katona

Dargay Marcell komponálta és válogatta a Faust első és második részének zenéjét. A zeneszerzésen kívül egy fiúkórussal és egy asszonykórussal is dolgozik az előadásban. A két előadás zenei világáról és a próbafolyamatokról kérdeztük őt.
 

- A Faust I. és II. részének zenéje miben különbözik, mennyire más a kettő?
- A két mű elég más, a II. rész gyakorlatilag alig látható színpadon. Az első rész drámai folyamata sokkal statikusabb – olyan koncepciót követtem, hogy ezzel ellentétben egy színesebb, széttartóbb zenei világa legyen, ami nem rendeződik egységgé. Ehhez különböző zenei stílusok idiómáit, vagy egyes esetekben konkrét idézeteket használtam fel. Fontos elmondani, hogy a Faust-tematikának a zenetörténetben rengeteg vonatkozása van. Goethe személye már önmagában véve is fontos – elsősorban a dal, mint műfaj fejlődésének történetében – az ő révén beszélhetünk az ún. „goethei dalideálról”: azaz a verset megzenésítő zeneszerzőnek rá kell találni egyetlen olyan dallamra, ami minden egyes versszaknál is alkalmas a szöveg változó jelentéseinek és hangulati kilengéseinek közvetítésére. A Goethe verseire írt dalokon túl áttanulmányoztam például Gounod Faustját, Liszt Ferenc Faust-szimfóniáját, Berlioz Faust elkárhozása című művét, sőt, még a kevésbé ismert Boito-féle Mephistophelesbe és Busoni Doktor Faustusába is belekukkantottam. Természetesen nem akartam a darabot idézetekkel telezsúfolni, de azt fontosnak tartottam, hogy ha már idézetet használok, ezek akkor is érvényesen működjenek, ha esetleg nem ismerhető fel a nézők számára minden pillanatban, hogy pontosan honnan is származnak. Az első részben relatíve kevés zene hangzik fel, ehhez képest a második Faust szinte tobzódik a zenei betétekben; ugyanakkor a felépítése és zenei folyamata sokkal irányultabb, az egyes tételek egymásból következnek és belső egységeket, íveket alkotnak.

- Mi volt a nehézség – akár a zene komponálásában, akár a kiválasztásában?
- Maga az előadás igencsak néma és az ebben elhelyezett zene mindenféleképpen előtérbe kerül. Mivel nem szól folyton zene, ezért sokkal inkább zenei betéteknek fognak tűnni a dalok, ha nincsenek kellően, egy-egy jelenethez kapcsolódóan beágyazva a történetbe. Eleve minden vokálisan, tisztán az emberi hangon keresztül hangzik el az előadásban, hangszereket alig használunk: egy-két jelenetben szólalnak meg harangok, harmónium, csörgődob; valamint Keresztes Tamás fog furulyázni és zongorázni. Minden zenét az asszonykórus, a fiúkórus és maguk a színészek fognak megszólaltatni.

- Hogyan választottátok ki a fiúkórus tagjait?
- Volt fixen 5-6 kisfiú, akiket Incze Zsóka, a kórusvezető hozott, illetve az asszonykórus is hozzá köthető – a Krétakörben működő Magamnál jobban kórus tagjai énekelnek. A fiúk a Lauder Javne Iskolából és az Erkel Ferenc Általános Iskolából jöttek – utóbbi az Operaház gyerekkórusának is alapját képzi. Mi eredetileg 9-10 gyereket képzeltünk el kórusként, de hamar kiderült, hogy nagyobb létszámra lesz szükség. A Katona által kiírt meghallgatáson – mivel a feladatok komplexek, de nem igényelnek színészi képességeket – elsősorban azt figyeltük, hogyan, milyen tisztán énekelnek a gyerekek. Az is fontos volt, hogy együtt adnak-e egy homogén hangzást a daloknak: az tehát kevésbé számított, hogy szólóban is megállják-e a helyüket. Az előadásban így most 21 fiú énekel. A fiúkórus átlagéletkorához képest (10-12 év) vannak kisebb gyerekek is az általunk kiválasztottak között, mert – repertoár előadásról lévén szó – a nagyobbak egy idő után elkezdenek majd mutálni, és szükség lesz az utánpótlásra.

- Mennyire kaptál szabad kezet a zenék kiválasztásában és komponálásában?
- Már nem először dolgozom együtt Árpáddal, ebből kifolyólag nagyjából ismerjük egymás elképzeléseit. Amikor első alkalommal ültünk le az előadás zenéjéről beszélni, a legtöbb esetben már konkrét javaslatai voltak a zenét illetően – az ő víziója így mindenképpen irányt szab, amin belül én a speciális kéréseit figyelembe véve tulajdonképpen eléggé szabadon mozoghatok.  Volt olyan, amikor közölte, hogy magyar népdalt szeretne, de volt olyan is, hogy a 70-es évek retro-slágereit szerette volna megcélozni. Természetesen olyan is előfordult, hogy az ő eredeti instrukciójához képest én valami egészen mással álltam elő. Ez bizonyos esetekben működött, más esetekben pedig nem.

- Milyen arányban oszlik meg az általad komponált művek és a más Faust-tematikájú zenék mennyisége a két részben?
- Természetesen jóval több az általam komponált zene, mint az idézet – persze azokat is úgy formáltam, hogy zavartalanul illeszkedjenek az előadás zenei szövetébe. Mefisztó keringője például jó példa erre (ezt Gounod operájából emeltem át), ami a Walpurgis-éj jelenetében hangzik fel. Árpád instrukciója itt pusztán annyi volt, hogy egyfajta lecsúszott premier buli elevenedjen meg a színpadon. Elég sok ironikus pillanat is lesz, pl. felmerült egy afféle Korda-sláger ötlete Máté Gábornak, valamint egy operett-allúzió Kulka Jánosnak. A második rész zenéje inkább egy antik görög drámához áll közel, zenéjében az ún. modális hangsorok és a recitáció, mint a klasszikus görög drámák kórusainak elengedhetetlen stíluseleme van jelen.

- Milyen a kórusokkal való munka, miben más velük dolgozni, mint egyszerre több szólóval egy jelenetben?
- Kezdetektől végig jelen vagyok a kóruspróbákon, nagyon izgalmas figyelni, hogyan tesznek magukévá egy-egy általam írt dalt. Sok esetben már a próbák után (vagy alatt) eszembe jutottak további ötletek, melyek nagy valószínűséggel nem születtek volna meg, ha nem vagyok ott és nem hallgatom őket munka közben. Fontos tapasztalattal bírtak azok a pillanatok is, amikor először került színpadi szituációba egy zene. Azonnal kiderült, ha nem működik, ha át kell alakítani, vagy ha például sajnos ki kell húzni. A szituáció és a zene pontos találkozását kell megtalálni: ha ez nincs meg, nincs értelme egyetlen hangnak sem.

szöveg: Csikós Kornélia
fotók: Táborosi András és Nagy Zágon

Kulka János játssza Mephistopheles szerepét Goethe Faustjának első és második részében. A próbákról, a szerepről és az esetleges nehézségekről kérdeztem őt.

- Mephistopheles mindig a rosszra tör, de végeredményben a jót segíti elő és az előrehaladást – egyetértesz ezzel? Hogyan értelmezed, mutatod be ezt?
- „Azon erő része, aki mindig rosszat akar, s mindig a jót teszi.”  Mephistopheles valóban így tesz a műben. Szerintem nincs rossz és jó. Van ész és érzelem, van butaság és léteznek kételyek. Mephistophelest szabadnak tartom - szabadság és talán gátlástalanság is az, ahogyan mindent előre megenged magának. Szerintem az, ami Goethe fejében körvonalazódott, arról szól, hogy egy emberben hogyan fér meg a jó és a rossz; a Faustban lakó intellektualitás, a mindennek az elméleti alapokon történő vizsgálása egy furcsa liberális attitűd: megengedés, mindent körbejárás és örök kételkedés mellett az ember bestiális, vágyakkal teli másik felének a megmutatkozása. Nem is tudom, hogy az az alak, akit én játszom, mennyire létezik – néha, jó pillanatainkban hajlamos vagyok azt képzelni, hogy ott vagyok valahol Máté Gábor fejében, vagy hogy mi ketten egyek vagyunk. 

- Gondolod, hogy az a Mephistopheles, akit te játszol most, sokban eltér attól, akit még Goethe elképzelt? Hogyan teszed maivá a figurát?
- Nem hiszem, hogy eltér. A Faust azért is remekmű és azért is játsszuk, mert örök kérdés, hogy ki kerekedik felül az emberben: tényleg állatok vagyunk, vagy képesek vagyunk arra, hogy ne az ösztöneink után menjünk vakon? Ez a fajta vívódás mindig is élni fog az emberben. Ilyen értelemben a Faust abszolút korszerű. 

- Amikor elkezdtetek próbálni, milyen nehézségekkel szembesültél?
- Kezdetben voltak félelmeim: ki fogja megérteni a szöveget? Kit fog érdekelni, hogy két középkorú férfi az élet értelmét kutatja? A fordítás Márton László műve és olyan elképesztően közel hozza a szöveg a történetet és a szereplőket, hogy minden félelmem elszállt. Gazdag, nagyon jó humorú a szöveg és színes, ezért remekül lehet vele játszani. A próbákon úgy érzem magam, mintha lenne alattam egy védőháló. Napról napra sok feladat van, és a félelem lebénítana - ezt nem engedhetem meg magamnak. De most nem is félek.

- Most milyen a próba, hogy haladtok?
- Leesett állal figyelem Gábort, aki egyszerre vicces, sírni kell rajta, vagy épp megrendítő. Mindent értek, és ez Schilling Árpádnak is nagyban köszönhető, kristálytiszta, pontos az elemzése és ez a szöveg minden mondata mögött ott van. Nagyon jó élmény felkészült rendezővel dolgozni – nem is tudod másként látni a dolgokat, mint ahogyan ő. Ami még fontos, hogy megfogadtam: előre megtanulom a szöveget, teljesen, hiszen képtelenség lenne most ezt a mennyiséget megtanulni. Így, hogy nagyrészt birtokában vagyok a szövegnek, valamit már tudok Árpádnak mutatni. Tőle annyi instrukciót kapok, amennyi nem nyom agyon. Elképesztően élvezem ezeket a próbákat.

- Közel áll hozzád Mephistopheles szerepe?
- Igen – azért mert ő minden, ami én nem vagyok. Szeretek olyan szerepeket játszani, amik egyáltalán nem hasonlítanak rám. Konformistább, lustább és békeszeretőbb vagyok, mint Mephistopheles. Olyan érzés ebbe a bőrbe bújni, mintha egy gyerek lennék az édességboltban: van egy megfelelő terepem a rosszalkodásra. Szabadnak érzem magam, biztonságban és ez nagyon jó.

- Milyen tulajdonságokat teszel hozzá, hogy a sajátodnak érezd?
- A rosszaságomat. Mindent, amit én nem merek megélni, vagy amihez túlságosan polgári és szégyenlős vagyok. Praktikus, okos, kicsit kívülálló, a dolgokat pontosan látó, az életet megélő. Lényegében Mephistopheles kételyébresztő, olyan, mint egy tükör. Zavarba hozza azt, aki belenéz: jó az, amit csinálok, vagy nem? Csodálatos ez a szerep.

Szöveg: Csikós Kornélia
Fotó: Trokán Nóra, Nagy Zágon
 

Schilling Árpád rendezi Johann Wolfgang von Goethe művét, a Faust első és második részét. Az április 25-én és 26-án tartandó kétestés bemutató nyílt próbáján jártunk.

A színpad közepén egy hatalmas könyvkupac látható, feldúlt, összekevert halomban heverő könyvek, jegyzetek, papírok, füzetek sokasága. Hátul egy díszletfal, beépített ajtók és fal – egy dolgozószoba képét mutatja. 
A nézőtér hemzsegett az érdeklődőktől, amikor Schilling Árpád megjelent a színpadon, a közönség elcsendesedett. A rendező elmondta röviden, hogy a kb. kétórás próba is fontos próba, igaz, most tele van a nézőtér, de úgy használják fel a szombati délelőttöt, mint egy rendes, hétköznapi próbát, hogy csiszolhassanak a jeleneteken, majd csendet kért és elkezdődött a próba.



A kezdetektől láthattuk a Faust első részét, Faust nyitómonológját Máté Gábor a nézőtér első sorában ülve mondta el, majd a nézőtér szélén álldogáló tömegen keresztülverekedve magát kiment, és feltűnt a színpadon. Schilling Árpád többször hagyta kibontakozni a szöveget, de minden újbóli elmondás, vagy megismételt részlet után más és más instrukciókat adott a szöveggel kapcsolatban. Ez a próba tesztje is volt annak, hogyan hallható a hátsó sorokban egy első sorban elmondott szöveg, és annak, mennyire képesek koncentrálni a nézők a végig verses szövegre.
A színpadon csatlakozott Máté Gáborhoz Keresztes Tamás, aki Wagner szerepét játssza a Faust első részében. A dolgozószobában megismétlődött a hosszabb szövegek elmondása, Schilling mindig új és új iránymutatásokkal formálta a színészek játékát: Wagner és Faust érdekes párbeszédét a tudásról, tanulni vágyásról és annak értelméről az életben. Mindkét színészre tökéletesen illik az a karakter, melyet az előadásban játszik: az életben a tudást kereső, a könyvek között térdig gázoló, mindent tudni vágyó Wagner és a már-már bölcs, örökké a tudományban létező, de annak létjogosultságát és értelmét megkérdőjelező Faust ellentétét nagyszerűen mutatják be. Nincsenek nagyon színpadias gesztusok – az elhajított könyv vagy a fejtetőre hulló füzetek és papírok kiegészítik a mondandót, nem pedig elvonják a figyelmet róla.

Ezzel a két jelenettel egy óra elszaladt, a harmadik jelenetben először ismét a két színész játszik – Faust a lármás, zajjal és élettel teli városképet dicséri, Wagner inkább eltaszítja magától ezt a képet, számára nem érdekesek a mulatságok. Máté Gábor és Keresztes Tamás a színpad szélén a nézőteret figyelve belefeledkeznek a látványba, Schilling egy ponton megszakítja a párbeszédet, és a Mephistophelest játszó Kulka János hollétéről érdeklődik, aki az utolsó sorok széléről kiáltja, hol van. A párbeszédet a rendező ismét elindítja, Mephistopheles pedig bohócruhában, a széksorokon átlépdelve ér át a nézőtér egyik szélétől a másikig, majd elhagyja a nézőteret. A nézők kivétel nélkül hátat fordítanak a színpadnak, csodálkozó tekintettel abba az irányba néznek, ahová Faust és Wagner, láthatóan mindenkiből nagy tetszést vált ki ez a „nem-színpadi” megoldás. 



Az utolsó, ismét a dolgozószobában játszódó jelenet már Faust és Mephistopheles találkozását és beszélgetését mutatja be. Faustot a könyvhalmokon ülve találja Mephistopheles, aki ismét bohócruhában jelenik meg Faust előtt. A két fél között zajló párbeszéd hangolását megint újra és újra ismételteti a rendező, hol humorosabb, hol komolyabb hangvételt kérve a szereplőktől. A kérés a próbán végig bevált, a szövegre és annak értelmezésére figyelt mindenki, érezhető volt, hogy erős figyelmet kíván az előadás – mind a színészektől, mind a nézőktől. A humor és a komolyság pedig ugyanolyan mértékben uralkodott mindenkin, nagyon izgalmas előadásra számíthatunk!

Szöveg: Csikós Kornélia
Fotó: Nagy Zágon
 

Máté Gábor alakítja Schilling Árpád rendezésében Faustot. A szerepről, a mű aktualitásáról és a próbák kihívásairól, nehézségeiről kérdeztem őt.

- A próbák előtt Árpáddal milyen előtanulmányokat végeztetek?
- Ő rengeteget dolgozott rajta, nekem inkább az a feladatom ilyenkor, hogy az ő rendszerét megismerjem. Úgy gondolom, nem feltétlenül segített volna, ha előre kutatok. Amivé ő értelmezi a Faustot, illetve amilyen problémákkal találkozom – különösen az első részben –, abban kell nekem kiigazodnom a rendező segítségével, és ez a próbafolyamat alatt történik, nem pedig azt megelőzően.


- Mennyire aktualizáljátok a történetet?
- Az ideális színház kötődik a mához, ha ezt értjük aktualizáláson, feltételeztem, és el is vártam, hogy Árpádnak mai gondolatai lesznek Faustról. Emellett azt gondolom, nem érdemes és nem is kell olyan aktualizálást keresni, amely direkten fogalmaz. Mert vagy direkten fogalmaz – és akkor nem magával Fausttal foglalkozik –, vagy marad azon a mezsgyén, mely maga a konkrét mű. Jelen pillanatban az utóbbi helyzet áll fenn.

- Milyen embernek tartod Faustot?
- Az ő élete rossz szakaszban van, kezdettől fogva ezt mutatja be a mű. Egy igen jó szellemű, jó agyú, nagy tudású ember, aki eljut az életében egy olyan pontra, amikor úgy érzi, hogy nem mehet úgy tovább, ahogy addig. Ez teljesen normális, mindenkinek az életében eljöhet egyszer egy ilyen fordulópont. Nem állítom, hogy tökéletes lenne, az a gyanúm, hogy a hályogkovács biztonságával sok mindent rosszul csináló és rosszul gondoló ember, balfogásai és ügyetlenségei is egyaránt vannak. 
Jó vagy rossz orvosnak számítjuk azt, akinek kezei között rendszeresen meghalnak a betegek? Gondoljunk arra, hogy járvány idején Faust is kipróbált mindenféle gyógyszert a betegeken és nem gyógyított mindig sikeresen. Sőt! Nem nyilváníthatjuk ki egyértelműen ilyenkor, hogy valaki jó vagy rossz orvos.
- Milyen nehézségek adódtak a próbák előtt és a próbafolyamat közben?
- Lényegében mindenben volt nehézség – a szövegtanulással például különösen sokat foglalkoztam és foglalkozom, annak ellenére, hogy tudom. Ez a szöveg olyan típusú feladatot állít elém, amivel nem is találkoztam eddig. Vannak privát félelmeink mindnyájunknak, amelyeket nem könnyű legyőzni, de ez egyéb szerepekkel is előfordulhat.

- Melyikük győzelmét tartod általában véve igaznak: a fausti vagy a mefisztói jelzők kerekednek felül az emberben?
- Kevésbé visszük az előadást ebbe az irányba, mert nem erre hegyezzük ki a történetet. Mephistopheles inkább Faust teremténye, nem pedig az ördög megtestesülése. Előhívja őt a fantáziájából, amikor úgy érzi, nincs más megoldás, és szüksége van a jelenlétére. Úgy, mint egy rendezőnek a nagyon jó színészre. Egyébiránt racionálisabban látom a dolgokat, mint a jó és a rossz küzdelme az emberben, vagy, hogy az ördögtől valók-e a dolgok vagy Istentől. Annyiban tartom küzdelemnek, hogy nem feltétlenül jó bizonyos dolgokat előhívni, feleleveníteni az embernek saját magában, hanem meg kell tartóztatnia magát. Ez erőfeszítést kíván.

- Hogy haladtok a próbákkal?
- A második részt próbáljuk, elégedett vagyok az első résszel, szerintem pont ott állunk, ahol kell. Kíváncsi vagyok, hogyan haladunk majd a másodikkal, nagyon nagy az anyag. Tökéletesen elégedettek sosem lehetünk.  Nagyon alapos munka folyik, Árpád ambiciózus és felkészült, és sajátos elképzelése van a Faustról. Nem tudhatom, hogy a legvégén milyen lesz egészben mindkét előadás, de izgalommal várom.

- Margarétát a Színház és Filmművészeti Egyetemen végzős Mészáros Blanka játssza az előadásban. Hogy állja meg a helyét?
- Jól és bátran próbál. Egyáltalán nem ijedt meg a feladattól.  Egyéni, különleges tehetség és nagyon jó itt látni a Katonában.

Csikós Kornélia