katona

Jordán Adél két, egymástól nagyon eltérő szerepet játszik – a falusi „megmondó asszonyt”, Leimgrubernét és a reménytelenül szerelmes Melaníját. A végítélet napjában és a Fényevőkben két különböző habitusú nőt játszik, a színésznőt a szerepek megformálásáról kérdeztem.

- Melaníja szerepe a Fényevőkben hirtelen jött, hogyan álltál neki, mit akartál ebből kihozni?
- Tulajdonképpen semmi nem volt biztos: ezt a szerepet elengedtem magamban, mert arról volt szó, hogy nem én fogom játszani, csak abban az esetben, ha Fullajtár Andinak pihenésre van még szüksége. Emiatt egy igen laza színészi állapot jött létre – a szöveget kevés idő alatt pontosan kellett tudnom, azért, hogy a próbák bármely jelenetén dolgozni tudjunk. A főpróbahéten – amikor már kész szituációkba kellett helyezkednem – a többiek már a próbának egy előrehaladott fázisában tartottak, megvoltak a korábbi próbákon lefektetett alapjaik. Furcsa volt: az első próbán egyszerre kívülről és belülről is láttam az adott szituációkat, ez egy olyan színészi állapot, mely rezgésekkel teli és a figyelem állandó ébersége, éles koncentráció jellemzi.

- Közel áll hozzád ez a szerep?
- Egyszerre találom Melaníját szerethető és ugyanakkor kicsit szánalmas embernek – nagyon naiv és van egyfajta ostobasága is, ami miatt ostorozza saját magát –, ez a nő nem könnyű eset. Nagyon megszerettem az első pillanattól fogva.

- Voltál valaha olyan helyzetben, mint amilyenben Melaníja?
- Szerettem már rajongva, de okosabb vagyok a szereplőnél, és amikor azt láttam, hogy ez esélytelen, akkor nem közeledtem ilyen nyíltan.

- Melaníját a Fényevőkben és Leimgrubernét A végítélet napjában is inkább humoros oldalról közelíted meg.
- Szerintem, ha nem nevetnek ezen a két szereplőn, akkor valamit rosszul csinálok. Gorkij kifejezetten komikusnak ábrázolta Melaníját, én erre csak ráerősítettem. Elég nehéz úgy játszani ezt a szerepet, hogy ne nevessenek rajta. Annak, hogy humorosnak találják, örülök, mert ez visszajelzés a nézőktől. De nem elsősorban a humort tartom szem előtt, hanem az igazságot. Leimgruberné szerepében kifejezetten egy karaktert próbálgattam, ez igaz – sokkal messzebbről indultam, mint ahol most tartok, most már inkább magam felé közelítek. Nehezebb volt a dolgom, és ebben a szerepben akkor igazán mulatságos és sokrétű az alakítás, ha az igazat keresem a mórikálás helyett.

 

- Leimgruberné pletykálkodó, babonás nő – hogyan fogalmaztad meg magadban ezt a karaktert?
- A szövegben kellett először megéreznem egyfajta ostobaságot, unottságot, pénztelenséget – Bagossy Lászlóval is sokat beszélgettem erről, de nagyon sokat segített még nekem Fullajtár Andi. A főpróbákon még tájszólásban beszéltem, tömés volt rajtam, és ahogy fokozatosan kerültek le a külső segítségek, megijedtem, hogy hol marad maga a szerep? Mikor Andival beszélgettünk, akkor fogalmazódott meg, hogy ennek a nőnek valójában a tömegben van az ereje: sokan úgy gondolkodnak, ahogyan ő. Számomra innentől vált súlyosabbá a szerep: a tudat, az érzés, hogy egy komplett falu gondolkodik úgy, ahogyan én, az bátorságot ad: állíthatok bárkiről bármit és ítélkezhetek, mert én magam vagyok a többség!

Csikós Kornélia 

Fejlődtünk-e a társadalmi különbségek, szakadékok megértésében, kezelésében az elmúlt száz év alatt? Ezt a kérdést is felteszi a Fényevők, a Katona legújabb bemutatója, többek közt Kocsis Gergely, Fullajtár Andrea, Nagy Evin, Ónodi Eszter és Máté Gábor szereplésével, Ascher Tamás rendezésében. Radnai Annamáriával, a darab dramaturgjával beszélgettünk.

A mű eredeti címe A nap gyermekei. Hogyan lett ebből Fényevők?

Két ok miatt változtattuk meg: az egyik az, hogy szerettük volna jelezni, hogy ez nem pont az a darab, amit Gorkij megírt, hanem egy átdolgozott változata. A másik, az eszmei ok pedig az, hogy a Fényevők bizonyos értelemben olyasmit jelent, mint amit A nap gyermekei – az emberek egy csoportja úgy véli, hogy egy magasabb kaszthoz tartozik, egy olyan lelki magaslaton áll, mely szerint közvetlen összeköttetésben áll a Nappal, illetve a fénnyel. Ám ami ezeknek az embereknek magasztos gondolat, az másoknak lehet, hogy csak humbug, szemfényvesztés, fényevés.



Hogyan került elő Gorkij műve és miért pont most rendezi meg Ascher Tamás?

Ez egy olyan klasszikus darab, amit nem most fedeztünk fel, már jó ideje ott lebegett a horizonton, mint egy olyan mű, melyet a színház bármikor elővehet. Gorkij több művével foglalkoztunk az elmúlt években (Barbárok, Kispolgárok) és nem akartunk Gorkij-torlódást előidézni. De csak idő kérdése volt, mikor kerül színre. Most mutatkozott egy jó szereposztás, és főleg, Ascher Tamásnak lett kedve megrendezni.

Mikor játszódik a történet?

Nem a keletkezésének idejében, 1905-ben, hanem a 20. század második felében, kb. a 60-as és a 80-as évek közé helyezhető a világ, ami megjelenik a színpadon.

Mennyire aktualizáljátok az 1905-ben megírt művet?

Attól eltekintve, hogy megváltoztatjuk a cselekmény idejét, különösebben nem aktualizáljuk. Nagyon elevennek érezzük a darab problematikáját, központi kérdését, jelesül azt, hogy a nagyon jó szándékú értelmiségiek, kifinomult kultúrájú emberek, akik merőben egyenrangúnak érzik magukat a néppel, illetve a népet magukkal és a szabadság, egyenlőség, testvériség jelszavának bűvöletében élnek, teljes mértékben el vannak idegenedve a néptől. Borzasztó nagy szakadék tátong az ő szép szavaik és finom viselkedésük, illetve a valóság között.

Valós problémának tartom, hogy az értelmiség valóban érez-e empátiát, valóban tudja-e, hogy mi történik az úgy nevezett néppel. Úgy gondolom, ez egy elég időtálló probléma – mondhatjuk, hogy a francia forradalomtól kezdve létezik ez a helyzet: a társadalmi indulatok és érzelmek élére áll az értelmiség, de sokszor fogalmuk sincs, hogy mi zajlik le abban a tömegben, amely követőként áll mögötte.

A történetben hogyan viselkednek a Fényevők, hogyan viszonyulnak a társadalom alsóbb rétegeihez?

A darabban megjelenik a kizárólag saját művészetével foglalkozó festő és a laboratóriumi kísérleteinek élő professzor – mindkettő elvakultan a munkájának él, csak abban különböznek, hogy az egyikük a társadalom javára akarja fordítani a munkája gyümölcsét, a másik viszont nem foglalkozik a követőivel és csak a maga kedvére alkot. Más kérdés, hogy a nép a professzor munkájának eredményét már nem képes kivárni – lázong, forr benne az indulat. A festő és a professzor, illetve a professzor húga, Liza fogalmaznak meg valamilyen állásfoglalást a társadalom két, élesen elkülönülő rétegének problémájával kapcsolatban.

Gorkij ezt egy olyan korban írta, amikor az indulatok és a nyomor az utcára vitte az embereket – a Fényevőknek pedig fel kell készülniük, hogy erre mit lépnek majd. A hétköznapi problémák és érzések között vergődő emberek fontos, világot érintő gondolatait mutatja be az előadás, végül felteszi a kérdést, hogy hogyan segíthetnénk a társadalmi szakadékot áthidalni, de a választ nem adja meg: mindenki maga gondolkozzon a megoldáson.

Csikós Kornélia