katona

A világirodalom egyik legsokrétűbb és legelgondolkodtatóbb műve, a Godot-ra várva kel új életre a Katonában. Ascher Tamás, Zsámbéki Gábor és a négy színész: Kocsis Gergely, Elek Ferenc, Kulka János és Keresztes Tamás összehangolt munkájának eredményét április 26-án mutatják be. A próbákról és Estragon szerepéről Elek Ferencet faggattam.

Számodra kit vagy mit jelent Godot?

A reményt jelenti. Megfoghatatlan valaki, akire muszáj várni – a túlélésért. Remény az életre, a jobb életre, a megváltásra, megszabadulásra, felmentésre.

A benned élő reményről hajlamos vagy a hétköznapiság miatt megfeledkezni?

Igen, egy pillanat alatt el tudom ezt a reménykedést felejteni. Olykor valóban megfeledkezem a várakozásról magáról, olykor gúnyolódom, amikor ráhagyom Vladimirra, hogy persze, Godot majd biztos eljön… Estragon mindig kételkedik és ellenkezik, ugyanakkor ő egy ösztönlény, aki itt és most akarja magát jól érezni: szórakozni akar, a pillanatnyi jó érzést akarja, hogy tele legyen a hasa és mulathasson. Számára ezek a fontos dolgok. És az, hogy állandóan ellentmondjon Vladimirnak.

 

Van olyan kérdés, amelyet számodra feltesz ez a mű a saját életeddel kapcsolatban? Mi az, amire te vársz?

Nagyon sokszor eszembe jut, hogy ez tényleg arról az itt, a Földön eltöltött időről szól, ami számunkra behatárolt ezen a világon: fontos, hogy azt az időt, ami adatott neked, hogyan tudod minél jobban, minél értelmesebben „megtölteni”. Erről sokat beszéltünk Zsámbéki Gáborral is. A műben szerintem Vladimir és Estragon periférián lévő emberek, akik bármikor meghalhatnak – főleg Estragon, valószínűleg ő előbb hal meg.

Amikor először találkoztál a rendezői koncepcióval, mit éreztél, mi az, ami kifejezetten neked szól?

Tetszett a díszlet és a koncepció, amit Zsámbéki elmondott. Estragon szerepét is nagyon szeretem, én is szeretek játszani és jól érezni magam úgy, ahogyan ő. Jónak tartom, hogy a történet nincs lerángatva a földre: nincs konkrétan megválaszolva, hogy valójában kicsoda Godot. Ettől jó, ettől lebeg az egész és ez nagyon tetszik.

Két rendező készíti el az előadást: miben különbözik Ascher és Zsámbéki munkája?

Ascher és Zsámbéki ugyanúgy gondolkodnak a színdarabról, de két egészen más habitusú rendező. Nagyon nagy szerencse, hogy egy próbaidőszakon belül két ilyen rendezővel dolgozhat az ember. Tamással szétszedjük azt, amit Gáborral korábban összeraktunk. Ő ugyanabban, az eddigi próbák alatt kialakult rendszerben a finomhangolást végzi: a mondatok között mik történjenek inkább, leállít minket, és újra elmondjuk másképp.

Csikós Kornélia 

Samuel Beckett Godot-ra várva című művének nyílt próbáján megtudhatta a közönség, milyen egy megállás nélküli próba, hogyan kell egyszerre egyensúlyozni és beszélni egy imbolygó színpadon és azt, hogy miért két rendezője van az előadásnak. Zsámbéki és Ascher közös bemutatója április 26-tól látható a Katonában.

Zsámbéki Gábor a nyílt próba elején Samuel Beckett művéről beszélt: 1952-ben jelent meg, az első előadás pedig 1953-ban volt látható. Elmondta, hogy még sosem rendezte meg a Godot-ra várva című művet, ellentétben Ascher Tamással, a másik rendező ugyanis már egyszer színpadra állította Kaposváron, egy emlékezetes előadás formájában. Zsámbéki elmondta, hogy a közeljövőben kórházba megy, ezért Ascher segítségét kérte a próbafolyamat második feléhez, amikor a színdarab "finomhangolására" lesz szükség.

A rendezői instrukciók szerint elkezdődött a próba: a színpad hátsó és két oldalsó fele fekete, két oldalt nyitott, mint egy folyosó, mely az átjárást biztosítja Pozzonak (Kulka János) és Luckynak (Keresztes Tamás). Estragon (Elek Ferenc) és Vladimir (Kocsis Gergely) a színpad közepén elhelyezkedő körlapon ülnek, néha fel-alá járnak és beszélgetnek. A lapon és a mögötte látható fán kívül semmi sem rögzített - látható párhuzamot vonva így a történettel, mely szerint semmi sem biztos, csak az, hogy várakoznak: Godot érkezni fog, hiszen megígérte!

A közel hatvan perc alatt az első felvonást láthattuk, egészen addig a jelenetig, mely az ötödik szereplő érkezéséig történik. Varga Zétény, akit az Illaberekből ismerhet a közönség, a kisfiút játssza az előadásban, aki hírt hoz Godot-ról: érkezni fog.

Az előadás lassú folyamú, Kocsis Gergely és Elek Ferenc játéka egy hosszú, kétkedő állapotot mutat be, melyben a belső bizonytalanságok kivetítése a billenéseken át is kifejeződik. A két színész beszélgetéseiből remekül érződik a feszültség: a várakozás hosszúságát egyre nehezebben viselik, türelmetlenséget érzékeltetnek a nézőkkel. Pozzo és Lucky érkezése felkavarja az állóvizet: Kulka János harsány belépése elvonja a figyelmet a beszélgetőkről, a férfi a kötélre/pórázra kötött Keresztes Tamást ostorral hajtja maga előtt. Az addig biztosan haladó páros belekerül a bizonytalan, kihalt, senki földjére emlékeztető kopár tájba, ahol az idő ezen a körlapnyi területen relatívvá válik: a vánszorgó, kérdezéssel és gondolkodással töltött percek már nem perceknek tűnnek.

A megszakítás nélküli részlet után Zsámbéki leállította a próbát, majd az utolsó fél órában felgyorsult a folyamat, másfajta dinamikát kapott: a rendező meg-megszakította, instruálta a színészeket, akik az először elmondott párbeszédeket dallamossá, zeneműszerűvé változtatták. A nézőtéren is felpezsdült a figyelem, a Keresztes Tamás által mondott gondolkodó-beszéd többszörös megszakítása és folytatása egyre komikusabbá vált, s mire a rekedt hangon elmondott, filozófiai magasságokban repkedő eszmefuttatásnak a végére ért, a próba ideje is lejárt.

Zsámbéki megköszönte a nézőknek a figyelmet és egy utolsó feladatot bízva Keresztesre, megkérte a színészt, hogy a hosszú, bonyolult, a próbán kétszer elmondott beszédet kezdje el elölről és addig ne hagyja abba, amíg ki nem ürül a nézőtér. A beszéd harmadszor is elkezdődött és a kiáramló nézősereg tapsolva hagyta el a színházat.

Csikós Kornélia