katona

Mészáros Blanka, a Színművészeti Egyetem végzős hallgatója vette át Tenki Réka szerepét A mizantrópban, idei bemutatóink közül pedig a Petra von Kantban és a Faustban kapott szerepet. Blankát a színészi pálya elkezdéséről, a Katonás élményeiről és a gyakorlóév utáni terveiről kérdeztem.

- Miért választottad a színészi pályát?
- Gyerekkorom óta azt éreztem, hogy színésznő szeretnék lenni, noha a környezetemben mindenki azt mondta, hogy a Színművészetire nagyon nehéz bekerülni. Ettől egy kicsit meg is ijedtem és helyette kitaláltam, hogy inkább az orvosi pályát választom, és agysebész leszek!

Jellemző rám, hogy mindig olyan feladatokat állítok magam elé, amik nagy kihívást jelentenek nekem. Ezért évekig készültem a felvételire, az érettségi évében viszont úgy döntöttem, mégsem jelentkezem, mert úgy éreztem, engem biztosan nem fognak felvenni. Anyukám töltötte ki helyettem a felvételi papírokat és csak akkor tudtam meg a dolgot, amikor közölte: most megyünk a Színműre felvételizni! Az első rostán – ahova Anya elkísért – régi versfonatokat (többek között Ady, József Attila és Dsida Jenő munkáit) és a közéjük szőtt gondolatokat adtam elő a felvételin. A második rosta után nem vártam meg az eredményhirdetést, Anyával hazaindultunk, a vonaton ültünk már, amikor felhívtak bennünket, hogy továbbjutottam az utolsó rostára. Amikor megtudtam, hogy felvettek, két napig sírtam – de több időm már nem jutott rá, mert készülnöm kellett a magyar emelt szintű érettségire.

 

- Most a Katonában töltöd a gyakorlóévedet: hogyan kerültél ide?
- Sokan foglalkoznak velünk az egyetem alatt, szerencsénk volt Novák Eszterhez, Zsótér Sándorhoz, Horváth Csabához és Méhes Lászlóhoz. Biztosan láttak is játszani előadásokban – a Hamletben, a Diótörőben vagy a Vérnászban. Lehetőségeket kapunk a negyedév során és eldönthetjük, hol szeretnénk kipróbálni magunkat. Mivel sem Ascher Tamás, sem Máté Gábor, sem Zsámbéki Gábor nem tanított engem, illetve a Katona előadásait mindig érdeklődve néztem, úgy döntöttem, ide szeretnék jönni gyakorlatra. Egyetemistaként azt tartom ideálisnak, hogy megfigyelőként lehetek jelen – ismerkedem a darab megszületésének folyamatával, ilyenkor a színházi élet összetettségére vonatkozó játékszabályokat is meg kell tanulni.

- A mizantrópban Éliante szerepét vetted át Tenki Rékától. Miként alakult ez így és hogy érezted magad a próbák alatt? Mennyire volt könnyű átvenni ezt a szerepet?
- Máté Gábor hívott fel még nyár elején, hogy szeretné, ha átvenném ezt a szerepet az előadásban. Nagyon megörültem neki, mert szeretem A mizantrópot, és az egyetemen Kiss Csabával foglalkoztunk vele. Az külön jó dolog, hogy Zsámbéki tanár úrral – hiába tanít az egyetemen, nem találkoztunk sohasem – végre együtt dolgozhattam. Közel is áll hozzám ez a szerep, és igyekeztem  alaposan felkészülni – felvételről megnéztem az előadást és megfigyeltem, Réka hogyan mozog, hova áll…stb. Nem őt akartam lemásolni, de támpontot adott például ahhoz, hogy amit mondott, miért úgy mondta – segített abban, hogy miként játsszak.  A beugró próba előtt Tiwald Gyurival, a rendezőasszisztenssel is találkoztunk és beszéltünk a darabról – mit is akar mondani pontosan és milyen ez a sokoldalú női szerep.

Az előadás alatt rettentően izgultam, ezért nem tudtam annyira „jelenidejűleg” ott lenni, de közben tudtam, hogy az az érdekes vibrálás, amit érez az ember a színpadon, energiát és nyitottságot ad nekem. Próbáltam hozzátenni azokat a dolgokat, amiket kitaláltam és azokat, amiket Zsámbéki tanár úrtól feladatként kaptam.

- Mennyire tudsz „kezdőként” a nézőkre, a reakciókra figyelni? Inkább magadra koncentrálsz, vagy tudsz a nézőkre is és magadra is?
- Amikor másodszor játszottuk A mizantrópot, már jobban éreztem magam. Akkor sok fiatal ült a nézőtéren, talán ezért is. Mindenképpen van egyfajta kapcsolat, a nevetéseket vagy az egyéb reakciókat nem lehet kikerülni, okvetlenül hat az emberre. Mondjuk Éliante szerepe különleges ilyen szempontból: nem közvetlenül a nézők felé irányulnak a reakciói és a gondolatai, hanem elsősorban a többi szereplőnek szólnak, és rajtuk keresztül vetülnek ki a nézőkhöz. Szóval érzem a reakciókat természetesen, de kezdőként nem tudok annyira odafigyelni rájuk (és nem is tudom, hogy mennyire kell érezni őket), inkább minél nyitottabban próbálok a színpadon létezni.

Úgy gondolom, hogy a feszültség és az izgalmi állapot lehet jó is rossz is: az, hogy valamit mondani akarsz este és elképzelted előre annak a mikéntjét, az remek dolog, de fontos, hogy ne legyen ez egy egész napon át tartó görcs. Nem szabad túlpörgetned magadban ezt a mondanivalót, mert mire eljutsz este odáig, hogy el is mondd, addigra kiég!
 

- A Petra von Kant az első premiered a Katonában – hogy élted meg a próbafolyamatot?
- Ennél a darabnál  az utolsó két hétben tudtam csak bekapcsolódni. Szenzációsan éreztem magam, mert a lányok mind kíváncsiak voltak rám. Egy percig sem éreztem, hogy görcsölnöm kellene, vagy azt, hogy meg kell felelnem valakinek. Jól kijöttünk a kezdetektől fogva és jól fogadtak engem és azokat a dolgokat, amiket természetemnél fogva magammal hozok. Amikor csak lehetett, bent voltam és figyeltem a lányokat, hogyan próbálnak. Székely Krisztával, a rendezővel dolgoztunk már együtt korábban, amikor másodéves voltam, készítettünk egy Trash-vizsgát és nagyon örültem, hogy újra lesz alkalom vele dolgozni.

- A Faust bemutatójában is szerepet kaptál: milyen érzésekkel várod ezt a próbaidőszakot?
- Boldogsággal tölt el. Elolvastam az első részt és egyrészt szórakoztatónak találom, másrészt nagyjából értem, hogy miről beszélnek a karakterek. Azt még el sem tudom képzelni, hogyan zajlik majd a próba, de annak már most örülök, hogy ilyen szerepet kaptam: egy fiatal lány, aki szerelmes, annál nem sok jobb van a világon. Izgatott vagyok és kihívásnak érzem, mert kíváncsi vagyok, hogy tudok és merek-e elég nyitott és szabad lenni.

- Mennyire foglalkoztat a gondolat, hogy a gyakorlatod után leszerződj majd a Katonához?
- Úgy érzem,  jól döntöttem, hogy a Katonába jöttem, de annyira sok dologgal vagyok elfoglalva, hogy eddig el sem gondolkoztam azon,  mi lesz velem egy év múlva.

Az biztos, hogy szeretnék társulati tag lenni, mert másokkal ellentétben, akiket a szabadúszó életforma vonz, én fontosnak tartom azt a családias jelleget egy színház életében, amit egy társulat nyújthat. Nagyon jó dolog e mellett még egy-két dolgot csinálni, máshol is játszani, de fontos, hogy az ember találjon magának egy helyet: ahol neked is jó és ahol kellesz is.

Csikós Kornélia 

Rainer Werner Fassbinder Petra von Kant című művét Székely Kriszta állítja színpadra, mint a diplomarendezését. A rendezőt a műről, a XXI. századi női szerepekről és az azzal kapcsolatos nehézségekről kérdeztem.

A Petra von Kant a diplomarendezésed – miért fontos neked ez az előadás, miért rendezed meg?

Engem ebben az előadásban a mai női szerepek és ezeknek a problémái érdekelnek. A darab a hetvenes években íródott, amit mai problémákon át aktualizálunk – hogyan lehet sikeres nőként a munkán kívül az élet minden más területén szintén megfelelni? Ez a darab egy nő nehézségeit és örömeit követi. A legtöbb dráma a férfiak problémái körül forog, engem pedig az izgat, hogy egy nő életét, problémáit járjam körül. Talán tudok olyat mondani, amit egy férfi nem él át, akkor sem, ha látja maga körül, vagy toleráns a környezetében történő dolgokkal kapcsolatban, de nem a saját bőrén tapasztalja ezeknek a nehézségeknek az örvényét.

 

Milyen jellegű problémákat akarsz bemutatni?

Munkával, magánélettel és a minket körülvevő kulturális nehézségekkel kapcsolatos problémákat. Abramovic szerint a nők azért nem annyira sikeresek, mert túl sok mindent akarnak egyszerre: sikert, pénzt, munkát, szerelmet. Viszont egy férfinak megvan arra a lehetősége, hogy a munkájának szentelje az életét.  A nők tényleg rengeteg dolgot akarnak, Petra története is erről szól – ő egy self-made woman, aki nem szűnik meg érzelmi lénynek sem lenni, lavíroznia kell a klasszikus női szerepek sokaságában.

Mikor és hogy találkoztál ezzel a művel először?

Amikor először láttam a filmet, tíz éves voltam és túl korai élmény volt, mert nagyon lassú tempójúnak találtam, de lenyűgöztek a gyönyörű képek, díszletek és jelmezek. Később, az egyetemen, egy filmkurzuson láttam újra és akkor már meghatározó élményt nyújtott. Most pedig Máté Gáborral közösen gondolkodva döntöttünk úgy, hogy jó pillanat lenne megrendezni – mind a saját életemben, mind a színház életében.

Petra milyen ember?

Sokféle, ahogyan a legtöbb ember is sok helyzetben sokféle. Izgalmas, mert megvan benne ez a sikeres, gazdag, kreatív, saját magáért felelő ember, majd látjuk őt gyermeki kiszolgáltatottságban, egyfajta identitáskeresésben. Látjuk őt egy ideg-összeroppanáson átmenni, majd egy nyugvópontra megérkezni. Összetett, váratlan dolgokra képes ember.

Az ember rossz, mindent kibír és mindenki pótolható számára: miért ezt a mondatot emelted ki?

Számomra ez a legösszetettebb tartalommal bíró mondata a történetnek, illetve szerintem ez igaz is. Petra mondja ezt az első férje halála kapcsán. A házasságuk szép volt, de a férfi túlságosan szeretett élni és ebbe halt bele. Rám azért volt nagy hatással, mert mindenki – egy bizonyos kor után – a csalódások megélése, újrakezdések, új szerelmek, régi érzelmek elfeledése, barátok elvesztése után látja, hogy mi mindenből képes talpra állni. Ennek a nőnek is ez a története: a jég hátán is megél, mindig levonja a tanulságot és képes újrakezdeni mindent. Fájdalmas és igaz körforgás ez, amit Petra története nagyon jól leír.

 

Petra és Karin két egészen különböző nő: miben áll ez a különbözőség és hogyan szerethetnek egymásba?

Petra idősebb, 40 éves, Karin pedig 26. Petra két házasságon van túl, Karin pedig egy fiatal, tapasztalatlan lány, akivel nem történt még semmi izgalmas az életben, de nagyon szeretné, hogy végre történjen. Vonzza őt, hogy Petra sikeres, elbűvölő és az, hogy van egy erős identitása. Petrának az tetszik Karinban, hogy bármit lehet belőle csinálni: van mellette egy lelkes szempár, aki mindenével vonzódik és ez a rajongás nem választható el a szexualitástól sem. Petrának Karin olyan, mint egy vászon: bármit ráfesthet. A történetben alapvetően jellemző a szkander felállás, az erőviszonyok folytonos ide-oda billenése, végül felborulása.

Milyen korba helyezed a történetet?

A mába, noha nagy csábítás volt, hogy az eredeti, hetvenes években hagyjam, de úgy érzem, távolítaná tőlünk a történetet. Mindamellett Fassbinder azzal robbantott, hogy egy nő nőbe lesz szerelmes és kevesebbet foglalkozott a nők identitásával. A hetvenes években arról beszélni, hogy két nő szerelmes, az olyan pofátlanságnak számított, ami világhírűvé tette a történetet. A társadalomnak a mai napig vannak adósságai a melegekkel szemben – de önmagában a téma nem tabu, így nem robban akkorát, ha csak ezt helyezzük a középpontba.

Nem szerepel férfi az előadásban: nem félsz attól, hogy a nőkről szóló, női szereplőkkel bemutatott problémákat egyoldalúnak tartják majd a nézők? Sehol nem kap helyet egy férfi szemszög?

Először megijedtem ettől a felállástól, olyannyira, hogy nyáron írtam is egy férfi szereplőt a történetbe, de kihúztam, mert ráébredtem, hogy nem szabad megijedni. A nőknek van egy közös létezésük – anya-lánya, nagymama-unoka, barátnők…stb. A közelmúltig tartó elnyomottságából adódóan kialakult egyfajta összetartás. Ez a darab ilyen szempontból túlzás, mert tipikus női toposzokat, szerepeket mutat be mikroszkóp alá helyezve. Nem kell ettől megijedni, hanem bátran kell a művel dolgozni, mert pont erről a láttatásról és megismertetésről kell, hogy szóljon majd az előadás: nők, akik elesnek, sírnak, szerelmesek lesznek. És néha könnyebb vagy nehezebb nekik a világban.

Csikós Kornélia

Fotó: Horváth Judit