és Zsámbéki munkája?

Ascher és Zsámbéki ugyanúgy gondolkodnak a színdarabról, de két egészen más habitusú rendező. Nagyon nagy szerencse, hogy egy próbaidőszakon belül két ilyen rendezővel dolgozhat az ember. Tamással szétszedjük azt, amit Gáborral korábban összeraktunk. Ő ugyanabban, az eddigi próbák alatt kialakult rendszerben a finomhangolást végzi: a mondatok között mik történjenek inkább, leállít minket, és újra elmondjuk másképp.

Csikós Kornélia 

Szárnyra kaptak olyan hírek, melyek szerint a M/S bemutatója valójában nem a rendező betegsége miatt csúszik őszre, hanem egyéb okok állnak a háttérben. Mi az igazság?

Igen, engem is kérdeztek néhányan gyanakvóan….”nem készültetek el a szöveggel, mi?” …meg „biztos valami más van emögött….”, pedig az előadást rendező Dömötör András tényleg beteg. Komoly gyógyszereket kell szednie, és ágyban tartózkodnia. Reméljük, minél hamarabb meggyógyul és a jövő szezon elején be tudjuk mutatni a Marat-t. Térey János újrafordította a verseket és helyenként a párbeszédekbe is belefordított. Kákonyi Árpád és Matkó Tamás új zenét írt, és jelentős változás még, hogy a szerepösszevonások révén egy jóval kisebb személyzetű előadás születik majd, mint általában a Marat/Sade-előadásoknál. Éppen Dömötör speciális változata miatt nem is gondolhattunk arra, hogy valaki más vegye át a rendezést.

Igazgatóságod óta előfordult hasonló eset? Ez a helyzet egyedi, vagy természetes, hogy a színház igazgatója ilyenkor újabb lehetőséget ad egy rendezőnek?

A sors furcsa játéka, hogy épp a nagyszínpadunkon a Godot-nál voltunk kénytelenek új döntést hozni. Zsámbéki Gábort meg kellett műteni, így Ascher Tamás vette át a rendezést, de Zsámbéki már lényegében lerakta a mű alapjait, így Ascherre vár a „finomhangolás”. Egyébként Ascher jó ismerője a Godot-nak, híres a kaposvári rendezése, amit aztán megismételt Boglárlellén a 80-as években, aztán később a Színművészetin is tartott „abszurd színházi” kurzust, többek közt az én egyik osztályomnak. Ennek alapján is biztosak lehetünk abban, hogy valami egészen kivételes szerencse ez a szerencsétlenségben. Arról már ne is beszéljünk, hogy ebben a szezonban Aschert Sydney-be várták Godot-rendezésre, amit – szintén betegség miatt – le kellett mondjon. Így aztán mégis „kénytelen” a Beckett-darabbal foglalkozni. Visszatérve, ebben az esetben természetes, hogy egy fiatal rendezőt nem leváltunk, hanem bevárjuk inkább. A Katona szellemiségéből ez következik. Zsámbéki igazgatása alatt sem fordult elő, hogy ő maga felülrendezzen egy esetlegesen kevésbé sikeres munkát.
 

A következő évad műsorát mennyiben befolyásolja ez a mostani változás?

Csak annyiban, hogy az M/S lesz a Kamrában a nyitódarab. Eredetileg épp a Kamra zsúfolt műsora miatt erre az első időszakra nem terveztünk bemutatót.

Ha már a következő évadnál tartunk, lehet-e már tudni, milyen új bemutatókra számíthat a közönség a Katona 2014/2015-ös évadában?

Nagyon jelentős dologra készülünk, Schilling Árpád, aki már igen régen rendezett magyarországi kőszínházban, az évad második felében Goethe Faustjának mindkét részén dolgozik majd. Ez rendkívüli kihívás társulatunk életében mind a rendező személye, mind a dráma fajsúlyossága miatt. Schillingen kívül a nagyszínpadon Zsámbéki Gábor és én rendezünk. A Kamrában Dömötör mellett Ascher Tamás, Gothár Péter és Kovács D. Dániel egyetemi hallgató.

Samuel Beckett Godot-ra várva című művének nyílt próbáján megtudhatta a közönség, milyen egy megállás nélküli próba, hogyan kell egyszerre egyensúlyozni és beszélni egy imbolygó színpadon és azt, hogy miért két rendezője van az előadásnak. Zsámbéki és Ascher közös bemutatója április 26-tól látható a Katonában.

Zsámbéki Gábor a nyílt próba elején Samuel Beckett művéről beszélt: 1952-ben jelent meg, az első előadás pedig 1953-ban volt látható. Elmondta, hogy még sosem rendezte meg a Godot-ra várva című művet, ellentétben Ascher Tamással, a másik rendező ugyanis már egyszer színpadra állította Kaposváron, egy emlékezetes előadás formájában. Zsámbéki elmondta, hogy a közeljövőben kórházba megy, ezért Ascher segítségét kérte a próbafolyamat második feléhez, amikor a színdarab "finomhangolására" lesz szükség.

A rendezői instrukciók szerint elkezdődött a próba: a színpad hátsó és két oldalsó fele fekete, két oldalt nyitott, mint egy folyosó, mely az átjárást biztosítja Pozzonak (Kulka János) és Luckynak (Keresztes Tamás). Estragon (Elek Ferenc) és Vladimir (Kocsis Gergely) a színpad közepén elhelyezkedő körlapon ülnek, néha fel-alá járnak és beszélgetnek. A lapon és a mögötte látható fán kívül semmi sem rögzített - látható párhuzamot vonva így a történettel, mely szerint semmi sem biztos, csak az, hogy várakoznak: Godot érkezni fog, hiszen megígérte!

A közel hatvan perc alatt az első felvonást láthattuk, egészen addig a jelenetig, mely az ötödik szereplő érkezéséig történik. Varga Zétény, akit az Illaberekből ismerhet a közönség, a kisfiút játssza az előadásban, aki hírt hoz Godot-ról: érkezni fog.

Az előadás lassú folyamú, Kocsis Gergely és Elek Ferenc játéka egy hosszú, kétkedő állapotot mutat be, melyben a belső bizonytalanságok kivetítése a billenéseken át is kifejeződik. A két színész beszélgetéseiből remekül érződik a feszültség: a várakozás hosszúságát egyre nehezebben viselik, türelmetlenséget érzékeltetnek a nézőkkel. Pozzo és Lucky érkezése felkavarja az állóvizet: Kulka János harsány belépése elvonja a figyelmet a beszélgetőkről, a férfi a kötélre/pórázra kötött Keresztes Tamást ostorral hajtja maga előtt. Az addig biztosan haladó páros belekerül a bizonytalan, kihalt, senki földjére emlékeztető kopár tájba, ahol az idő ezen a körlapnyi területen relatívvá válik: a vánszorgó, kérdezéssel és gondolkodással töltött percek már nem perceknek tűnnek.

A megszakítás nélküli részlet után Zsámbéki leállította a próbát, majd az utolsó fél órában felgyorsult a folyamat, másfajta dinamikát kapott: a rendező meg-megszakította, instruálta a színészeket, akik az először elmondott párbeszédeket dallamossá, zeneműszerűvé változtatták. A nézőtéren is felpezsdült a figyelem, a Keresztes Tamás által mondott gondolkodó-beszéd többszörös megszakítása és folytatása egyre komikusabbá vált, s mire a rekedt hangon elmondott, filozófiai magasságokban repkedő eszmefuttatásnak a végére ért, a próba ideje is lejárt.

Zsámbéki megköszönte a nézőknek a figyelmet és egy utolsó feladatot bízva Keresztesre, megkérte a színészt, hogy a hosszú, bonyolult, a próbán kétszer elmondott beszédet kezdje el elölről és addig ne hagyja abba, amíg ki nem ürül a nézőtér. A beszéd harmadszor is elkezdődött és a kiáramló nézősereg tapsolva hagyta el a színházat.

Csikós Kornélia

Méltatlan körülmények között leváltott igazgató, magyaros motívumok, tiszteletlen gyerekek és diszfunkcionális tanárok - diákok szemszögéből láthatjuk, szerintük hogyan néz ki ma a közoktatás. A Rendszerhiba című előadás a Katona Ifjúsági Programjának új előadása - nem csak diákok számára érdekes.

„Azt tudod, hogy mi szeretnél lenni? Hogy mit és hol szeretnél tanulni? Szakképzés vagy felsőoktatás? BTK vagy TTK? Itthon vagy külföldön?”

Az érettségi előtt álló és az első egyetemi éveiket taposó fiatalok nincsenek könnyű helyzetben: el kell dönteniük, merre induljanak el a magyar felsőoktatás rendszerében. A darab egy játékosan megoldott, elgondolkodtató helyzetgyakorlattal indít, és a fiatalok kérdéseikkel bevonják a nézőket egy beszélgetésbe, esetleg vitába arról, hogy milyen a magyar oktatási rendszer. Tisztelik a diákok a tanárokat? Ha nem, miért? A szülők mit várnak a tanároktól? Egyáltalán: a tanárnak van a legnehezebb dolga, mert a tanítás nehéz feladata közben több irányban kell megfelelnie, vagy inkább a diáknak és a szülőnek kell elfogadnia a tanítás módszerét rögzítő szabályokat, a törvénybe iktatott, megmásíthatatlan írott szót?


Fotó: Dömölky Dániel

A rövid szkeccseket egymás mellé fűző darab éles példákat hoz diáktüntetésre, a rossz tanulóra látványosan pikkelő tanár megalázó pillanataira, a nemtörődöm diákok tiszteletlen viselkedésére, dal (és tánc) a kaposvári egyetemen történt tiltakozásról, egy igazgatónő méltatlan körülmények közötti leváltására is. A darabban mindegyik jelenet egy megtörtént eset átdolgozott „tízperce”, vagy annak megfordítása – az egyik jelenetben a tanárnőről, Fanni néniről felállított diagnózis egy hatéves kislány szájából hangzik el. Az ifjúság látja a hibát a rendszerben, a tanulók saját bőrükön tapasztalják az íróasztalok mögül meghozott döntések valóságos kimenetelét.

A mondás szerint a gyerekek kegyetlenül őszinték tudnak lenni. Ez az őszinteség nem veszett ki a 18-20 évesekből sem, csak átalakult a kifejezésmód. A próbákat Végh Ildikó, az Ifjúsági Program programvezetője vezényelte a kezdetektől fogva, a végső koreográfia Ötvös András segítségével kristályosodott ki az izgalmas mondanivalóhoz. A matrózblúzos-fehér inges előadás harsogó diákhangjai a Sufniból kiabálják a felnőttek és diáktársaik fülébe, mi a bajuk a rendszerrel. Nyissuk ki a fülünket és hallgassuk meg őket.

Az előadás legközelebb március 30-án és április 1-jén látható a Katonában.

Csikós Kornélia 

Misztikus történetmozaikok a kirakatból
Egy már-már elfeledett szakma egyik utolsó képviselőjének élettörténete elevenedik meg A borbély című előadás során, egy belvárosi üzlethelyiség kirakatában. Múlt és jelen, képzelet és valóság fonódik egybe a rendhagyó előadás alatt, melynek a járókelők ugyanúgy részesei lesznek, mint a borbély alakját és emlékeit megidéző Bán János. A színésszel a Katona József Színház, a Mozgó Ház Alapítvány, az Orlai Produkciós Iroda és a Természetes Vészek Kollektíva közös produkciójáról beszélgettünk. A bemutató február 2-án lesz.



Az előadás során egy hosszú és viszontagságos élettörténet mozaikdarabkáival ismerkedhet meg a közönség. Milyen ember az előadás főszereplője, a borbély?
Még nem szeretném semmilyen módon meghatározni, az előadás nézői számára remélhetőleg ki fog derülni.

A mű Tolnai Ottó vajdasági szerző Végeladás című drámája alapján született. Mit szeret a történetben?
Maga a partitúra, az előadandó mű csodálatos, mélyen emberi, mélyen filozófikus tartalmú történethalmaz, mely egy rendkívüli, költői nyelven megfogalmazott, kissé archaizáló világba kalauzol minket. Épp ezt a nyelviséget szeretem az előadásban, annak ellenére, hogy ezzel birkózom a legtöbbet a próbák során.

A darabban fontos szerepet kapnak a tárgyak és a hozzájuk kapcsolódó történetek, emlékek. Van olyan eszköz, melyet kiemelt jelentőséggel ruháznak fel?
Életünk során rengeteg tárggyal vesszük körül magunkat, melyekhez különböző módon, de erősen ragaszkodunk. Minden felhalmozott eszköznek jelentősége van – melyiknek kisebb, melyiknek nagyobb –, hiszen ha nem így lenne, már régen megszabadultunk volna tőlük. Ha pedig jobban belegondolunk, rájövünk, hogy igazából nem is maguk a tárgyak, hanem a hozzájuk kapcsolódó történetek és emberek a fontosak. Épp ezért szeretné a borbély, hogy az élete során összegyűjtött dolgai jó helyre kerüljenek.

Az előadás rendhagyó helyszínen, egy üzlethelyiség kirakatában zajlik. Hogyan tesz ez hozzá a történethez?
A helyiségen belül a nézők bármelyik pillanatban elkezdhetik alakítani az eseményeket, illetve a párbeszédet, míg kívülről a járókelők is részesei és formálói lesznek a történéseknek. Ugyanis, ha akarom, ha nem a hely behúzza a tekinteteket, az utca emberei is bevonják magukat az előadásba, én pedig kénytelen leszek reagálni rájuk, nem tudom majd figyelmen kívül hagyni a jelenlétüket. Az előadás tehát nagyban függ majd a közönség és az utca rezgéseitől is, ami a legkevésbé sem könnyíti meg a helyzetemet.

Milyen kihívások elé néz?
Részemről nagyon erős koncentrációt és állandó gondolkodást igényel a dolog, hiszen nem szemlélődő, hanem aktív nézőkről lesz szó. Az egész helyzetben az vonz a leginkább, hogy fennáll a ketrec-szindróma is – de vajon ki lesz kint, és ki bent? Egy ilyen szituációban nehezebb a színész feladata, sokkal kevesebb biztonsági rendszerrel dolgozhat. Fenáll annak is az esélye, hogy a járókelők majd oly módon alakítják az előadást, hogy a közönség jobban figyel a kinti eseményekre. Engem pedig semmi sem zökkenthet ki. Előre nem látható helyzetekre is próbálunk felkészülni, de mindenre nem lehet, hiszen minden este más attól függően is, hogy milyen a nézői összetétel és, hogy én éppen milyen koncentráltsági állapotban vagyok. Azon túl pedig, hogy átélhetővé teszem a szöveget, kommunikálnom kell a közönséggel, valamint az utca emberével. Az előadás részeként, mint egy igazi borbély, meg is kell borotválnom egy vállalkozó szellemű érdeklődőt. Ez több, mint nagy kihívás.

Filákovity Radojka

Robert Merle regénye, az Üvegfal mögött szokatlan térben játszódik: a színpadról iskolai tantermekbe került, ahol a diákok aktivitására is számítanak a színészek. A darab aktualitásáról és a darab alakulásáról a rendezőt, Kovács D. Dánielt, a Színház- és Filmművészeti Egyetem negyedéves hallgatóját kérdeztük.

           Fotó: Dömölky Dániel

Mi volt az elképzelésed, amikor eldöntötted, hogy egy tanterembe helyezed a darabot?

Maga a téma, a diáklázadások és a fiatalság összefogása e felé a közeg felé kell, hogy irányuljon: beszélgethetünk erről elemzőkkel, a témakör nagy tudóival.. Mi is egyfajta kíváncsisággal álltunk ehhez az egészhez: a diákság hogyan szólal meg, illetve hogyan lép párbeszédbe egy ilyen téma felvetése kapcsán. Én azt hiszem, egy otthonos, jobban belakott közeg könnyebben tudja elindítani a kommunikációt. A megszokott módot, amikor az ember elmegy egy színházba, ahol a sötét nézőtéren ül, s megszokta az évek hosszú során, hogy passzív befogadóként lehet mozizni – azt hiszem, ezt könnyebb megtörni, ha az ember egy otthonos közegben szólalhat meg.

Van egy kiválasztott korosztály, akiknek szánod az előadást, vagy kiterjesztenéd a felnőttekre is?

Alapvetően én a 15-16 éves fiatalokra és a náluk idősebb korosztályra koncentráltam, mint célközönség: keressük azokat a gimnáziumokat, ahol nyitottak erre a darabra. Ezen kívül már az ELTE-vel is folynak a tárgyalások arról, hogy egy szemináriumi teremben hogyan lehetne megtartani az előadást: ez az egyetemeken kifejezetten érdekes téma lehet. Az emberek hajlamosak az egyetemistákat úgy kezelni, mint teljesen autonóm, felnőtt embereket. Én viszont úgy gondolom, pont ugyanannyira éreztem magam autonómnak 11. osztályban, mint első éves egyetemista koromban.

A darab végén kicsit irányítottnak érződik, ahogyan kérdeznek a színészek a diákoktól: van egy végcél, egy bizonyos konklúzió, amit vártok a fiataloktól, vagy teljesen a fantáziájukra bízzátok és ahány megbeszélés, annyi befejezés?

Amire mi kíváncsiak vagyunk, az leginkább az, hogy tud-e közösen dönteni egy ilyen társaság. Nincs egy-egy konkrét válasz, amit várunk, eddig mindig más volt a végső megállapodás. A tét az, hogy egy osztályközösség, vagy a darab részévé váló, egy teremben tartózkodó kb. 30-40 ember vajon tud és akar-e bármit közösen csinálni, elhatározni. Van egy-két olyanfajta irányított kérdés, ahol annak a határán táncolunk, hol mond megálljt a befogadó vagy a néző: „Ez már sok, nem hagyom, hogy te, mint színész irányíts engem, mert túlzol.” Ugyanúgy egyfajta autoritással való szembeszállás, vagy annak a pedzegetése, ahogyan a darab történetében a diákság kiáll a kollégium autonomitása mellett. Ezek a picit agitatív kérdések részét képezik annak a retorikának, amivel előbb-utóbb mindenki találkozik az életben és azt hiszem, jó ezeket olyan „laboratóriumi” körülmények között kipróbálni, mint milyen egy osztályterem.

A karakterek megformálásába mennyire szóltál bele?

Nehéz erre válaszolni, mert ez egy nagyon jó közös munkának a végeredménye. Sokat segített az alapanyag, Robert Merle regényének a figurái – próbáltam őket minél közelebb hozni saját magunkhoz, vagy ahhoz, amilyen habitussal gondolkodunk ezekről a figurákról. Nyilvánvalóan belecsúszik sok elrajzolás. Rengeteget improvizáltunk és annak során találtuk meg, mi működőképes és lendíti előre az előadás kialakulását, vagy mi hátráltatta azt: ha ilyet éreztünk, akkor azt szemrebbenés nélkül húztuk, vagy írtuk át. Folyamatosan organikusan alakul ez a darab: egy-egy ilyen tapasztalat, mint a nyílt próba is sokszor megmutatja azt, hogy merrefelé lehet csavarni a szándékokat, indokokat.

Egyetemi tüntetések, megmozdulások – személyesen átélted a közelmúltban itthon történt eseményeket és bele is építetted az előadásba? Vagy barátok élménybeszámolóiból merítettél?

Nekem is van személyes tapasztalatom és rengeteg ismerősömnek is. Azt hiszem, most Magyarországon nehéz is e mellett a téma mellett elmenni diákként, mindenkinek van valamilyen személyes kapcsolódása a dologhoz. Ettől függetlenül mi próbáltunk aránylag független módon dolgozni – aktuális a téma, de nem konkrétan a HAHA vagy a MUHAHA felszólalásai azok, melyek elindították azt a gondolkodást, melynek eredményeként megszületett ez az előadás. Egész Európában érzékelhető egyfajta felébredés: kinyílt a csipánk és elkezdtek ezek a különböző szervezetek összefogni, vagy egymás elleni dolgozni. Jó elmerülni ennek a folyamatnak a hogyanjaiban és miértjeiben.
 
Csikós Kornélia

2013 őszétől Kulka János is a Katona József Színház társulatának tagja. A csatlakozásról és A nép ellensége című előadásról kérdeztük, ami idén elnyerte a legjobb előadásnak járó színikritikusi díjat. Készítette:Kazimir Annamari