Szolgáltató adatai Help Sales ÁSZF Panaszkezelés DSA

Dinyés Dániel: A komolyzene egy élő organizmus, amit nem komoly arccal, hanem mint a gyermekek, komoly játékossággal kell előadni

Dinyés Dániel évek óta töretlen sikerrel vezeti az Operabeavatókat - az Ördögkatlan Fesztiválon indult, jelenleg a Kamrában havonta futó előadások kezdeteiről, az előadói stílusáról, a Göttinger Pállal közös munkájáról és az idei Cosí fan tutte próbáiról kérdeztem őt.
 

Hogyan, mikor és hol kezdődött az Operabeavató?

A messzi múltban kezdődött, 2007 körül, a Pinceszínházban. Akkor Gárdos Péter volt ott a művészeti vezető, aki megkért arra, hogy tartsak komolyzenei délutánokat – ezek alkalmával esett egyszer a választásom a Figaro házasságára, amelyből részleteket elemeztem. Ekkor még nem volt rendező és azt hiszem, három hét alatt volt nagyjából négy alkalom ezekre a koncertekre, de itt nemcsak operákról, hanem pl. Schumann-dalokról is szó esett. Így lettek ezek az első alkalmak, amikor „beavatóként” beszéltem zeneművekről.

Könnyen ment a kezdetektől fogva?

Egyáltalán nem. Az a fajta előadói és beszédstílus, amit az Operabeavatókon használok, még a beavatók előtt alakultak ki a VI. kerületi zeneiskolában. Ugyanis azon ritka zenészek közé tartozom, akik szerettek zeneiskolában tanítani. De ezt én sem tudtam magamról addig, amíg Magyar Margit – a zeneiskola csodálatos igazgatónője – fel nem kért engem arra, hogy tartsak zeneszerző-előkészítőt és zenetörténet órát iskolásoknak. Ez a 8-tól 21 évesig tartó korosztály elég nagy kihívás elé állított engem, mert hogyan kötöm le a korban egyáltalán nem egyező gyerekek összességét. Ehhez egy olyan beszédmodort, mesélési módot kellett kitalálnom, ami lehetőleg a jelenlevő ifjúság legalább kétharmadát megfogja. Egy fontos problémára azonnal rá kellett jönnöm: a jelenlegi tanítási rendszer a fiataloknak egyáltalán nem köti össze időben és térben a történeti és történelmi pontokat. Tinódi Lantos Sebestyén, Shakespeare, hűbér rendszer, Claudio Monteverdi különálló pontok a fejükben, semmi közöset nem látnak bennük, így azt sem érthetik, hogy mindezekre micsoda hatást gyakorolt egy wittenbergi templomkapura kiszögezett 95 pont. Az sem esik le semelyiknek sem, hogy a barokk templom, ami mellett naponta elmennek, nagyrészt a színtere volt mindannak, amiről mint ködbe vesző messzi múltról tanultak. Ezt próbáltam meg legelőször orvosolni. A gyerekeket úgy kezdtem el tanítani, hogy az első órák teljes egészében művészettörténet órák voltak, kor- és korszak-áttekintések, melyeket nemcsak a teremben tartottam, hanem elvittem őket barokk templomba, a szecessziónál a Zeneakadémiára. Megtanultuk meglátni a közöst a barokk templom díszítő elemei és Bach szerkesztési módja között, a szecesszió ornamentikája és Mahler burjánzó szólamai között. Mindezt úgy, hogy érthető és élvezhető legyen: ez volt a legnehezebb. A taktika végül az lett, hogy a magasztosságot el kellett hagyni az órák/beszélgetések során, ugyanakkor megtartottam a komolyságot – a játékosságon keresztül. Érzékeltetni kell a mondanivalóját egy zeneműnek, de nem mindenáron elfogadtatni. És a legfontosabb: meghagyni nekik a szabad véleményalkotás jogát! Ha valamiről dönthetnek, akkor oda fognak figyelni, mert a valami felett döntés luxusa előhozza az emberből a figyelmet. A hatalmi pozíció, hogy dönthet egy korszakalkotó zseni műve felett, hogy jó-e, meglepően sok gyerekből hozza elő a kíméletlen ítészt és ezért magát komolyan véve meg is teszi azt a szívességet, hogy valóban odafigyel. És ezzel sokszor nyertem csatát, miközben ők készítették, hogy lefelé tartsák a hüvelykujjukat, az bizony sokszor kanyarodott váratlanul felfele. A komolyzene egy élő organizmus, amit nem komoly arccal, hanem mint a gyermekek, komoly játékossággal kell előadni. Ehhez sok zenei improvizációra volt szükségem, hogy meg tudjam mutatni a rossz és jó verzióját is az adott zenei helynek, hogy mitől lesz egy zene Fülesmackó- vagy Tom és Jerry-kísérőzene és mitől magas művészet. Ennek a zeneiskolai három évnek köszönhetem azt, ami az operabeavatói stílus lett. Én egy szerencsés családban nőttem fel, édesapám képzőművész lévén a bátyám és én olyan művészi közegben és művészettörténeti háttértudással kezdtük meg az iskolai tanulmányainkat, amelynek unikalitásáról fogalmunk sem volt. Édesapám megtanította, hogyan kell egy képet vagy egy reliefet úgy nézni, hogy azt, mint egy képregényt végig tudjam olvasni, hogy a szimbólumokat (pl. egy nő lábánál látható kutya vagy tükör) megértsem, mit is jelentenek művészettörténetileg. A szellemi része így alakult ki az Operabeavatónak, a gyakorlati megvalósulása Bérczes László megkeresésének köszönhető, amikor az első Ördögkatlan Fesztivál szervezése folyt. Három előadást tartottam, az első alkalommal 80-an, a második alkalommal 180-an voltak, a harmadikról pedig már el kellett küldeni embereket, mert nem fértek be. Ehhez a felfutáshoz elég volt egy nap! De hogy mi a titka ennek a sikernek, a mai napig nem tudom pontosan, de ezt majd az elemzők fogják megmondani, nem én.

Katona József Színház Operabeavató Dinyés Dániel Göttinger Pál Kulka János Pálmai Anna

Mikor és hogyan került az Operabeavató a Kamrába?

Három éve, az egyik Ördögkatlan után kerestek meg engem a Katonától, hogy csinálnék-e Operabeavatót náluk? Én megkérdeztem: miért csináljak Operabeavatót Budapest egyik vezető prózai színházában? Nagyon egyszerű – hangzott a válasz –, mert ha nem itt, akkor majd máshol fogod megcsinálni. Ez a faék egyszerű bizonyítási rendszer megnevettetett, úgyhogy igent mondtam.

Kaptál kritikát az előadásmódod miatt? Van, aki komolytalannak tart?

Biztosan van, aki így vélekedik erről, de ez hozzám még nem jutott el. 

Miért Ascher Tamással és Göttinger Pállal dolgozol együtt?

Ascher Tamást mindig nagyra tartottam, ám amikor személyesen megismerkedtünk, akkor nagyon megkedveltem, mind a munkamódszerét, mind az élethez való hozzáállását. A Vígszínházban találkoztunk, amikor a Hamvai-Darvas-Varró trió darabját, a Zöld kilencest készítettük együtt. Nagyon szórakoztatott engem az ő próbametódusa és őt is az enyém, így gyorsan megtaláltuk a közös hangot és a mély tiszteletből táplálkozó kedves froclizást egymás iránt, ami minden jó közös munkának az alapja, hát még az Operabeavatóké. A katonás megkeresés idején azonnal ő jutott eszembe, hogy noha addig nem dolgoztam az Operabeavatókon rendezővel, de vele színesen és érdekesen tudnánk együtt ezt létrehozni. Akkor épp Ausztráliában rendezte a Ványa bácsit, amikor felhívtam, de két perc alatt dűlőre jutottunk és miután hazajött, belevágtunk. Majd Tamás egyre elfoglaltabb lett, és néha könnyebb volt kiderítenem, hol lakik az Úristen, mint őt utolérni telefonon (ne feledjük, akkoriban még rektor is volt a szokásos elfoglaltságai mellett), így aztán kellett hoznom egy érvényes döntést rendező ügyben, hiszen jól látható volt, hogy maga a formanyelv, amit közösen kitaláltunk, remekül működik. Így jutottam el először csak gondolatban Göttinger Palihoz, majd Tamást is megkérdeztem róla, aki nagy örömmel adta választásomra áldását, így felhívtam Palit, hogy elvállalna-e egy Operabeavató-rendezést. Tudtam, hogy ezzel bedobom a mélyvízbe (ő is tudta, hogyne tudta volna), hiszen a Katona színpadán Aschert helyettesíteni, senkinek sem egyszerű kihívás, de pontosan tudtam azt is, hogy Pali muzikalitása, hozzám közel álló közvetlen stílusa, momentános improvizációs múltja és nem utolsó sorban a rendezői tehetsége minden helyzetet meg fog oldani és nem lesz probléma. Ez így is lett, sőt! Az idei Cosí fan tuttét már egyedül Pali rendezi, tekintve, hogy egy operát veszünk végig és az évad végén egy teljes művet mutatunk be. Ezt a teljes évadon átívelő munkát Pali tudta magabiztosan bevállalni, bár így is egyeztetési zűrzavarok tucatjaiban vagyunk, de képzelheted, mi lett volna, ha ezt még egy-két kontinentális hívással is súlyosbítjuk Tamás kapcsán. Vérzett a szíve erősen, hogy nem tudja elvállalni, de biztosított minket érdeklődéséről, és ahogy ismerem, a kritikája elől sem menekülhetünk a bemutató után… Hál’ Istennek!
Katona József Színház Operabeavató Dinyés Dániel Göttinger Pál Kulka János Pálmai Anna

A korábbi évadokban mi alapján vettétek sorra a zeneműveket (pl. Rigoletto I-II.), s mitől függött, hogy egy vagy két estén át foglalkoztatok velük?

Volt egy Mozart-évadunk először, csak az ő operái voltak, mindegyikből kettő vagy három estét tartottunk. Hogy hány estét töltöttünk evvel, ez kizárólag az énekesektől függött, hogy mikor ki tud eljönni. Ugyanis esténként csak két énekessel lehetett dolgoznom, teljesen érthető financiális okok miatt, de két énekessel nem lehet egy egész operát végigvenni. Ezért nekem komoly logisztikázásba került, hogy amit megmutatunk az egyes művekből, az érdekes is legyen és csak két énekes kelljen hozzá. A rákövetkező évadban azokat az operákat vettük végig, amik ennek az egyszerű és szükségszerű szervezési elvnek eleget tudtak tenni. Plusz nagyon fontos feltétel önmagam számára, hogy csak olyan operáról tartok beavatót, amit minimum egyszer már betanítottam, tehát a tudásom evvel kapcsolatban önjáró legyen, se a hangokon, se a „miért”-eken ne kelljen gondolkoznom az opera kapcsán, miközben előadok. De ez a válogatásnak is csak jóindulattal nevezhető évad engem egy idő után nem inspirált eléggé, úgy éreztem, hogy nem tudok fejlődni, és nem láttam egy utat, amin tovább tudnék lépni. Mindez azért fontos, mert különben az ember könnyen önismétlővé, unalmassá válhat, és ezt minden erőmmel el akartam kerülni. Így azt gondoltam, hogy beszüntetem egy évre az előadásokat, amíg kitalálom, hogyan tovább. Ezekkel a problémáimmal szembesítettem a Katona vezetőségét is, meg a beavatókon résztvevőket, és bár mindenki nagyon megértette, hogy így nem akarom tovább folytatni, ugyanakkor afelől is biztosítottak, hogyha abbahagyom a sorozatot, akkor másnap a halakkal alszom, mint Luca Brasi… Így aztán Palinak vázoltam fel először, meglepően kevés gondolkodási idő után, azt a nagyívű tervet, hogy „egy évad-egy opera-egy teljes előadás”. Palinak tetszett és megpróbáltuk kitalálni, hogy hogyan is lehet végigvinni egy ilyen komplex munkát, és hogyan is lesz majd az évad végére ebből egy komplett előadás. Mivel ilyet még senki nem csinált előttünk, mindent az alapoktól kell kitalálnunk a színházzal karöltve és bár idáig jól vettük az akadályokat, még rengeteg mindent kell megoldanunk, amíg a végére érünk. De már hatalmas siker, hogy négy állandó és magasan kvalifikált operaénekes szereplőnk van: Kolonits Klára, Szolnoki Apollónia, Varga Donát és Cseh Antal és két csodásan éneklő színészünk: Pálmai Anna és Kulka János. Az alapkoncepciómhoz tartozott, hogy a két machiavellista szerepre két színészt találjunk a Katona nagyszerű gárdájából, akik cselekedtetik a dolgokat a négy énekessel. Hab a tortán, hogy nemrég szerződött Kulka János a Katonába, mert Don Alfonso szerepét egyszerűen rá találta ki Mozart és da Ponte. Pálmai Anna pedig hatalmas meglepetés, a natúr énekes tehetség, csodás hangi lehetőségekkel rendelkezik, és ami mindennél fontosabb: óriási szorgalom és lelkesedés van benne ez iránt. Szeptember óta hetente két korrepetíciót tartok mindkettőjüknek, óriási melót végeznek, és már a beavatókon is világosan látszik, hogy mindketten fényesen megállják hangilag a helyüket az énekesek mellett. Az énekeseknek meg színpadilag kell kapaszkodni utánuk. Szerintem évad végére a júniusi bemutatóra mindenki jól fog járni, hát még a közönség.   

Katona József Színház Operabeavató Dinyés Dániel Göttinger Pál Kulka János Pálmai Anna

Állítólag olyan képességed van, ami megsúgja, ha valakinek a beszédhangját hallod, egyből tudod, mekkora és milyen énekhangja van.

Ez nem képesség, hanem tapasztalat és mindenki rendelkezik vele, aki mint én, már 15 éves kora óta énekesekkel foglalkozik napi 8 órában. Biológiai és fiziológiai jelek árulkodnak erről nagyrészt, néha az sem kell, hogy megszólaljon az illető, a csontszerkezet, a homlok és sok minden alapján nyolcvan százalékosan meg lehet mondani, hogy milyen a hangja valakinek, ezek fiziológiai tények. Persze a legérdekesebb mindig az a húsz százalék, amit álmodban nem gondoltál volna, hogy olyan hang jön ki valakiből.  De mindez még húsz százaléknyit sem számít, ha nincs kitartásod és szorgalmad, nem csak a hangod, hanem a pálya iránt is.

Elégedett vagy az idei Operabeavató haladásával?

Hogy hogyan „halad”, azt nem tudnám megmondani, de nagyon izgalmasnak találom. Azt azért elárulom, hogy nekem az izgalmat mindig Pali teszi bele, engem minden este ez érdekel a legjobban. Szépen, tisztán lát dolgokat és élményszerű minden megszólalása, amikor történéseket a színpadi lehetőségek fényében magyarázza. Régóta és elég pontosan ismerjük egymást, és jelenleg mindkettőnket olyan új utakra kényszerít a beavató általunk kitalált stílusa, hogy semelyikünk sincs biztonságban, ezért tudásunk teljes fegyverzetében kell mindig jelen lennünk. És ennél többet nem kívánhat senki munkától.

Katona József Színház Operabeavató Dinyés Dániel Göttinger Pál Kulka János Pálmai Anna

Miért ezzel a fix négy énekessel dolgozol együtt a Cosí fan tuttén?

Amikor végiggondoltam, kik jöjjenek, több dolgot kellett számításba vennem: alapvető volt a muzikalitás és fontos, hogy jól, inspirálóan tudjanak együtt dolgozni színészekkel. Szempont volt még az is, hogy olyan énekesek jöjjenek, akiket tökéletesen ismerek, de valami újabbat szeretnék belőlük kihozni, amiről maguk sem tudták, hogy bennük van. Engem az operajátszás attól a perctől vonz, amikor a kis vagy nagybetűs ember van a színpadon, amikor a szerzők által megteremtett világnak az élete kezd el pezsegni és nem a rendezői üzenni akarás. Nemrég itt volt Magyarországon Ervin Schrott Don Giovannit énekelni. És bár egy világsztárt mentem megnézni, amikor megjelent, én „csak” egy élő és forrón lüktető Don Giovannit láttam! Ez a férfi, egy nem jó rendezésben, de Don Giovanniként lélegezve megváltoztatta a színpadot, mert helyszín lett, az énekeseket, mert viszonyok lettek, és az operát, mert történet lett. Semmi másra nem törekszünk a Cosi kapcsán, mint hogy ez ott, a Kamra színpadán is, létrejöhessen.  
 

szöveg: Csikós Kornélia
fotók: Brozsek Niki

0 Tovább

Göttinger Pál: Szinte semmit nem csinálunk abból, amit a hagyományos operarendezésnél a rendezőtől elvárnak

Az Operabeavató nagy sikerrel fut évről évre a Kamrában. Dinyés Dániel, Göttinger Pál és a meghívott operaénekesek közös munkája során minden alkalommal egyetlen, megismételhetetlen "előadást" tárnak a nézők szeme és füle elé. Az eddigi évek alatt egy-egy művet körülbelül két este alatt mutattak be, ebben az évadban viszont kizárólag a Mozart kétfelvonásos operája, a Cosi fan tutte kerül a középpontba. A kezdetekről, az Operabeavató sikeréről és az idei vállalásokról kérdeztem a rendezőt, Göttinger Pált.
 

Mikor indult útjára az Operabeavató? A jelenlegi, véglegesnek mondható formáját mikor kapta meg?
Már jóval azelőtt elkezdődött, mielőtt a Katonába érkezett volna – és a Katonában is ment már egy ideje, mire én alkalmi beugróként bekapcsolódtam –, aztán megragadtam benne, most októberben voltam tizenötödször. Tényleg beugrás volt: Dinyés Dani szokott derűjével felhívott, hogy Ascher nem ér rá a másnapi Operabeavatóra, csinálnám-e én, mert ha igen, akkor mondjuk most azonnal felugrana hozzám, essünk neki a felkészülésnek. Varázsfuvola volt – el lehet képzelni. Izgultam. Később a beugrásaim sűrűsödni kezdtek, míg aztán az előző évad elején a katonások azt üzenték: talán az lenne az egyszerűbb, ha nem beugró lennék innentől, hanem én csinálnám. Én a munkám mellett imprószínházzal is foglalkozom pár éve, onnan (is) tudok az énekesek és esetleg a nézők számára is újdonságnak számító technikákat hozni a jelenetezéshez. Daninak a zenészsége mellett tanári gyakorlata is van, valószínűleg azok az órák számítanak az Operabeavató bölcsőjének – ez a program azóta Kaposváron is megfordult, és az Ördögkatlan Fesztiválon is az egyik legnagyobb siker évek óta.

Dinyés Danival korábban is dolgoztatok együtt?
A Bárka Színházban ismerkedtünk meg, ahol én rendezőként dolgoztam, ő pedig zenei vezetőként. Esterházy darabjában, a Harminchárom változat Haydn-koponyára munkálataiban működtünk először együtt – és azóta sokszor. Ott egyszer megnyugodott, mikor látta rajtam, hogy a kortársaimnál jobban értem, amit a zenéről beszél, én pedig megnyugodtam, hogy szemlátomást ő is érti, amit én a próbáimon beszélek – azóta bízunk egymásban.

Katona József Színház Operabeavató Göttinger Pál

Fotó: Stekovics Gáspár

Hogyan kell elképzelni a rendezői munkát az Operabeavatókon? Hol ülsz, mit csinálsz?Alapjaiban ugyanazt csináljuk az elejétől fogva, de azért csiszolta is egy kicsit a gyakorlat a formátumot. Ahogy most kinéz: Dani kezdi, bevezetőjében tisztázza, hogy hol tartunk, mivel foglalkozunk. Bejönnek az énekesek és én, majd a Dani által kiválasztott első részlet elhangzik. Utána Dani, sűrűn teletűzdelve zenei példákkal, elkezdi kifejteni a választott tétel részleteit, az énekeseket is kicsit instruálja esetleg. Van benne dramaturgia, ábrázolásmód, technikai részletek, még akár összhangzattan is – de nem kell megijedni, igen szórakoztató és közérthető elemzés ez. Nem lehet megkérdőjelezni a művek iránti rajongását, mégis üdítően hiányzik belőle a komolyzenészek elitizmusa. Utána a szereplők meg is mozdulnak – leteszik a kottát, és játszani kezdik a jelenetet. Ekkor már én tartom a rövid bevezetőmet, és aztán én instruálom őket. Inkább a történetmesélés, a kis- vagy nagyszínpadon választható eszközök szempontjából elemezzük újra, egy-egy szereplő szándékait, illetve jelentését vizsgálva. Fontos, hogy ez ugyanaz a rész mindig, amit előtte zeneileg már a nézők előtt ízekre szedtünk. Mintha egyik nyelvből fordítanánk a másikra. Ahogy elkezdtük csinálni, mulatságosan felfedeztük, hogy ez nagyon hasonlít a próbafolyamatok elejéhez, és ez végül kiadta azt a formát, amivel most is dolgozunk: az Operabeavató egy színházi rendelkezőpróbához hasonlít. Nincs szükség arra, hogy kidolgozzuk a legapróbb részletekig a jeleneteket – időnk se lenne rá nagyon este 7 és 10 között –, inkább elképzelt szándékokat jelölünk ki, és aztán nevetve mögé képzeljük a következő pár hetet, ami alatt tényleg meg is lehetne csinálni. Az is mókássá, ugyanakkor hasznossá teszi a helyzetet, hogy kicsit „tiszteletlenül” megyünk bele az egészbe. Ahogy a munka halad előre, ez a tisztelet felébred – a részletek felfedezése után átjárja az embert. De az eleje, a „bejárat” – hisz „beavatóról” van szó – kicsit bumfordi, mulatságos és felületes. De ezt el is mondjuk a közönségnek az előadások elején: nem az operajátszás évszázadok alatt felgyűlt problémáinak megoldásait közöljük, hanem saját magunk és a nézők számára is egyszerű lépéseket tartalmazó, követhető és kötetlen formában játszunk velük. Az idei Operabeavató-sorozat különösen is hasonlítani fog egy hosszú próbafolyamathoz, mert az évad végén meg kell csinálnunk az egész előadást egyben. Fogalmam sincs még, ez hogyan fog végül lezajlani, mert ritka az a próbafolyamat, ami tíz hónapig tart, de csak havi 2 alkalommal van. Nem díszlettervvel meg ilyesmivel állunk neki, szinte semmit nem csinálunk abból, amit a hagyományos operarendezésnél a rendezőtől elvárnak, például hogy előre tudja ütemrőlütemre, mi fog történni. Hagyományos esetben a rendelkezést olyankor ott helyben illik lediktálni, itt nem ez van – a kísérletünk ennek az ellenkezőjére irányul. Nagyon érdekes megtapasztalni, hogy ebben a fajta operajátszásban nagyobb szabadságot élnek meg a szereplők, mint a prózában – az idő kötöttsége és az előre meghatározott ütemek és hangok nem megbéklyózzák a szereplőket, hanem épp ellenkezőleg: lehet játszani. A prózai színészek az énekesekből, az énekesek a prózai színészekből, Pálmai Annából és Kulka Jánosból inspirálódnak – és nagyon koncentrálnak. Abban bízom, hogy végül is nem szétbarmolunk egy operát a színpadon, hanem újra és újra elmeséljük azt.

Miért ezt a művet dolgozzátok fel?
Mert problémás. Operamániás ismerőseim összhangban mondták, hogy a Cosi fan tutte a legtöbb rétegű, arányaiban, megoldásaiban leggazdagabb Mozart-mű, komplexitásában messze felülmúlja mondjuk a Varázsfuvolát. Meglepő egymástól független forrásokból ugyanezt az állítást ennyiszer hallani – hisz a Varázsfuvola szórakoztató, ám közben borzongató szimbolikája helyett itt egy igen bumfordi történettel állunk szemben: állítása az, hogy a nők hűtlen nádszálak, a férfiak pedig ostobák. A választásunk oka tulajdonképpen ez: nagyon inspirál bennünket, hogy egy éven keresztül magyarázhatjuk a nézőknek, hogy ez nem ennyire egyszerű. Képviselhető, igazi állítások vannak ebben a műben szerelemről, kisemmizettségről, félelemről, boldogságról – a játszhatóság is kifundált, van mit kibányászni ebből a történetből. Minden Operabeavató után nevetve nézünk össze: miközben Mozart kora könnyűzenéjét írta, aközben nekünk, ezzel foglalkozóknak sem értetődik minden magától. Nekünk is vannak egy-egy estén felfedezéseink.

Miért ez a két színész szerepel a Cosi fan tuttéban és milyen énekbeli elvárást kell teljesíteniük?
Végül Dani választotta ki őket és igen ügyesen intézte ezt: a cserfes, mindenbe beleavatkozó, mindenben játékosan vadulni akaró szobalány-barátnő, és a cinikus, az emberekkel élvezettel és nagy emberismerettel bábozó úriember szerepére akkor is ők lennének a jó választás, ha nem tudnák elénekelni a szerepeket – ráadásul egyébként el tudják. Ennek a két szereplőnek nincs áriája, csak kisebb, zártabb zenei anyagai, illetve együttesekben vesznek részt… viszont nagyon virtuózan kell játszaniuk, hogy a főszereplőket (és minket) berántsanak az elejétől a végéig tettetésről szóló cselekménybe. Amely cselekménynek egyébként szintén nekünk kedvező tulajdonsága az, hogy tényleg csak ez a hat szereplő van benne, a korábbi Operabeavatókkal ellentétben most nem kell erőszakosan “kiműtenünk” egyes részeket – tulajdonképpen az egészet meg tudjuk csinálni, minden jelenetre sor kerül.

Az előadások előtti felkészülések miből állnak?
Korrepetícióból – amíg nem tudják fejből a szereplők a dalokat, nem ismerik kívülről a zenét, addig nem lehet elkezdeni dolgozni. Külön próbák (a Danival kettesben tartott előzetes megbeszéléseinket leszámítva) nincsenek – amit a néző lát, az tényleg az első találkozásunk a jelenetekkel.

Díszlet és jelmez egyáltalán nem lesz?
Az évad közben nem, a legvégén viszont (az összpróbákhoz) szeretnénk egy, az évad közben felállított játékszabályoknak megfelelő funkcionális játékteret, és ahhoz valami jelmezezést is kialakítani. Nagyon fontos, hogy nem szeretnénk ezt egy valóságos előadásnak álcázni, a vállalkozásunk játékos, akár ad hoc formája meg kell, hogy maradjon a legvégéig. Az opera egyébként nagyon szigorú műfajából is lehetséges újrainspirálódnunk minden este, anélkül, hogy a dolog tábortűzi műsorrá silányulna – valójában ezt állítjuk ezzel az idei kísérlettel.

Hogy néz ki az elejétől a végéig az este?
Haladunk a művel, mintha egy próba lenne, mindig másik jelenetek kerülnek sorra. Az első alkalomba egy rövid Mozart-óra, aztán a mű ismertetése, cselekményvázlat és az első három tercett fért bele – azóta már tovább is mentünk. Ha jelenetenként egy-egy zenei és színészi gesztust sikerül jól megfogalmazni és megcsinálni, ha a színészek a kulcspontokat és fordulatokat a körülhatárolt módon meg tudják oldani, akkor már jól dolgoztunk és sikerrel mehetünk haza. És biztosak lehetünk benne, hogy legközelebb is lesz mit csinálni. Mi Danival inkább az elejétől féltünk – ahogy a színészek inkább a premiertől félnek, mi inkább a kezdéstől –, hogy sikerül-e megragadnunk az anyagot, amire rászánjuk ezt az évet. Ha igen, akkor… a többi magától megy.

Csikós Kornélia

0 Tovább

katona

blogavatar

Phasellus lacinia porta ante, a mollis risus et. ac varius odio. Nunc at est massa. Integer nis gravida libero dui, eget cursus erat iaculis ut. Proin a nisi bibendum, bibendum purus id, ultrices nisi.

Utolsó kommentek