katona

Hogyan kerültél az előadásba?

Május körül Máté Gábor felhívott (ő az osztályfőnököm volt az SZFE-n), hogy Gothár Péter rendezne valamit a következő évadban és gondoltak rám. Ekkor már lehetett azt tudni, hogy eljövök a Vígszínházból, illetve Gothárral tavaly a Pesti Színházban a Két úr szolgáját készítettük – innen jött az ötlet, hogy ha épp ráérek és nem tudni, mennyi és milyen munkáim lesznek, akkor vállaljam el idén Gothárnál ezt a szerepet ebben a sokszereplős stúdiódarabban.

Milyen a karaktered, Mark, és honnan tudjuk meg az előadás során, hogy ki is vagy valójában?

Ő annak a filmfesztiválnak az igazgatója, ahol az egész előadás játszódik. Ez a közeg elég jól ábrázolja az elit réteget, azt az ún. VIP közönséget, amely ilyen jellegű fesztiválokra jár. Az iráni film, amiből idézem, hogy „Azért, hogy megtaláljuk a királynői gyémántot, szépséges Gulbahar”, több szereplőnél is visszaköszön majd, mintha „beakadt” volna az este folyamán a tudatukba és részeg állapotban talán elindított bennük valamilyen gondolatot.

Hogy tetszik neked eddig a próbafolyamat, milyen előadás lesz ebből szerinted?

Jelenleg azt érzem, hogy én most csak benne vagyok és küszködöm – jó értelemben - azzal, hogy a darab elején és végén szerepelek, és hogy a kettő jelenet között mit csinálnak a többiek másfél órán át: milyen erőtér jön létre a színpadon, amibe nekem be kell mennem az előadás végén? Milyen lesz a tempó? A részegség ritmusa milyen és azt kellően fel tudom-e venni? Alapvetően mindenki azt gondolja, hogy a részegek lassabbak a józan embereknél, ugyanakkor egy előadásban nem lehet mindenki egyformán lassú, mert az kibírhatatlan. Fontos, hogy megtaláljuk, hogyan legyünk különböző tempójúak és részegek egyszerre. Az első jelenetben még lehetek lassabb, de az előadás végén már egy gyorsabb reagálású részeget kell játszanom.

Ma inkább lehet részegnek lenni és büntetlenül véleményt nyilvánítani, mint régen?

Sosem lehetett – emberileg, érzelmileg valamiért nem merjük elmondani másoknak, amit valójában gondolunk. Ezért is kell színházat csinálni és ebben a darabban is ez a problémánk: szembesülnie kell az embernek bizonyos dolgokkal, bármilyen nehéz is. Örök igazság és mindig így lesz, hogy a gyerekek és a részegek őszintébbek. Tény, hogy máshogy kezeljük a szentimentalizmust, amikor részegek vagyunk – olyankor kibontakozik valami, amit az emberek józanul nem csinálnának. Például nem zokognak egymás vállán. Ez nem azt jelenti, hogy józanul hazudunk, csak nem merünk érzelmesek lenni. Mert ez egyre kevésbé „trendi”, valami miatt szégyelljük az érzékeny, érzelmes oldalunkat mutatni. A színházakban is ezt érzem: szikár és száraz előadásokat kell készíteni, minél érzelmesebb mondatokat minél szárazabban mondatnak el a színészekkel. Nálunk ez nem így lesz.

Milyen részegnek lenni józanul?

A részeg agy máshogy jár, magától értetődőbbnek vesz bizonyos dolgokat és egyszerűen csak kimondja azokat, megfontolás nélkül. Az olvasópróbán – tudván, hogy részeg emberek szavait hallgatjuk - nagyon nevettünk, de ha ezt nem tudtuk volna, szentimentális, nyálas, önismétlő és didaktikus, szappanoperaízű mondatok váltakozását hallottuk volna. Ilyen az ember részegen.

Gondoltatok arra, hogy részegen próbáljatok?

Ezen az ember a főiskolán vagy fiatalkorában túlesik, de ezt most nem lett volna érdemes kipróbálni. Akiket mi alakítunk, azok az emberek nagyon-nagyon részegek. Ilyen állapotban pedig nem lehet próbálni, mert az a színpadi jelenlét és koncentráció pont a részegség ellentéte, sőt még a mindennapi állapottól is eléggé távol áll. Részeget nem lehet részegen játszani. Aki részegen lép színpadra, vagy a hétköznapokban iszik, az pont, hogy nagyon összeszedi magát, és még erősebben koncentrál arra, nehogy észrevegye rajta bárki is, hogy ittas – ez már egy másik dolog, hogy csak ritkán sikerül. El lehetett volna tölteni ezzel egy napot és együtt berúgni is élmény, de nincs értelme így próbálni.

Könnyen belerázódtál a próbák alatt a többiekkel való közös munkába?

Ugyanarra az egyetemre jártunk, ismerjük egymást, filmeken is dolgoztunk már együtt. Kollégák vagyunk, semmilyen nehézség nem volt a próba közben. A próbák elején különösen vicces volt, mert mindenki nevetett a másikon, hogy milyen vicces részegen, billeg, tántorog. Ám a huszadik alkalom után már nem nevetnek – ilyenkor jön a kérdés, hogy miért nem?  Már nem vagyok vicces? De, csak ők már sokszor látták és ez az a pillanat, amikor elkezdjük várni a nézőt, hogy az ő reakcióikat is megismerjük.
 

Szöveg: Csikós Kornélia
Fotók: Gothár Péter