Sinkó Lászlóval, a Nemzeti Színház színművészével beszélgettünk, aki 1982 és 1994 között a Katona társulatának tagja volt. Szóba került többek közt a régi Nemzeti Színház, a 30 éves Katona, a külföldi turnék és az Übü király. Beszélgettünk Székely Gábor és Zsámbéki Gábor munkamódszereiről és arról is, hogy a színház az "nem bakter".

Hogyan kezdődött a Katona?

1982-ben a kulturális vezetés nem volt megelégedve a Nemzeti Színház műsorpolitikájával, az előadásokkal, meg Zsámbéki Gáborral, Székely Gáborral és Ascher Tamással. "Büntetésből" odaadták a Katonát, hogy tessék, csináljanak ott színházat! Amikor ezt mi színészek megtudtuk, mentek egyből a telefonok és a négyszemközti találkák. Aztán, egy szép májusi este, mint régen az illegalitásban a kommunisták, a "renitensek", a kívülállók, egyszer csak ez a 22-24 ember Zsámbéki lakásán összejött. A poén az volt az egészben, hogy nagyon sokan nem tudtunk egymásról. Hogy ő is, meg ő is, meg ő is jön. Félelmetes este volt, félelmetes találkozás, még most is beleborzongok.

Miben volt más a Katonában dolgozni a Nemzetihez képest?

A próba nem arról szólt, hogy tehetséges vagy-e, hanem hogy a színház tagja lettél. Megkaptad a szerepet, tehát jó színész vagy, tessék próbálni. Merni kellett nagyon rossznak is lenni. A lényeg az volt, hogy csinálj valamit.

Előtte én nem nagyon találtam a helyemet. A Katonában derült ki, hogy magamban, tőlük függetlenül, teljesen ugyanezt gondoltam a színházról. Amikor megpróbáltam a régi Nemzeti Színházban ennek hangot adni, akkor úgy néztek rám, mint egy hülyére. Már 38 éves voltam, és úgy éreztem, hogy barackot nyomnak a fejemre. De voltak páran, például Benedek Miklós, Szacsvay László, Végvári Tamás - aki sajnos azóta elhunyt -, akikkel hasonlóképp gondolkoztunk már ott is.

>> a poszt folytatódik