katona

Melyik korban játszódik a Sirály? Hova helyezte a rendező időben a történetet?

Modernkori Sirályon dolgozunk, nincs messzire helyezve tőlünk időben a történet. A fő szándék az, hogy nézőnek olyan érzése legyen, hogy bár semmi nincs benne a fordításban, ami erőltetetten aktuális lenne, mégis a szereplők mai emberek, akikkel igen kemény dolgok történnek.

Milyen stílusú nő Arkagyina és hogyan formálod meg a szerepét?

Nagyon elégedett vagyok azzal, ahogyan őt megálmodta a jelmeztervező, Nagy Fruzsi. Abszolút az én személyemből indult ki a tervezéskor, az általam alakított színésznő stílusa nagyon hasonló ahhoz, ahogy én is szeretek öltözni: szép szabású nadrágok, pasztell színek, magassarkú. A harsányságát nem az öltözködése adja, egy veleszületett elegancia jellemző Arkagyinára. Sokszor mondják öltözködésében is harsánynak őt, holott a színésznői mivolta a magyarázat arra, hogy „eggyel hangosabb”, mint a körülötte lévő civil emberek. De abszolút kerülni próbáljuk azt a fajta előítéletet, hogy egy színésznő ostoba, senki más nem érdekli őt saját magán kívül – egy igazi emberré formáljuk Arkagyinát, és nem pedig karikatúrává. A színészek nagyon szerethető emberek, az összes hülyeségükkel együtt – kiirthatatlan életerő árad belőlük, ezért bármilyen helyzetben talpra állnak. Elviselhetetlen szörnyeteg is mindezek mellett, de határozott életigenléssel él minden nap. Nem csinálunk szentet Arkagyinából, sőt – világosan látható, hol rontja el a fia nevelését és a saját magánéletében a dolgokat. A legtöbb Sirály-előadásban Arkagyina a legnegatívabb szereplő, de itt a rendező nem ad felmentést Trepljovnak: a fiú túlzott önsajnálata és az, hogy „negatív szemüvegen” keresztül nézi az anyja minden tettét, ugyanolyan felelősséggel bírnak az öngyilkossági kísérletében.

Szereted ezt a szerepet?

Nagyon energikusnak tartom és kifejezetten szeretem. Sokfajta szerepet játszottam már, vannak olyanok is, amelyek teljesen kiszívják az erőmet, de ez egyre jobban és jobban tölt fel az előadás közben.

Az előadásban a női szereplők szerelmei nem teljesednek be tökéletesen - Arkagyina inkább saját maga miatt próbál örökké fiatal maradni, vagy a hirtelen veszély miatt kezdi el menteni a kapcsolatát?

Mivel nincs olyan emberi kapcsolat, ami mindig egyformán pulzáló és energikus tud lenni, ezért  ki van téve annak a fajta kísértésnek vagy veszélynek, hogy véget érhet, amint elvesztik a felek az érdeklődésüket egymás iránt. Pláne egy hosszabb ideje együtt lévő párnál, mint Trigorin és Arkagyina, lehet mind a kettő fantasztikus személyiség, az új, más, friss dolgok mindig kísértést jelentenek, ami a másik félnek veszély. Illetve egy fiatal lánylelkesedése, imádata mindig egy olyan tükör, ami hízelgő és nagyon jó belenézni. Az összes nővel megtörténik a darabban, hogy a számára fontos férfinál ő szeretne lenni az első számú, legfontosabb nő, de ez egyiknek sem sikerül maradéktalanul. Mindenféle emberi viszony felvonul az előadásban, és mindegyikbe belerondít az élet, csak másképp.

Trepljov színházát milyennek láttatja az előadás? Milyen eszközökkel űzöl belőle gúnyt?

Minden Sirály-előadásnak el kell döntenie, hogy tehetséges vagy nagyon tehetségtelen előadásnak láttatja Trepljov darabját. A mi megfejtésünkben Ascher rendezői döntése az lett, hogy vannak ennek az előadásnak értékei, mégis a végkicsengése az, hogy rettentően zavaros, mit is szeretne közölni ezzel Trepljov. Arkagyina reakciója pedig nem a gúny, hanem egyszerűen elveszíti az érdeklődését és a humorhoz nyúl, de nem azért, hogy a fiát bántsa. Nem méri fel, hogy ez a fiának sokkal fontosabb, semhogy vicc tárgya legyen egy társaságban. Unalmában szórakozik, és csak későn érti meg, hogy mély sebet ejtett a fia lelkén.

Szerinted csak egy valaki a Sirály?

Természetesen elsősorban Nyina a Sirály. De mellette a másik nagy vesztes is az, Trepljov, akinek derékba töri az életét két áruló nő. A negyedik felvonás próbái alatt azt éreztem, hogy mindenkinek lelkiismeretfurdalása van az egész történettel kapcsolatban, de legfőképpen Arkagyinának – szembesülnie kellett azzal, hogy a fia a nyakán maradt. Ugyanúgy, mint a mai 30 évesek, Trepljov sem volt képes egy önálló életet kialakítani. Ebben a szülői felelősség igen nagy – Arkagyina pedig kifelé eljátssza, hogy visszakapta a férfit, akit szeret és legyőzhetetlen színésznő, de a legfőbb kérdése mindvégig az, hogy mit rontott el a fiával kapcsolatban. Biztos vagyok benne, hogy Arkagyina tudja, nagyon nagy baj van a fiával – pont az az érzés kíséri őt, hogy bármelyik pillanatban bekövetkezhet a legrosszabb, mégis  hatalmas pozitív lendület van benne.

Milyen érzésed van, milyen ez az előadás?

Úgy gondolom, hogy egy jó Sirályt alkottunk meg. A főpróbahéten megint azt éreztem, amit az első olvasópróbán, hogy ez egy jó előadás lesz. Általában ezt az első héten elhessegetem és csak a munkára koncentrálok, és a főpróbahét közepén jön vissza a megérzésem. Csehovot próbálni különben is  ajándék, mert nagyon jó szerző: kimeríthetetlen, mindig van egy mélyebb réteg, amit felfedezhetünk, lelkesek voltunk mindannyian az olvasópróbától kezdve. Az egyetemen egyébként másodévben Zsámbéki Gáborral Csehov műveiből jeleneteket készítettünk és nekem akkor Csehov nagyon a szívemhez nőtt.
Elég sok helyen játszanak ma Sirályt és szerintem a Katonában az összes szerepben nagyágyúk vannak. Emiatt is nagyon érdekes nálunk a Sirály. Izgalmas az a csapatmunka, ahogyan kibontjuk a történetet és minden plusz, amit hozzáadhatnak a színészek és a rendező. Általában akkor veszik elő a Sirályt, ha a színházról akarnak beszélni a rendezők, a Moszkvai Művész Színháznak a Sirály volt a fő emblémája. Semmi, ami előítéletből fakadó megközelítés lenne – pl. Nyina naivitása vagy Trepljov hülyesége –, nincs jelen ebben az előadásban 2 percnél tovább, hanem az összes szereplőt megpróbáljuk végig árnyalttá tenni. És ha valamiben, akkor ebben a kemény munkában nagyon jó a társulatunk.
 

Szöveg: Csikós Kornélia
Fotók: Horváth Judit

Rendszerhiba, Katona Klub, Platform – negyedik éve működik a Katona József Színház Ifjúsági Programja. Többek között az IP kezdeteiről és jelenlegi működéséről, a háromlépcsős színházpedagógiai foglalkozásról és az IP jövőbeli célkitűzéseiről mesélt Végh Ildikó, a Katona Ifjúsági Programjának létrehozója.

- Több mint három éve dolgozol a Katonában, milyen célkitűzésekkel indult útjára az Ifjúsági Program?
- Mikor 2011-ben elkezdtem dolgozni a Katonában, alig volt színházi nevelési munkában való tapasztalatom. A 2007/2008-as tanévet színművészetis egyetemistaként Berlinben töltöttem. Ott ismerkedtem meg a német színházpedagógiai modellel, és ott döntöttem el, hogy elsősorban színházpedagógiával szeretnék foglalkozni. Azt is tudtam, hogy nem olyan önálló színházi nevelési társulatnál szeretnék dolgozni, mint amilyen a Kerekasztal vagy a Káva, hanem kőszínháznál vagy független társulatnál. Miután hazajöttem Berlinből, összeszerveztem egy kis csapatot frissen végzett rendezőkből és dramaturgokból, velük közösen készítettük el az Amőba Akció című szinházpedagógiai projektünket, aminek a bemutatója a Trafóban volt.
Ezután részt vettem dramaturgként, foglalkozástervezőként néhány osztályterem színházi előadásban, tele voltam ötletekkel, de arról, hogy egy magyar kőszínházban egyáltalán működhet-e germán gyökerű színházpedagógiai műhely – mivel erre addig magyar kőszínháznál nem volt példa -, sejtésem sem volt. Várady Zsuzsa dramaturg javasolta, hogy keressem meg Máté Gábort az ötleteimmel. Elolvastam Gábor igazgatói pályázatát, amiben megemlítette, hogy szeretne nyitni a középiskolás korosztály felé, találkoztunk, terveztem egy színházpedagógiai programot a Katonának és kaptam egy félévet, hogy kipróbáljuk, miként működhet ez a színházban.
Abban a félévben szakmailag nem volt igazi kockázat, hiszen egy előadáshoz, a Golden Dragonhoz terveztem egy háromlépcsős programot és egy 18 hetes projektet, és mind a kettőt úgy terveztem, ahogy azt Berlinben láttam, tanultam. A legfontosabb célkitűzés az volt ebben a szakaszban, hogy megtaláljuk azokat az oktatási intézményeket, fiatalokat, akikkel dolgozni tudunk, és hogy az ifjúsági program be tudjon épülni a színházi működésbe. Fontosnak éreztem, hogy természetes legyen a színészeknek, a színházvezetésnek az, hogy az előadásokhoz foglalkozások, programok kapcsolódnak és rendszeresen hangos fiatalok foglalják el a próbatermet vagy a Sufnit.


Fotó: Brozsek Niki

- Miből áll az a német modell, amit a Katonában kipróbáltál?
- Főként kőszínházakhoz kapcsolódó komplex pedagógiai, közösségépítési, művészeti célokat egyaránt megfogalmazó művészetpedagógiai irányzat. A 90-es évektől kezdve a legtöbb germán nyelvterületen működő kőszínháznál megjelentek színházpedagógiai műhelyek. Ezek a műhelyek az adott színház működéséhez, repertoárjához, művészeti céljaihoz igazodva alakították ki a saját művészetpedagógiai programjukat. A színházaknak fontos volt, hogy közösségi terekként funkcionáljanak, hogy egész nap nyitva legyenek, egész nap történjen valami az épületben, ne csak este 6 és 10 óra között. Ebben a színházpedagógiai részleg aktív szerepet vállal mind a mai napig. Segít az előadásokat a foglalkozásokkal, beszélgetésekkel szélesebb kontextusba helyezni, a foglalkozások, workshopok segítségével a nézők bepillantást nyerhetnek alkotói folyamatokba, a fiatalok megtanulják a színház nyelvét olvasni és használni. Mindemellett a színházpedagógiai részlegeknek fontos terepei a klubok, ahol a résztvevők alkotó folyamatok részesei lesznek, saját projekteket, előadásokat hoznak létre.
A 90-es években a cél az volt, hogy a résztvevők a színház nyelvén képesek legyenek kifejezni magukat egy olyan téma kapcsán, ami az adott színház repertoárjához köthető és természetesen érinti a résztvevőket is, azaz színházi nyelven színházi eszközökkel társadalmi problémákról beszélhessenek. Mostanában nem ritka, hogy a klubok laborként működnek, egy-egy fiatal színházcsináló dolgozik fiatalokkal, és a fókusz a formára, a színházi nyelvre helyeződik át. A germán gyökerű színházpedagógia alkalmazott művészetpedagógia, a műhelyek a társulatokkal, színházakkal való közös munka során tudják a legnagyobb hatást kifejteni.

- Mi a színházi nevelés szerepe a Katonában?
- Azt remélem, a mi műhelyünk mára a színház részévé vált. A programban megforduló fiatalokhoz közelebb hozzuk az előadások nyelvét és az előadásokban felvetett témákat. Fontos, hogy a fiatalok lássák, a színház nem egy poros múzeum. Olyan darabokat, előadásokat látnak, amikhez közük van, amik őket is érintik. Másrészt fontos, hogy folyamatosan kommunikáljunk a közönséggel, ne csak hagyományos értelemben vett színházként, hanem fórumként, közösségi térként működjünk, és ehhez a közösséghez a fiatalok is kapcsolódhassanak. Beszélhessenek az őket és a mindannyiunkat foglalkoztató kérdésekről, tanulják meg pontosan és határozottan artikulálni a véleményüket, legyen lehetőségük arra, hogy újradefiniálják önmagukat. Hosszú távon ezekből a fiatalokból, felnőttekből létrejöhet egy olyan közösség, amire építhet a színház, tervezhet vele. A fiatalok, akik az IP programjaira járnak, a Katona leendő bázisát jelenthetik. A színházban ugyanis szükség van a gimnazista-egyetemista korosztályra, mert fiatal, friss gondolatok születése nélkül a színház egy idő után nem is tud megújulni.

- A foglalkozások hogyan készülnek el – Vági Eszterrel együtt dolgoztok, vagy külön-külön készítetek programterveket?
- Eszter két éve dolgozik a programban, igyekszem mindenbe bevonni, és idén több önálló projektet is visz. Ő lett a felelőse a Kerülj beljebb!-nek, visz két Katona Klubos csoportot és a Godot-ra várva című előadáshoz is ő tervezett – a klubban aktívan dolgozó Bélai Marcellal közösen – háromlépcsős foglalkozást. Egyébként mindig átbeszéljük egymás terveit, megnézzük egymás projektjeit.

- Milyen foglalkozástípusokkal dolgoztok, és ebből hány kapcsolódik a Katona repertoárjához?
- Szinte nincs olyan foglalkozásunk, ami ne kapcsolódna a színház repertoárjához. Vannak évek óta működő programjaink: ilyen a háromlépcsős színházpedagógiai foglalkozás, ami közvetlenül kapcsolódik a színház egy-egy repertoáron lévő darabjához vagy a Katona Klub, ahol szintén egy-egy előadáshoz kapcsolódva, abból kiindulva készítenek a fiatalok saját előadást. Tavaly például. a Rendszerhiba az Üvegfal mögött című előadáshoz, az Életvárók pedig a Godot-ra várva című produkcióhoz kapcsolódott.


Fotó: Dömölky Dániel

Idén van olyan csoportunk, amely a Mártírokkal dolgozik, egy másik pedig a Fausttal. Abban az esetben, ha nem egy konkrét előadáshoz kapcsolódóan dolgozunk, akkor azokat a témákat vesszük elő, amiket a színház az adott évadban felkínál – de ez nem nehéz, hiszen a Katona eleve olyan témákkal foglalkozik, és olyan előadásokat mutat be, amelyek erősen reflektálnak mindnyájunkat érintő társadalmi kérdésekre. Az idei évadban például az Üdv a klubban lesz ilyen, amelynek a kirekesztés a témája.
Az idei évadban van új projektünk is, a mobil projekt: ez azt jelenti, hogy nem a fiatalok jönnek a színházba, hanem a színház megy ki olyan fiatalokhoz, akik egyáltalán nem jutnának el egyébként nemhogy a Katonába, de bármelyik más színházba sem. A nyolcadik kerületi Lakatos Menyhért Általános Iskolával és Gimnáziummal fogunk együtt dolgozni, nemcsak előadásokat viszünk a diákokhoz, hanem heti rendszerességgel tartunk nekik foglalkozásokat elit gimnazistákkal együtt. Az éves projekt végére egy közösségi előadást tervezünk – ebben a józsefvárosi és a klubos fiatalok együtt játszanak majd, helyszínül pedig az iskola és a Mátyás tér fog szolgálni.
Vannak olyan programjaink is, amik nem heti, hanem havi vagy kéthavi rendszerességgel kerülnek be a műsorba. Ilyen az általános iskolásoknak szóló színházi játszótér; a Kerülj beljebb!, vagy a Platform, ahol középiskolások és egyetemisták beszélgetnek meghívott szakemberekkel egy-egy olyan témáról, amiről máshogy gondolkodnak, mint a szüleik generációja; ilyen volt például a családról vagy a szegregációról tartott fórum. Ezek a beszélgetések egyébként ettől az évadtól kezdve nyitottak, mindig nagyon jó, amikor a fiatalok mellett a szülők, nagyszülők generációjából is részt vesznek néhányan a programon.

- Együttműködtök más ifjúsági programokkal vagy konkurenciát jelentetek egymásnak?
- Egy jó értelemben vett szakmai versenyhelyzet van, de nem jelentünk egymásnak konkurenciát: például az Örkény Színházban működő IRAM máshogy épül fel, és ugyanez vonatkozik a Zalaegerszegi Színház ifjúsági programjára is. Másként működünk, mert a színházaink is különböznek, a közönség összetétele is más, a repertoár is más.
Egymás produkcióit megnézzük és konkrét együttműködésről is volt már szó, de egyelőre nem jutottunk a terveknél tovább. Neudold Julival (Örkény Színház) tartottunk közösen előadást a német modellről, tavaly konferenciát szerveztünk kőszínházban dolgozóknak, idén pedig egy négynapos workshopot tartottunk az érdeklődő szakembereknek.


Fotó: Dömölky Dániel

- Milyen fejlődési ívet írt le az IP, és a jövőre nézve mik a célkitűzések?
- Az első évben két program futott körülbelül 700 diák részvételével. Tavaly hat különböző programtípusunk volt, és több mint 4000 diákkal dolgoztunk. Azt hiszem, jelen körülmények között elértünk a kapacitásaink határához. Jelenleg több gyakornok, önkéntes és két színházpedagógus dolgozik a programban. A színházpedagógiai műhely egyre erősebben kapcsolódik a színházi működéshez, egyre több színész, alkotó kapcsolódik be egyre gyakrabban a munkánkba. Azt mondhatom, ma már sokkal inkább járja a saját útját a program, mint ahonnan elindítottuk. Ehhez persze nagyon kellett a Katona nyitott légköre, a színház társadalmi felelősségvállalás melletti elkötelezettsége, és az a törekvése, hogy valódi, érdemi kommunikációt kezdeményezzen a nézőkkel. A vitaszínház, az alkotókkal való fórumbeszélgetések egyik pillanatról a másikra lettek részei a Katona működésének.
Ilyen típusú programokra nagyobb hangsúlyt szeretnénk fektetni a jövőben, és szeretnénk intenzívebben bevonni a felnőtt közönséget is. Úgy érzem, egyre nagyobb az igény arra, hogy ne közönségtalálkozóhoz hasonló módon beszéljünk előadásokról, hanem az alkotók és a résztvevők igazi műhelymunka során ismerkedjenek meg az alkotófolyamattal. A legutóbbi Nézőakadémia című programunkon, ami a Fényevők című előadáshoz kapcsolódott, Ascher Tamás és Radnai Annamária beszélgetett, dolgozott az érdeklődőkkel. Legközelebb A nyaraláshoz tartunk felnőtt workshopot, illetve Török Tamara dolgozik majd a Kurázsi mama és gyermekei kapcsán felnőtt résztvevőkkel.

Csikós Kornélia

Magyar Éva közel tíz éve él és dolgozik Londonban. A Sufniban májusban hat alkalommal látható Marlene című előadásról, az Angliában eltöltött évekről, az újrakezdés nehézségeiről és Marlene Dietrich elfeledett jelentőségéről kérdeztem a színésznőt.

Miért Marlene Dietrichet választottad ahhoz, hogy a saját életedet bemutasd?

Egyrészt azért választottam őt, mert keveset tudunk arról, hogy mennyire humanitárius ember volt – a háború alatt is tiltakozott a fasizmus ellen, voltaképpen a saját hazája ellen, és ezt annak érdekében tette, hogy az igazságot szolgálja. Úgy gondoltam, megérdemli, hogy valaki beszéljen erről. Másrészt úgy érzem, hogy Marlene Dietrich és köztem nagyon sok hasonlóság van – ő is elhagyta a hazáját ahhoz, hogy ki tudjon teljesedni, emellett az ő karrierjében is volt  mélypont a háború után, amikor egy bizonyos korba ért, és többé már nem volt alkalmas arra a szerepre, amibe beskatulyázták. Ötvenhárom éves volt – ugyanannyi, mint most én –, amikor elkezdett a dalaival utazni és fellépni. Mondhatjuk, hogy ez az előadás egy második újjászületése Dietrichnek.

Miért döntöttél úgy, hogy Angliában kezdesz új életet?

Voltak itthon sikereim, de nem tudtam igazán nagyra nőni. Nem tudtam elérni azt, amit megálmodtam magamnak. Az elmúlt négy évben, amióta Angliában élek és dolgozom, sikerült rálátást szereznem a saját létemre és a hozzám hasonló emberek életére. Kérdéseket szeretnék feltenni és ösztönözni akarom a nézőket arra, hogy ők is tegyenek fel kérdéseket maguknak a saját életükkel kapcsolatban.

Itthon kezdted el a semmiből összerakni ezt a produkciót: kik segítettek elkészítésében?

A zenét Monori András szerezte, a jelmezeket Tihanyi Ildi készítette, és sokat köszönhetek Radnai Annamarinak is, aki a dramaturgja az előadásnak. A szövegeket és a dalszövegeket én írtam, és mivel ez az előadás a kabaré műfajába tartozik, a későbbiekben mindig alakítani fogom kicsit a szöveget annak megfelelően, hogy hol adom elő és ott éppen mi lehet az aktuális üzenet a nézők számára.

Mit üzensz ezzel az előadással, milyen fogadtatást vársz a nézőktől?

Mindenképpen bátorítani szeretném az embereket: legyenek bátrak, amikor döntéseket hoznak. Semmiképpen nem akarom azt mondani, hogy el kell menni Magyarországról, és azt sem, hogy itt kell maradni – a dolgok ugyanis nem fekete-fehérek. Azt akarom, hogy mindenki bátran kezdje el keresni saját magában: mi az, amit én igazán akarok? Nem azon gondolkozom, hogy mik a lehetőségek, hanem azon, hogy mi az, amit akarok. Ez borzasztó nehéz – itt és külföldön egyaránt. Rengeteget kell dolgozni, de meg lehet csinálni.

Csikós Kornélia

A világirodalom egyik legsokrétűbb és legelgondolkodtatóbb műve, a Godot-ra várva kel új életre a Katonában. Ascher Tamás, Zsámbéki Gábor és a négy színész: Kocsis Gergely, Elek Ferenc, Kulka János és Keresztes Tamás összehangolt munkájának eredményét április 26-án mutatják be. A próbákról és Estragon szerepéről Elek Ferencet faggattam.

Számodra kit vagy mit jelent Godot?

A reményt jelenti. Megfoghatatlan valaki, akire muszáj várni – a túlélésért. Remény az életre, a jobb életre, a megváltásra, megszabadulásra, felmentésre.

A benned élő reményről hajlamos vagy a hétköznapiság miatt megfeledkezni?

Igen, egy pillanat alatt el tudom ezt a reménykedést felejteni. Olykor valóban megfeledkezem a várakozásról magáról, olykor gúnyolódom, amikor ráhagyom Vladimirra, hogy persze, Godot majd biztos eljön… Estragon mindig kételkedik és ellenkezik, ugyanakkor ő egy ösztönlény, aki itt és most akarja magát jól érezni: szórakozni akar, a pillanatnyi jó érzést akarja, hogy tele legyen a hasa és mulathasson. Számára ezek a fontos dolgok. És az, hogy állandóan ellentmondjon Vladimirnak.

 

Van olyan kérdés, amelyet számodra feltesz ez a mű a saját életeddel kapcsolatban? Mi az, amire te vársz?

Nagyon sokszor eszembe jut, hogy ez tényleg arról az itt, a Földön eltöltött időről szól, ami számunkra behatárolt ezen a világon: fontos, hogy azt az időt, ami adatott neked, hogyan tudod minél jobban, minél értelmesebben „megtölteni”. Erről sokat beszéltünk Zsámbéki Gáborral is. A műben szerintem Vladimir és Estragon periférián lévő emberek, akik bármikor meghalhatnak – főleg Estragon, valószínűleg ő előbb hal meg.

Amikor először találkoztál a rendezői koncepcióval, mit éreztél, mi az, ami kifejezetten neked szól?

Tetszett a díszlet és a koncepció, amit Zsámbéki elmondott. Estragon szerepét is nagyon szeretem, én is szeretek játszani és jól érezni magam úgy, ahogyan ő. Jónak tartom, hogy a történet nincs lerángatva a földre: nincs konkrétan megválaszolva, hogy valójában kicsoda Godot. Ettől jó, ettől lebeg az egész és ez nagyon tetszik.

Két rendező készíti el az előadást: miben különbözik Ascher és Zsámbéki munkája?

Ascher és Zsámbéki ugyanúgy gondolkodnak a színdarabról, de két egészen más habitusú rendező. Nagyon nagy szerencse, hogy egy próbaidőszakon belül két ilyen rendezővel dolgozhat az ember. Tamással szétszedjük azt, amit Gáborral korábban összeraktunk. Ő ugyanabban, az eddigi próbák alatt kialakult rendszerben a finomhangolást végzi: a mondatok között mik történjenek inkább, leállít minket, és újra elmondjuk másképp.

Csikós Kornélia 

Krimi és egy különös szerelmi történet az Ahol a farkas is jó című előadás: Jancsó Piroska, a törökszentmiklósi sorozatgyilkos lány fényképébe beleszeret az író Rubin Szilárd. A halálra ítélt lány ártatlanságát 40 évig kutató író és a gyilkosságok eseményeit párhuzamosan feldolgozó, különös látványvilágú előadásról, a próbákról, Piroska szerepéről mesél a lányt alakító Borbély Alexandra.

- Amikor Gothár Péter elkezdte rendezni a darabot, milyen érzéseid voltak a szereppel kapcsolatban? Hittél Piroska ártatlanságában?
- Most már nem is látom ezt kívülről úgy, mint az elején. Amikor megkaptam a hírt, hogy miről is szól ez a darab, akkor nagyon elszörnyedtem, hogy ez annyira brutális és durva, már most fáj tőle a lelkem. Amikor az olvasópróba előtt elolvastam azt, amit Gothár Péter összeállított Németh Gáborral – többek között bírósági vallomások és Rubin Szilárd Aprószentek című könyve alapján -, tulajdonképpen végigbőgtem az egészet. Nagyon sajnáltam ezt a lányt és nagyon megérintett ez a történet. A színésznek kötelessége, hogy mindig megtalálja az igazságát annak a karakternek, akit próbál – nekem is ez volt a dolgom. Megszerettem ezt a lányt és tudom, hogy a betegsége – ha azt mondjuk, hogy ez egy betegség – köszönhető a sanyarú sorsának és az anyjának, aki egy eltorzult, elállatiasodott nő volt. Amit tőle látott vagy kapott, az végzetes, rossz minőségű életbe tolta Piroskát. Piroska nem tudta, mi a szeretet, mert elvették tőle. Belegondolva abba, hogy milyen környezetben élt, nem is tudhatta, mi az. Piroskát bűnösnek tartom, de meg kell ismerni a történetét és nem szabad élből elutasítani. Ez nem felmentés, de valamilyen magyarázatot ad.
 

- Elképzelhetőnek tartod, hogy Rubin Szilárd a szerelem miatt kutatott negyven évig a történtek után, vagy szerinted valami más oka is lehetett a háttérben?
- Szerintem magát is fel akarta menteni az alól, hogy beleszeretett egy halott gyilkosnak a fényképébe, mintha megpróbálta volna ezt a ritka és furcsa helyzetet megmagyarázni magának. Talánha azt mondja, hogy Piroska nem gyilkos, akkor könnyebb lesz neki, és talál a lelkének egyfajta menedéket.

- A nyílt próbákon úgy tűnt, hogy Gothár Péterrel könnyen megértitek egymást. Végig jól tudtatok együtt dolgozni?
- Merem állítani, hogy mi nagyon jól dolgozunk együtt. Rá vagyok hangolódva az ő képeire – mindig, amikor mond valamit és elképzelem, azt gondolom, hogy teljesen igaza van. Bennem szinte 100%-os az elfogadás az ő világa iránt, bizalom alakult ki már az első munkánktól, a Kriplitől kezdve. Ugyanakkor kemény Gothár Péterrel együtt dolgozni, szerintem sokaknak túl szigorú lehet – rám viszont jó hatással van ez. Lenyűgözőnek találtam azokat a filmszerű képeket, melyekkel napnap után előállt. Pelsőczy Rékával is sokat gondolkoztunk azon, hogy honnan jönnek ezek a remek ötletei? Gothárnál az a nehéz – de igazából ez a színészek munkája –, hogy a lelkednek egy bizonyos érzékenységi fokon kell működnie a próbán: mindent meg kell élni, nem lehet kamuzni. Ez a koncentráltság megviselt, de sokat adott is. Például amikor az ítélethirdetésnél állnak körülöttem az emberek: ez előszörre olyan pillanat volt , amivel soha nem fogok újra találkozni – a Piroskával történtek valós pillanatát kaptam meg. Éreztem, hogy tér és idő megszűnt, azon kívül kerültem, néztem a szemeket és arra gondoltam, hogy ez rettenetes lehetett.

- Miért ajánlod az Ahol a farkas is jó-t?
- Az egyik ok az, hogy igaz történet alapján készült – ez számomra nagy vonzerővel bírt már régen is, mert ettől még valóságosabbá válik minden film vagy előadás. A másik ok, hogy szerintem ez különleges szerelemi történet, ha Rubin Szilárd szemszögéből nézzük. Találkozástól mentes – mert a szereplők életükben sosem botlottak egymásba, ezért olyan, mintha Gothár Péter ezt a találkozást megadta volna nekik 2014-ben a Kamra színpadán.
 

- Van valami, amit hiányolsz a darabból?
- Nem maradt hiányérzetem, de remélem, hogy a darab érik és fejlődik még. Gothár bátor rendező, és úgy gondolom, merésznek kell lennünk – a színházban is és az életben is, mert ha nem, akkor egy csomó minden nem fog velünk megtörténni. Értékelem a bátorságot – mind színészileg, mind emberileg. Örülök, mert ez a szerep nagyon jó dolog az életemben és remélem, hogy még sokáig lesz.

Csikós Kornélia 

Jordán Adél két, egymástól nagyon eltérő szerepet játszik – a falusi „megmondó asszonyt”, Leimgrubernét és a reménytelenül szerelmes Melaníját. A végítélet napjában és a Fényevőkben két különböző habitusú nőt játszik, a színésznőt a szerepek megformálásáról kérdeztem.

- Melaníja szerepe a Fényevőkben hirtelen jött, hogyan álltál neki, mit akartál ebből kihozni?
- Tulajdonképpen semmi nem volt biztos: ezt a szerepet elengedtem magamban, mert arról volt szó, hogy nem én fogom játszani, csak abban az esetben, ha Fullajtár Andinak pihenésre van még szüksége. Emiatt egy igen laza színészi állapot jött létre – a szöveget kevés idő alatt pontosan kellett tudnom, azért, hogy a próbák bármely jelenetén dolgozni tudjunk. A főpróbahéten – amikor már kész szituációkba kellett helyezkednem – a többiek már a próbának egy előrehaladott fázisában tartottak, megvoltak a korábbi próbákon lefektetett alapjaik. Furcsa volt: az első próbán egyszerre kívülről és belülről is láttam az adott szituációkat, ez egy olyan színészi állapot, mely rezgésekkel teli és a figyelem állandó ébersége, éles koncentráció jellemzi.

- Közel áll hozzád ez a szerep?
- Egyszerre találom Melaníját szerethető és ugyanakkor kicsit szánalmas embernek – nagyon naiv és van egyfajta ostobasága is, ami miatt ostorozza saját magát –, ez a nő nem könnyű eset. Nagyon megszerettem az első pillanattól fogva.

- Voltál valaha olyan helyzetben, mint amilyenben Melaníja?
- Szerettem már rajongva, de okosabb vagyok a szereplőnél, és amikor azt láttam, hogy ez esélytelen, akkor nem közeledtem ilyen nyíltan.

- Melaníját a Fényevőkben és Leimgrubernét A végítélet napjában is inkább humoros oldalról közelíted meg.
- Szerintem, ha nem nevetnek ezen a két szereplőn, akkor valamit rosszul csinálok. Gorkij kifejezetten komikusnak ábrázolta Melaníját, én erre csak ráerősítettem. Elég nehéz úgy játszani ezt a szerepet, hogy ne nevessenek rajta. Annak, hogy humorosnak találják, örülök, mert ez visszajelzés a nézőktől. De nem elsősorban a humort tartom szem előtt, hanem az igazságot. Leimgruberné szerepében kifejezetten egy karaktert próbálgattam, ez igaz – sokkal messzebbről indultam, mint ahol most tartok, most már inkább magam felé közelítek. Nehezebb volt a dolgom, és ebben a szerepben akkor igazán mulatságos és sokrétű az alakítás, ha az igazat keresem a mórikálás helyett.

 

- Leimgruberné pletykálkodó, babonás nő – hogyan fogalmaztad meg magadban ezt a karaktert?
- A szövegben kellett először megéreznem egyfajta ostobaságot, unottságot, pénztelenséget – Bagossy Lászlóval is sokat beszélgettem erről, de nagyon sokat segített még nekem Fullajtár Andi. A főpróbákon még tájszólásban beszéltem, tömés volt rajtam, és ahogy fokozatosan kerültek le a külső segítségek, megijedtem, hogy hol marad maga a szerep? Mikor Andival beszélgettünk, akkor fogalmazódott meg, hogy ennek a nőnek valójában a tömegben van az ereje: sokan úgy gondolkodnak, ahogyan ő. Számomra innentől vált súlyosabbá a szerep: a tudat, az érzés, hogy egy komplett falu gondolkodik úgy, ahogyan én, az bátorságot ad: állíthatok bárkiről bármit és ítélkezhetek, mert én magam vagyok a többség!

Csikós Kornélia 

Fejlődtünk-e a társadalmi különbségek, szakadékok megértésében, kezelésében az elmúlt száz év alatt? Ezt a kérdést is felteszi a Fényevők, a Katona legújabb bemutatója, többek közt Kocsis Gergely, Fullajtár Andrea, Nagy Evin, Ónodi Eszter és Máté Gábor szereplésével, Ascher Tamás rendezésében. Radnai Annamáriával, a darab dramaturgjával beszélgettünk.

A mű eredeti címe A nap gyermekei. Hogyan lett ebből Fényevők?

Két ok miatt változtattuk meg: az egyik az, hogy szerettük volna jelezni, hogy ez nem pont az a darab, amit Gorkij megírt, hanem egy átdolgozott változata. A másik, az eszmei ok pedig az, hogy a Fényevők bizonyos értelemben olyasmit jelent, mint amit A nap gyermekei – az emberek egy csoportja úgy véli, hogy egy magasabb kaszthoz tartozik, egy olyan lelki magaslaton áll, mely szerint közvetlen összeköttetésben áll a Nappal, illetve a fénnyel. Ám ami ezeknek az embereknek magasztos gondolat, az másoknak lehet, hogy csak humbug, szemfényvesztés, fényevés.



Hogyan került elő Gorkij műve és miért pont most rendezi meg Ascher Tamás?

Ez egy olyan klasszikus darab, amit nem most fedeztünk fel, már jó ideje ott lebegett a horizonton, mint egy olyan mű, melyet a színház bármikor elővehet. Gorkij több művével foglalkoztunk az elmúlt években (Barbárok, Kispolgárok) és nem akartunk Gorkij-torlódást előidézni. De csak idő kérdése volt, mikor kerül színre. Most mutatkozott egy jó szereposztás, és főleg, Ascher Tamásnak lett kedve megrendezni.

Mikor játszódik a történet?

Nem a keletkezésének idejében, 1905-ben, hanem a 20. század második felében, kb. a 60-as és a 80-as évek közé helyezhető a világ, ami megjelenik a színpadon.

Mennyire aktualizáljátok az 1905-ben megírt művet?

Attól eltekintve, hogy megváltoztatjuk a cselekmény idejét, különösebben nem aktualizáljuk. Nagyon elevennek érezzük a darab problematikáját, központi kérdését, jelesül azt, hogy a nagyon jó szándékú értelmiségiek, kifinomult kultúrájú emberek, akik merőben egyenrangúnak érzik magukat a néppel, illetve a népet magukkal és a szabadság, egyenlőség, testvériség jelszavának bűvöletében élnek, teljes mértékben el vannak idegenedve a néptől. Borzasztó nagy szakadék tátong az ő szép szavaik és finom viselkedésük, illetve a valóság között.

Valós problémának tartom, hogy az értelmiség valóban érez-e empátiát, valóban tudja-e, hogy mi történik az úgy nevezett néppel. Úgy gondolom, ez egy elég időtálló probléma – mondhatjuk, hogy a francia forradalomtól kezdve létezik ez a helyzet: a társadalmi indulatok és érzelmek élére áll az értelmiség, de sokszor fogalmuk sincs, hogy mi zajlik le abban a tömegben, amely követőként áll mögötte.

A történetben hogyan viselkednek a Fényevők, hogyan viszonyulnak a társadalom alsóbb rétegeihez?

A darabban megjelenik a kizárólag saját művészetével foglalkozó festő és a laboratóriumi kísérleteinek élő professzor – mindkettő elvakultan a munkájának él, csak abban különböznek, hogy az egyikük a társadalom javára akarja fordítani a munkája gyümölcsét, a másik viszont nem foglalkozik a követőivel és csak a maga kedvére alkot. Más kérdés, hogy a nép a professzor munkájának eredményét már nem képes kivárni – lázong, forr benne az indulat. A festő és a professzor, illetve a professzor húga, Liza fogalmaznak meg valamilyen állásfoglalást a társadalom két, élesen elkülönülő rétegének problémájával kapcsolatban.

Gorkij ezt egy olyan korban írta, amikor az indulatok és a nyomor az utcára vitte az embereket – a Fényevőknek pedig fel kell készülniük, hogy erre mit lépnek majd. A hétköznapi problémák és érzések között vergődő emberek fontos, világot érintő gondolatait mutatja be az előadás, végül felteszi a kérdést, hogy hogyan segíthetnénk a társadalmi szakadékot áthidalni, de a választ nem adja meg: mindenki maga gondolkozzon a megoldáson.

Csikós Kornélia