Ujlaki Dénes 1945. január 20-án született, a híresen rossz gyerekből felnőttkorára híresen jó színész lett. 1956 után, 14 évesen börtönbe került, majd szabadulása után a színészi pályát választotta. 1969-ben végezte el a Nemzeti Színház Stúdióját. A vidéki és budapesti színházak életét jól ismeri, a Katona József Színháznak alapító tagja. Az emlékeiről és színészi élményeiről faggattam a ma 70 éves színészt.

Mikor jutott eszedbe, hogy színész legyél?

Alapvetően nekem nem jutott eszembe, hogy színész legyek. Én mindig úgy gondoltam, hogy a színészet az egy szabad pálya és nagyon sok múlhat a szerencsén vagy az adott helyzeten, hogy hogyan alakul. Az előéletemből fakad, hogy rettenetes hendikepet kellett behoznom, és nem tudtam mihez kezdeni. A börtönben rengeteget olvastam, megszerettem az irodalmat, főképp szépirodalmat olvastam. Verseket kevésbé, ebből is adódik, hogy a mai napig nem tudok jól verset mondani. Meggyőződésem, hogy a vers az egyik legnehezebb műfaj, mert tisztában kell lenni a költővel, a korával, azzal, hogy a költő mit akart a verssel, magaddal, hogy te mit akarsz a költőtől, hogy te mit akarsz a verstől. Szóval ez nagyon nehéz műfaj. Így aztán én csak annyit tanultam meg, amennyi a felvételire kellett.

Nem a Színház- és Filmművészeti Egyetemen kaptál képzést színészetből fiatalon, de akkor hol tanultad meg?

Jelentkeztem a színművészeti főiskolára, kétszer el is jutottam a harmadik fordulóig, de nem vettek fel. A Nemzeti Színház Stúdiójába jártam, majd Kaposvárra kerültem, ahová kórustagnak vettek volna fel, de nemet mondtam. Debrecenbe, a Csokonai Színházba mentem, ahol Taar Ferenc volt az igazgató és Giricz Mátyás a főrendező, a beosztott rendező pedig Ruszt Jóska. Debrecenben játszott még Kun Vilmos, Olsavszky Éva és Dózsa Laci, mégis, valahogy nem éreztem ott jól magam. Nem azért, mert nem kaptam szerepeket, hanem mert a légkör nem volt szabad, nem éreztem magam szabadnak. Nagyon meghatározó egyéniségekkel találkoztam abban a színházban, akiknek az ízlése nem passzolt az enyémhez. Fél év után megelégeltem a dolgot, és úgy döntöttem, hogy kiszállok.

Veszprémbe szerződtem ezután, ami szintén elég zűrös volt, ott csak egy évet maradtam, majd átmentem Győrbe, amit nagyon megszerettem. Apai ágon győri vagyok, a nagyszüleim is győriek voltak. Nagyon jó volt Győrben, szerettem a várost, az embereket, csodásan éreztem magam. Egyébként rengeteget jártam pecázni és a reggeli próbákon a kollégáim sokszor meg is jegyezték, hogy halszagom van.
 

Mikor jött el az az idő, amikor sok szerepet kaptál már és kezdett sikeressé válni a pályád?

Győrben jött el a szerencse: egy zenés vígjátékban kellett játszanom, Hortobágyi Margit rendezésében Padisák Mihály A sztár is meztelen című darabját állítottuk színpadra. A rendezőnő megkeresett azzal, hogy többen visszaadták a szerepet, és én meg tudom-e csinálni. Hát hogyne tudnám, válaszoltam. Még szép, hogy ezt mondtam: ha megkérdezik tőled, hogy tudsz-e úszni és valójában nem tudsz, de az életed múlik a válaszon, akkor persze, hogy azt mondod, hogy tudsz! Darvas Feri szerezte a zenét az előadáshoz és írt nekem egy számot. A bemutatón ezt a dalt kb. kilencszer énekeltem el! Akkor indult el valami: megismertek, megszerettek az emberek – egy vidéki városban ez nem is nehéz. Ahogy népszerű lettem, rögtön jelentkezett az ÁVO és megpróbáltak beszervezni 3/3-as ügynöknek, de én nemet mondtam. Féltem ez után, hogy vége az eddig építgetett életemnek és kezdhetek mindent elölről, de nem, békén hagytak.

A színház mellett a filmek is fontos szerepet kaptak az életedben, mikor kezdtél el filmezni?

Amikor eljöttem Győrből, akkor kezdtem, rengeteget forgattam, közben Pestre kerültem. Horváth Ádám felhívott, aki látta Bódy Gábornak a diplomafilmjét, melyet velem forgatott, ez Csáth Géza Apa és fiú című művéből született, és felkért, hogy egy Széchenyi Istvánról szóló filmben – melyben Tordy Géza játszotta Széchenyit – vállaljam el Wesselényi Miklós szerepét. Közben Pesten a gyermekszínházba kerültem Kazán tanár úrhoz – ő nagyon szeretett engem, és szinte kizárólag főszerepeket adott nekem. Ott is volt konfliktusom, amit én annak tulajdonítok, hogy egyfolytában volt bennem valami keresés: megpróbáltam megkeresni azt az embert, akinek ízlése van, ért a színházhoz, odafigyel rám és egy hullámhosszon vagyok vele.

Hogyan ismerted meg Székely Gábort és Zsámbéki Gábort?

Győrbe egyszer eljött Székely Gábor és megnézett egy előadást, majd utána, amikor beszélgettünk, kérte, hogy keressem meg. Ez meg is történt: amikor el akartam jönni a gyerekszínházból, akkor kerestem őt fel. De Csiszár Imre – akinek addigra szintén sokat köszönhettem – a kecskeméti Katona József Színházban készített egy darabot és megkért, hogy szerződjek oda. Nemet mondtam a kérésre, mert úgy éreztem huszonhat éves fejjel, hogy ha ketten csinálunk egy darabot egy évben, az nekem kevés. Többet szerettem volna dolgozni. Végül így kerültem Székely Gáborhoz a szolnoki Szigligeti Színházba – ahova ugyanarra az évadra szerződtették Csiszár Imrét is, velem együtt–, ahol egy nagyon-nagyon jó szezonunk volt. De ez csak egy évig tartott így, mert Székely közölte, hogy neki el kell mennie, azért, hogy a budapesti Nemzeti Színházat vezesse. Akkor nem tudott magával vinni, de megígérte, hogy amint lehetősége adódik rá, megteszi.

A következő évad is egészen jól sikerült, voltak jó és érdekes helyzetek, többek között az, amikor Jurij Petrovics Ljubimov látott Paál István Tangó-rendezésében és az utána következő beszélgetésre én értem oda legelsőnek, és amikor Ljubimov meglátott, megölelt és oroszul annyit mondott: ha legközelebb Magyarországon rendezek, te leszel a főszereplő!

Hogyan kerültél a Nemzeti Színházba?

Előtte még Miskolcra mentem Csiszár Imre jóvoltából, aki otthagyta a szolnoki Szigligeti Színházat, és egy nagyon jó évadot készítettünk, de az utána következő már nem sikerült jól. Imre nem velem foglalkozott és ez zavart – nos, a színésznek van egy olyan tulajdonsága, hogy szereti, ha foglalkoznak vele! Egy este meglátogatott Paál István, és mondta, hogy szeretné, ha visszamennék Szolnokra. Nem döntöttem azonnal, és miután elment, elkezdtem a leveleimet olvasgatni. Rajongói levelek és gratulációk között a kezembe akadt egy levél, amin céges papírra golyóstollal írt betűkkel az állt: keressem meg Zsámbéki Gábort a Nemzeti Színházban. Előbb-utóbb döntenem kellett és végül úgy határoztam, felkeresem őt. Igent mondtam a szerződésre, méghozzá magasabb összegért, mint amennyit eredetileg ajánlott! Egy évet játszottam a Nemzeti Színházban, ekkor szerepeltem Ljubimov Háromgarasos operájában, illetve egyszer abba a Mózesbe is beugrottam, amit még stúdiósként kezdtünk játszani!

 

A Katonának alapító tagja vagy: milyen érzés volt egy új színház létrehozásában részt venni?

Amikor megtudtuk, hogy megalakul a Katona, az egy színháztörténeti pillanat volt: olyan alkalom még nem volt a magyar színház történetében, hogy adtak egy épületet és pénzt az előadásokra, illetve két zseniális színházi embert: Zsámbéki Gábort és Székely Gábort. Ők azt szerződtettek ide, akit jónak láttak. A Nemzetiben a kollégákon látszott, kiket kértek fel, ám eltelt egy nap, de nekem nem szólt senki. Eltelt még egy nap, akkor sem. Ahogy telt az idő, egyre több kollégámon láttam, hogy boldogan mosolyog. Na, akkor megijedtem, hogy ottmaradok a Nemzetiben, mert engem nem hívnak át a Katonába. Egyik nap, ahogyan elsétált mellettem Zsámbéki Gábor, hátba vágott és azt kérdezte: Beszéltél a Székellyel? Nem – feleltem. Na, akkor vedd úgy, mintha beszéltél volna! Onnantól kezdve már én is vigyorogtam. A következő évadban pedig átjöttem ide, a Katonába és azóta itt vagyok.

Milyen emlékek kötnek ide, miért szereted a Katonát?

Nagyon szeretek itt lenni – nyilván volt, amikor kevésbé, de ilyen mindenkivel előfordul. Amikor a Katona elindult, úgy éreztem, ez a legjobb budapesti vidéki színház. Azért mondom így, mert előadás után rengetegszer együtt maradtunk, beszélgettünk a szerepekről, előadásokról, a próbatáblát pedig minden nap bejöttem megnézni (holott telefonon is megérdeklődhettem volna, csak én ezt nem tudtam), és ha nem is volt dolgom, mégis itt voltam.

Melyik volt az a szerep, ami a legkedvesebb volt számodra és melyik volt az, amelyiket egyáltalán nem szeretted?

Nem tudnék ilyeneket kiemelni, számomra mindig az volt fontos, hogy az alábbi tényezők lehetőleg négy alkalommal, egyszerre meglegyenek a pályafutásom során: jó rendező, jó színdarab, jó szerep, jó partnerek, jó játszani és az előadás sikere. Ha ez négyszer is sikerül, akkor az a színészi karrier már teljes. Volt olyan szerep, amit nagyon szerettem, volt, amit kevésbé, de mindent megcsináltam becsülettel és soha nem dobtam vissza egyetlen szerepet sem. Amit tudok, maximálisan kihozok belőle, hogy amikor a bemutató előtt belenézek a tükörbe és azt kérdezem magamtól: mindent megtettél? Nyugodt lehessek, és azt mondhassam: helyes, akkor mehetünk a színpadra.

Tudom magamról, hogy bepöccenek, kellemetlen is tudok lenni, de ugyanakkor megbocsátó, szeretetteljes és hűséges is: ez utóbbi nagyon fontos dolog az életemben. 

Csikós Kornélia