Borbély Alexandra, Pálos Hanna és Tasnádi Bence idén végeztek a Színművészeti Egyetemen, színházi gyakorlatukat mindhárman a Katonában töltötték, az idei évadtól pedig társulatunk tagjai. Sorozatunk harmadik részében Bencét kérdeztük.



Neked két gyakorlati helyed is volt. A 2010/2011-es évadban a Pesti Színháznál voltál, játszottál Partvis Attilát a Túl a Maszat-hegyen című előadásban és címszerepet a Tom Jones-ban, majd a 2011/2012-es évadban jöttél át a Katonába. Mi volt itt az első szereped, hogyan birkóztál meg vele?

A filozófus-ban szerepeltem először, Gothár Péter rendezésében. Pusztán az irományból nem sok minden derült ki, nem tartottam a nyersanyagot egy önmagáért beszélő választásnak, de ez mind a magam, mind pedig mások szempontjából lényegtelen is. Mégiscsak: a tárgyban forgó szerep egy a serdülőéveiben járó szerelmes ifjú, aki fél kezével még az anyja szoknyájába kapaszkodik, de a kamaszodásnak már vannak ágyéktáji tünetei, rajong Bereniszért, a kiszemelt nőért, de tulajdonképpen töketlen, mulya, a testiség terén semmiféle gyakorlata nincs, folyik egymás feltérképezése, miközben fűt fát összeömleng vélt és valós érzelmeiről. Az én olvasatomban, meg Gothár Péter olvasatában is valami ilyesmiről lehetett szó, bár Bessenyei zsengéje első blikkre meglehetősen kevés játszani valót sejtetett.

A darab régies nyelvezete meghatározta a karaktereket?

Igen, a fogalmazásmódot súlyos terjengősség és pátosz jellemezte, de ami izgalmas volt, hogy csomó archaikus szó egyfajta szlengként csengett a fülemben. Érdekes tapasztalat, hogy bizonyos szavak és kifejezések miképpen deformálódtak a XVIII. század óta, és mennyi kihalt szinonima akad a magyar nyelvben, amelyek vagy a megnevezett eszközök eltűnésével, vagy tudatos egyszerűsödés okán kivesztek a hétköznapokból. A karaktereket alapvetően meghatározta a nyelvezet, mindenkinek tájszólásban kellett beszélnie, ízesen, erősen artikulálva, de önmagában ettől még nem oldódott meg az a probléma, amit a darab dramaturgiája elénk állított. Egyesített tehetségeink ellenére is kérlelhetetlenül eltorlaszolta a siker felé vezető utat. :)

Részt vettél még Az utolsó tíz év, Bajor Gizi című felolvasószínházi előadásban. Hogy kell egy felolvasószínházban játszani, hány próba szükséges hozzá?

Ha jól emlékszem, hármat-négyet próbáltunk előtte. A felolvasószínház inkább fegyelmezettséget igényel. Tulajdonképpen teljesen egyszerű mechanizmusa van: a színész bejön és hangosan elolvassa, amit a papíron lát. (Ha ezt megtette háromszor-négyszer előtte, akkor szerencsés esetben, a mondat végének közeledtével fel is tud nézni.) Felfogja, amit olvas, értelmesen, szépen beszél - az sem könnyű, azt is lehet rosszul csinálni-, közben pedig igyekszik követni az oldalszámot, nem fészkelődik, nem kezd mimikai magánakciókba, hanem halad, hömpölyög az egésszel.

A maga módján hozzájárul az akusztikai élményhez. Kiugró alakításra senki sem törekedett, a cél az volt, hogy egy hangjáték szintjén, de mégis testközelből, minél pontosabban és lényegre törőbben ábrázoljunk. Keveset mozogtunk, középen volt egy asztal, a jelenetben szereplő színész bejött, leült az asztalhoz, vagy adott esetben állva maradt. Ésszerűen pozíciókat keresgéltünk, hamar kialakult, ki hol ül majd. (Pl. vallatásnál a szereplők az asztal két végén foglaltak helyet.) Apró jelekkel érzékeltettük mi a helyszín vagy éppenséggel mik a jelenet körülményei. Mindezt egyértelműsítette a szerzői instrukciók narrációként történő felolvasása, átállásokkor pedig az eredeti Bajor Gizi bakelitről dalra fakadt. A jelmezek semlegesek voltak: zakó, ing, nyakkendő. Olykor kigombolva, kilazítva, vállra vetve. Erről mindenki magának gondoskodott.

A tavalyi évadban két zenés előadás is készült, amikben játszol: a Virágos Magyarország és a Musik, Musikk, Musique. A zenés színház könnyebben eladható?

Mindenféleképpen. A zene sokkal univerzálisabb, átfogóbb műfaj, mint a próza, és jobban apellál az érzelmekre, mintsem az értelemre. Ha meghallasz egy zenét, valamely testrészed egyből reakcióba lép vele: elkezd járni a lábad, rögtön kialakul egy kötődés, hogy ezt szeretem, tetszik, vagy sem. Ha egy helyiségben váratlanul kikapcsolják a zenét, elkezd szokatlanul zavaró lenni a csönd. (Vagy éppenséggel megkönnyebbülsz tőle, de ez szerintem ugyanúgy a műfaj dominanciáját bizonyítja.) Az ütem, a ritmus egy támasz abban a gondolattalan űrben, amit a csönd képez. (Ezért fekszik-kel mindenki fülhallgatóval a fülében.) Egy társaságban, aláfestésként megszólaltatott zenének egyértelmű hangulatteremtő hatása van, így a színpadon is, ha elindul valami dübörgés, valami melódia, máris jobb pozícióból rajtol egy előadás.

Jó pár embernek azonban a zenés színházzal kapcsolatos képzete összecseng az olcsó szórakoztatással.

Igen, sajnos. Jó pár embernek meg csak ez az olcsó szórakoztatás jelenti a zenés színházat. Nehéz az igényesség és az igénytelenség közti különbséget megfogalmazni, de az biztos, hogy a Magyarországon időről-időre frissen debütáló amerikai és angol musical- és filmadaptációk teljesen más céllal készülnek, mint mondjuk a Virágos Magyarország. A szereposztásról és a meghívott vendégek hangterjedelméről szólnak, ami gyakran álszent, bicskanyitogató öntetszelgésbe csap át. Ritka egy ilyen produkcióban a szerény és visszafogott előadásmód, és az érzékenységnek bármiféle igazi, szívhez szóló vetülete. Ráadásul a szerzői jog előírásai gyakran olyan szigorúak, hogy az előadás nem tud mást csinálni, mint lemodellezni a külföldi ősbemutatót. Feltétlenül rá vagyunk erre szorulva? Ez ügyben lehetnénk egy kicsit öntudatosabbak. Úgy nemzetileg, mint művészileg. Persze az átlagnéző érzékszervei beugranak ennek az ócskaságnak. Elég jól is megy a biznisz.

Mitől jó a Virágos Magyarország?

Attól, hogy a hagyományos operett paneljeit és karaktertípusait egy érvényes és fontos konfliktusba ágyazza. Mindeközben abszurd és szellemes, tehát ugyanolyan jelentősége és hatékonysága van a prózának, mint amennyi szórakoztató, üdítő ereje a daloknak. Nagyon izgalmasan szervül a kettő. Az ötvenes-hatvanas években írt termelési operettek zeneileg  értékes dolgokat hagytak ránk, de a történet, a mese, andalító tartalmatlanság.

Mennyire aktuálpolitizál ez az előadás?

Kifejezetten aktuálpolitizál, de nagyon pimaszul, mert véleményem szerint beleköthetetlen és cenzúrázhatatlan. A darab és a színészek nem ítélkeznek a figurák fölött, inkább csak ízlésesen, hitelesen elrajzolva megidézik őket. Minden a nézői értelmezésben csapódik le komikusan. De ülhetne 100 sértődött, duzzogó ember is velünk szemben, akik képtelenek beismerő alanyai lenni a kifigurázásnak. Ugyanakkor Hajmási B. Péter (Rajkai Zoltán) korlátoltsága korántsem olyan szórakoztató az életben, mint amilyen elnézőek vagyunk vele az operetten belül. Az ő elvetemültsége itt ugyanolyan megmosolyogtató, szerencsétlenkedése  pedig szeretetre méltó.

A kormánybiztos, Szigeti Jácint (Ötvös András) - aki egy-két cinkos utalást leszámítva pártatlan politikus is lehetne-, egy tettre kész, törvénytisztelő ember. Elvakultsága valami objektív igazságérzetből fakad, még ha kicsit komolyabban is veszi magát a kelleténél, becsületén és hazaszeretetén a kínálkozó, igaz szerelem sem talál rést. Foggal-körömmel harcol a kollektív változásért. Ez alapvetően nem megvetendő, hanem példaértékű. Ha ez nem így lenne, furcsa ellenérzéseket keltene Jácint alakja, amit az operett műfaja nem engedhet meg a bonvivan-nal szemben.

Említetted, hogy cenzúrázhatatlan az előadás. De alkotói szabadságban élünk. Vagy alkalmaztatok valamiféle öncenzúrát, miközben készült az előadás?

Nem nagyon. Volt arról szó, hogy ne kerüljön bele, hogy ,,először lezsidózta, aztán ráborította az asztalt, aztán megígérte neki, hogy ha megkapja a fegyvertartásit, ő lesz az első, akit szitává fog lőni.” Ezt Nyulassy Pista (Kocsis Gergely) mondja Kovács Rózsinak (Pálmai Anna) Hajmási B. Péterrel kapcsolatban. Kialakult egy kisebb vitahelyzet, hiszen Hajmási B. Péter, karakteréből fakadóan - ha lehet - úgyis zsidózik, minek hangozzon hát el róla az előadásban. Talán így túl konkrét, túl szájbarágós. De végül benne maradt.

Van-e különbség, ha egy előadásban nyíltan aktuálpolitizálnak, vagy egy klasszikus darabot használnak fel mindehhez?

Van. Tekinthető a politizálás egy passzív formájának az is, ha egy színház nem tűz műsorára olyan darabokat, amelyek reagálnának a fennálló politikai, közéleti helyzetre. Egy klasszikus darabban lehetőség van sokkal árnyaltabban, bújtatottan véleményt nyilvánítani, az alkotókat felmentheti, hogy a darab eredetileg a keletkezés kontextusára vonatkozik, és szükség van az értő, nézői áthallásra, hogy az aktualitást kivegye a látottakból.

Hogyan született meg az ötlet, hogy létrejöjjön a Katonában a színház eddigi előadásaihoz képest merőben eltérő darab, mint a Musik, Musik, Musique?

A színházban megjelenő zenés vonal, azt gondolom, Máté Gábor érdeme, aki vonzódik a zenés műfajhoz, abban az értelemben, amiben én is jónak tartom a zenés színházat. Az előadás alapötlete azonban Márkos Albert (zenei vezető) fejéből pattant ki, ő válogatta össze a dalokat is. Elég deviáns felfogású fickó, inkább hírhedt kísérletező kedvéről, mintsem technikai virtuozitásáról. Igyekszik feszegetni a határokat, a munkatársai idegeit is beleértve, de közben jó kedélyű és önazonos, nem lehet rá istenigazából haragudni.




Mennyire találhattátok ki azokat a történéseket, amik a számok alatt mennek? Például a Mindenki csal című szám alatti bűvésztrükk ötlete.

Ezen sokan dolgoztak egyszerre: Márkos Albert zenei vezető, Pelsőczy Réka rendező, Fejes Kitty koreográfus, André Rolland cirkuszi tanácsadó és Puskás Péter korrepetitor. Adottak voltak a nemzetiségek és az éneklendő dalok is kiosztásra kerültek. Majdnem minden dalra született egy elképzelt, megajánlott alapkoncepció, valamelyest az értelmezés és a dalszöveg mentén asszociálva. Ezt követően, kiírás szerint, mindenki külön dolgozott a saját számán, a szükséges rendezői/koreográfusi felügyelet mellett. Ekkor még nem volt sorrend. A koncepció egyezményesen a rendező, a cirkuszi tanácsadó, és a koreográfus megállapodásán alapult, ezt teljesítette ki a színész munkája.

Neked német az alapkaraktered, még milyen nyelveken énekelsz?

Görögül, továbbá a közös dalokban énekelek még jiddisül, franciául, és olaszul.

Hogy kezdtél hozzá a dalok megtanulásához?

Megkaptam a német szöveget meg a magyar fordítást és a tanulásban segített több korabeli hangfelvétel is. A szövegfordítás alapján tisztába kerültem azzal, hogy tulajdonképpen miről is énekelek, majd elkezdtem azon gondolkodni, hogy ez számomra miért érdekes, végül  megpróbáltam ezt megfogalmazni. Tehát a tartalmat, amit én magyarul értek meg, és amiről én magyarul tudom, hogy mi, elkezdem németül fogalmazni. Akkor lesz kellőképpen szuggesztív, ha jóformán szóról szóra tudom, mit jelentenek a szavak.

Olyan létezik, hogy benned más a történet, mint ami a szövegben van?

Létezik. Törekedni kell rá, hogy az embernek mindig legyen egy saját, párhuzamos története, bármilyen szöveggel is van dolga. Ez ebben az esetben is hasznos. De bizonyos számoknál annyi mindenre kell koncentrálni, hogy a „saját történetem”, a kapcsolódó érzelmeim, inkább csak összességében itatják át a dalt. Igyekszem minden énekelt szót fontosabbnak tartani az előzőnél, vagy például kiemelkedhet egy-egy sor, amit a szöveg tételmondatának érzek, akkor azt megpróbálom valamilyen eszközzel nyomatékosítani. Sajnos helyenként tényleg szétfut a figyelmem a táncok, mutatványok technikai megvalósítása miatt.

A Gondnokság második évadában felbukkansz-e?

Évad végén a rendezők körbetelefonáltak mindenkit és  megkérdezték, van-e kedvünk folytatni. Én természetesen igenleges választ adtam, de nem tudom mire számíthatok, hiszen az utolsó epizódban elpusztultam. Remélem, hogy egy váratlan fordulat révén terem még babér az Anjouknak a sorozatban.

Hol álltok a Farsang próbafolyamatával, mit érdemes tudni a darabról, milyen előadás lesz?

Telt házas. Na jó, nem akarok előre inni a medve bőrére, jelenleg a Pinokkió próbál a nagyszínpadon, mi a Sufniban szűkölködünk, ahol azért becsaphatnak a tér eltérő adottságai. Ettől függetlenül határozottan jó hangulatban zajlanak a próbák, sok minden képlékeny, de a darab fantasztikus, passzol a Péterhez, és szívesen dolgozik rajta a csapat is. Bízom ebben a felállásban.

Van egy zenekarod, amiben basszusgitározol és énekelsz, Ed Is On a neve. Májusban jöttetek ki új számmal, várható mostanában koncert?

Nem igazán. Szeretnénk kicsit megizmosodni a téli szezonban. Keveset és szétszórtan tudtunk próbálni az elmúlt időszakban, olyannyira, hogy az együttes már szinte csak névlegesen létezik. Eddig Szentendrére kellett magunkat minden alkalommal kiverekedni, de szeptembertől Pesten, bérelt próbateremben folytatjuk a munkát, ami mindegyikőnknek lényegesen kényelmesebb. Motívumok és dalszövegek terén termékenyek vagyunk, de sokáig tart, amíg egy zenei téma elnyeri végleges, begyakorolt formáját.

A kihagyást az utóbbi koncertek kudarca mondatja velünk, nem vagyunk összeszokva, és a bizonytalanság mind a szervezésben, mind a kiállásban bátortalanná, silánnyá tesz. Nem szeretnénk, ha a hanyagság rossz fényt vetne a zenénkre.   

Fullár Fanni