katona

Magyar Éva közel tíz éve él és dolgozik Londonban. A Sufniban májusban hat alkalommal látható Marlene című előadásról, az Angliában eltöltött évekről, az újrakezdés nehézségeiről és Marlene Dietrich elfeledett jelentőségéről kérdeztem a színésznőt.

Miért Marlene Dietrichet választottad ahhoz, hogy a saját életedet bemutasd?

Egyrészt azért választottam őt, mert keveset tudunk arról, hogy mennyire humanitárius ember volt – a háború alatt is tiltakozott a fasizmus ellen, voltaképpen a saját hazája ellen, és ezt annak érdekében tette, hogy az igazságot szolgálja. Úgy gondoltam, megérdemli, hogy valaki beszéljen erről. Másrészt úgy érzem, hogy Marlene Dietrich és köztem nagyon sok hasonlóság van – ő is elhagyta a hazáját ahhoz, hogy ki tudjon teljesedni, emellett az ő karrierjében is volt  mélypont a háború után, amikor egy bizonyos korba ért, és többé már nem volt alkalmas arra a szerepre, amibe beskatulyázták. Ötvenhárom éves volt – ugyanannyi, mint most én –, amikor elkezdett a dalaival utazni és fellépni. Mondhatjuk, hogy ez az előadás egy második újjászületése Dietrichnek.

Miért döntöttél úgy, hogy Angliában kezdesz új életet?

Voltak itthon sikereim, de nem tudtam igazán nagyra nőni. Nem tudtam elérni azt, amit megálmodtam magamnak. Az elmúlt négy évben, amióta Angliában élek és dolgozom, sikerült rálátást szereznem a saját létemre és a hozzám hasonló emberek életére. Kérdéseket szeretnék feltenni és ösztönözni akarom a nézőket arra, hogy ők is tegyenek fel kérdéseket maguknak a saját életükkel kapcsolatban.

Itthon kezdted el a semmiből összerakni ezt a produkciót: kik segítettek elkészítésében?

A zenét Monori András szerezte, a jelmezeket Tihanyi Ildi készítette, és sokat köszönhetek Radnai Annamarinak is, aki a dramaturgja az előadásnak. A szövegeket és a dalszövegeket én írtam, és mivel ez az előadás a kabaré műfajába tartozik, a későbbiekben mindig alakítani fogom kicsit a szöveget annak megfelelően, hogy hol adom elő és ott éppen mi lehet az aktuális üzenet a nézők számára.

Mit üzensz ezzel az előadással, milyen fogadtatást vársz a nézőktől?

Mindenképpen bátorítani szeretném az embereket: legyenek bátrak, amikor döntéseket hoznak. Semmiképpen nem akarom azt mondani, hogy el kell menni Magyarországról, és azt sem, hogy itt kell maradni – a dolgok ugyanis nem fekete-fehérek. Azt akarom, hogy mindenki bátran kezdje el keresni saját magában: mi az, amit én igazán akarok? Nem azon gondolkozom, hogy mik a lehetőségek, hanem azon, hogy mi az, amit akarok. Ez borzasztó nehéz – itt és külföldön egyaránt. Rengeteget kell dolgozni, de meg lehet csinálni.

Csikós Kornélia

Éppen tíz évvel ezelőtt léptem fel utoljára Magyarországon. Az azóta eltelt tíz izgalmas, fájdalmas és gyönyörűséges év egy olyan időszak volt az életemben, ami teljes egészében elválik minden korábbitól.

Magam is meglepődtem, amikor 2004-ben kimondtam: elmegyünk! Ez a döntés arra vonatkozott, hogy a kislányom és én feladjuk az itthoni, számomra egyre értelmetlenebbnek tűnő kapálózást és Angliában próbálunk meg letelepedni, hogy új életet kezdhessünk.



Nem volt könnyű, de megtaláltam a helyem, jobban, mint Magyarországon bármikor. Sokat láttam és tapasztaltam, a tudásom és a világlátásom Angliában érdeklődőkre talált. Több nagy londoni színházban felléptem, ezen kívül rendezek, tanítok és koreográfiákat készítek. Hosszú idő után most újra egy szóló előadáson dolgozom, amelynek Marlene a címe. Úgy érzem, eljött az ideje annak, hogy továbbadjak valamit, ami régóta érlelődött bennem és most végre formára talált.

Az a megtiszteltetés ért, hogy a Katona József Színház meghívta azt az előadást, amit idén ősszel a londoni Soho Theatre-ben fogok bemutatni.

Nekem a Katona mindig az otthont jelentette: bár soha nem voltam tagja a színház társulatának, itt léptem először színpadra, mint stúdiós. Amikor a Katona megnyitott, hosszú éveken keresztül minden este itt álltam vagy ültem a lépcsőkön, hogy újra és újra megnézzem az előadásokat. Azt az izgalmat, amit a Katona falai között éreztem, azóta sem éltem meg más színházban. Ezért is fontos nekem, hogy mint egy „jó gyerek”, aki a külhonban szerzett tapasztalatot haza hozza, büszkén és meghatottan megmutassam a magyaroknak, hogy mire jutottam Angliában, mit gondolok a világról és a világban betöltött szerepünkről.

Remélem, hogy ezzel az előadással vissza tudok adni valamennyit azoknak, akiktől olyan sok örömet és útravalót kaptam.

Magyar Éva