katona

Dargay Marcell komponálta és válogatta a Faust első és második részének zenéjét. A zeneszerzésen kívül egy fiúkórussal és egy asszonykórussal is dolgozik az előadásban. A két előadás zenei világáról és a próbafolyamatokról kérdeztük őt.
 

- A Faust I. és II. részének zenéje miben különbözik, mennyire más a kettő?
- A két mű elég más, a II. rész gyakorlatilag alig látható színpadon. Az első rész drámai folyamata sokkal statikusabb – olyan koncepciót követtem, hogy ezzel ellentétben egy színesebb, széttartóbb zenei világa legyen, ami nem rendeződik egységgé. Ehhez különböző zenei stílusok idiómáit, vagy egyes esetekben konkrét idézeteket használtam fel. Fontos elmondani, hogy a Faust-tematikának a zenetörténetben rengeteg vonatkozása van. Goethe személye már önmagában véve is fontos – elsősorban a dal, mint műfaj fejlődésének történetében – az ő révén beszélhetünk az ún. „goethei dalideálról”: azaz a verset megzenésítő zeneszerzőnek rá kell találni egyetlen olyan dallamra, ami minden egyes versszaknál is alkalmas a szöveg változó jelentéseinek és hangulati kilengéseinek közvetítésére. A Goethe verseire írt dalokon túl áttanulmányoztam például Gounod Faustját, Liszt Ferenc Faust-szimfóniáját, Berlioz Faust elkárhozása című művét, sőt, még a kevésbé ismert Boito-féle Mephistophelesbe és Busoni Doktor Faustusába is belekukkantottam. Természetesen nem akartam a darabot idézetekkel telezsúfolni, de azt fontosnak tartottam, hogy ha már idézetet használok, ezek akkor is érvényesen működjenek, ha esetleg nem ismerhető fel a nézők számára minden pillanatban, hogy pontosan honnan is származnak. Az első részben relatíve kevés zene hangzik fel, ehhez képest a második Faust szinte tobzódik a zenei betétekben; ugyanakkor a felépítése és zenei folyamata sokkal irányultabb, az egyes tételek egymásból következnek és belső egységeket, íveket alkotnak.

- Mi volt a nehézség – akár a zene komponálásában, akár a kiválasztásában?
- Maga az előadás igencsak néma és az ebben elhelyezett zene mindenféleképpen előtérbe kerül. Mivel nem szól folyton zene, ezért sokkal inkább zenei betéteknek fognak tűnni a dalok, ha nincsenek kellően, egy-egy jelenethez kapcsolódóan beágyazva a történetbe. Eleve minden vokálisan, tisztán az emberi hangon keresztül hangzik el az előadásban, hangszereket alig használunk: egy-két jelenetben szólalnak meg harangok, harmónium, csörgődob; valamint Keresztes Tamás fog furulyázni és zongorázni. Minden zenét az asszonykórus, a fiúkórus és maguk a színészek fognak megszólaltatni.

- Hogyan választottátok ki a fiúkórus tagjait?
- Volt fixen 5-6 kisfiú, akiket Incze Zsóka, a kórusvezető hozott, illetve az asszonykórus is hozzá köthető – a Krétakörben működő Magamnál jobban kórus tagjai énekelnek. A fiúk a Lauder Javne Iskolából és az Erkel Ferenc Általános Iskolából jöttek – utóbbi az Operaház gyerekkórusának is alapját képzi. Mi eredetileg 9-10 gyereket képzeltünk el kórusként, de hamar kiderült, hogy nagyobb létszámra lesz szükség. A Katona által kiírt meghallgatáson – mivel a feladatok komplexek, de nem igényelnek színészi képességeket – elsősorban azt figyeltük, hogyan, milyen tisztán énekelnek a gyerekek. Az is fontos volt, hogy együtt adnak-e egy homogén hangzást a daloknak: az tehát kevésbé számított, hogy szólóban is megállják-e a helyüket. Az előadásban így most 21 fiú énekel. A fiúkórus átlagéletkorához képest (10-12 év) vannak kisebb gyerekek is az általunk kiválasztottak között, mert – repertoár előadásról lévén szó – a nagyobbak egy idő után elkezdenek majd mutálni, és szükség lesz az utánpótlásra.

- Mennyire kaptál szabad kezet a zenék kiválasztásában és komponálásában?
- Már nem először dolgozom együtt Árpáddal, ebből kifolyólag nagyjából ismerjük egymás elképzeléseit. Amikor első alkalommal ültünk le az előadás zenéjéről beszélni, a legtöbb esetben már konkrét javaslatai voltak a zenét illetően – az ő víziója így mindenképpen irányt szab, amin belül én a speciális kéréseit figyelembe véve tulajdonképpen eléggé szabadon mozoghatok.  Volt olyan, amikor közölte, hogy magyar népdalt szeretne, de volt olyan is, hogy a 70-es évek retro-slágereit szerette volna megcélozni. Természetesen olyan is előfordult, hogy az ő eredeti instrukciójához képest én valami egészen mással álltam elő. Ez bizonyos esetekben működött, más esetekben pedig nem.

- Milyen arányban oszlik meg az általad komponált művek és a más Faust-tematikájú zenék mennyisége a két részben?
- Természetesen jóval több az általam komponált zene, mint az idézet – persze azokat is úgy formáltam, hogy zavartalanul illeszkedjenek az előadás zenei szövetébe. Mefisztó keringője például jó példa erre (ezt Gounod operájából emeltem át), ami a Walpurgis-éj jelenetében hangzik fel. Árpád instrukciója itt pusztán annyi volt, hogy egyfajta lecsúszott premier buli elevenedjen meg a színpadon. Elég sok ironikus pillanat is lesz, pl. felmerült egy afféle Korda-sláger ötlete Máté Gábornak, valamint egy operett-allúzió Kulka Jánosnak. A második rész zenéje inkább egy antik görög drámához áll közel, zenéjében az ún. modális hangsorok és a recitáció, mint a klasszikus görög drámák kórusainak elengedhetetlen stíluseleme van jelen.

- Milyen a kórusokkal való munka, miben más velük dolgozni, mint egyszerre több szólóval egy jelenetben?
- Kezdetektől végig jelen vagyok a kóruspróbákon, nagyon izgalmas figyelni, hogyan tesznek magukévá egy-egy általam írt dalt. Sok esetben már a próbák után (vagy alatt) eszembe jutottak további ötletek, melyek nagy valószínűséggel nem születtek volna meg, ha nem vagyok ott és nem hallgatom őket munka közben. Fontos tapasztalattal bírtak azok a pillanatok is, amikor először került színpadi szituációba egy zene. Azonnal kiderült, ha nem működik, ha át kell alakítani, vagy ha például sajnos ki kell húzni. A szituáció és a zene pontos találkozását kell megtalálni: ha ez nincs meg, nincs értelme egyetlen hangnak sem.

szöveg: Csikós Kornélia
fotók: Táborosi András és Nagy Zágon

Kulka János játssza Mephistopheles szerepét Goethe Faustjának első és második részében. A próbákról, a szerepről és az esetleges nehézségekről kérdeztem őt.

- Mephistopheles mindig a rosszra tör, de végeredményben a jót segíti elő és az előrehaladást – egyetértesz ezzel? Hogyan értelmezed, mutatod be ezt?
- „Azon erő része, aki mindig rosszat akar, s mindig a jót teszi.”  Mephistopheles valóban így tesz a műben. Szerintem nincs rossz és jó. Van ész és érzelem, van butaság és léteznek kételyek. Mephistophelest szabadnak tartom - szabadság és talán gátlástalanság is az, ahogyan mindent előre megenged magának. Szerintem az, ami Goethe fejében körvonalazódott, arról szól, hogy egy emberben hogyan fér meg a jó és a rossz; a Faustban lakó intellektualitás, a mindennek az elméleti alapokon történő vizsgálása egy furcsa liberális attitűd: megengedés, mindent körbejárás és örök kételkedés mellett az ember bestiális, vágyakkal teli másik felének a megmutatkozása. Nem is tudom, hogy az az alak, akit én játszom, mennyire létezik – néha, jó pillanatainkban hajlamos vagyok azt képzelni, hogy ott vagyok valahol Máté Gábor fejében, vagy hogy mi ketten egyek vagyunk. 

- Gondolod, hogy az a Mephistopheles, akit te játszol most, sokban eltér attól, akit még Goethe elképzelt? Hogyan teszed maivá a figurát?
- Nem hiszem, hogy eltér. A Faust azért is remekmű és azért is játsszuk, mert örök kérdés, hogy ki kerekedik felül az emberben: tényleg állatok vagyunk, vagy képesek vagyunk arra, hogy ne az ösztöneink után menjünk vakon? Ez a fajta vívódás mindig is élni fog az emberben. Ilyen értelemben a Faust abszolút korszerű. 

- Amikor elkezdtetek próbálni, milyen nehézségekkel szembesültél?
- Kezdetben voltak félelmeim: ki fogja megérteni a szöveget? Kit fog érdekelni, hogy két középkorú férfi az élet értelmét kutatja? A fordítás Márton László műve és olyan elképesztően közel hozza a szöveg a történetet és a szereplőket, hogy minden félelmem elszállt. Gazdag, nagyon jó humorú a szöveg és színes, ezért remekül lehet vele játszani. A próbákon úgy érzem magam, mintha lenne alattam egy védőháló. Napról napra sok feladat van, és a félelem lebénítana - ezt nem engedhetem meg magamnak. De most nem is félek.

- Most milyen a próba, hogy haladtok?
- Leesett állal figyelem Gábort, aki egyszerre vicces, sírni kell rajta, vagy épp megrendítő. Mindent értek, és ez Schilling Árpádnak is nagyban köszönhető, kristálytiszta, pontos az elemzése és ez a szöveg minden mondata mögött ott van. Nagyon jó élmény felkészült rendezővel dolgozni – nem is tudod másként látni a dolgokat, mint ahogyan ő. Ami még fontos, hogy megfogadtam: előre megtanulom a szöveget, teljesen, hiszen képtelenség lenne most ezt a mennyiséget megtanulni. Így, hogy nagyrészt birtokában vagyok a szövegnek, valamit már tudok Árpádnak mutatni. Tőle annyi instrukciót kapok, amennyi nem nyom agyon. Elképesztően élvezem ezeket a próbákat.

- Közel áll hozzád Mephistopheles szerepe?
- Igen – azért mert ő minden, ami én nem vagyok. Szeretek olyan szerepeket játszani, amik egyáltalán nem hasonlítanak rám. Konformistább, lustább és békeszeretőbb vagyok, mint Mephistopheles. Olyan érzés ebbe a bőrbe bújni, mintha egy gyerek lennék az édességboltban: van egy megfelelő terepem a rosszalkodásra. Szabadnak érzem magam, biztonságban és ez nagyon jó.

- Milyen tulajdonságokat teszel hozzá, hogy a sajátodnak érezd?
- A rosszaságomat. Mindent, amit én nem merek megélni, vagy amihez túlságosan polgári és szégyenlős vagyok. Praktikus, okos, kicsit kívülálló, a dolgokat pontosan látó, az életet megélő. Lényegében Mephistopheles kételyébresztő, olyan, mint egy tükör. Zavarba hozza azt, aki belenéz: jó az, amit csinálok, vagy nem? Csodálatos ez a szerep.

Szöveg: Csikós Kornélia
Fotó: Trokán Nóra, Nagy Zágon
 

Schilling Árpád rendezi Johann Wolfgang von Goethe művét, a Faust első és második részét. Az április 25-én és 26-án tartandó kétestés bemutató nyílt próbáján jártunk.

A színpad közepén egy hatalmas könyvkupac látható, feldúlt, összekevert halomban heverő könyvek, jegyzetek, papírok, füzetek sokasága. Hátul egy díszletfal, beépített ajtók és fal – egy dolgozószoba képét mutatja. 
A nézőtér hemzsegett az érdeklődőktől, amikor Schilling Árpád megjelent a színpadon, a közönség elcsendesedett. A rendező elmondta röviden, hogy a kb. kétórás próba is fontos próba, igaz, most tele van a nézőtér, de úgy használják fel a szombati délelőttöt, mint egy rendes, hétköznapi próbát, hogy csiszolhassanak a jeleneteken, majd csendet kért és elkezdődött a próba.



A kezdetektől láthattuk a Faust első részét, Faust nyitómonológját Máté Gábor a nézőtér első sorában ülve mondta el, majd a nézőtér szélén álldogáló tömegen keresztülverekedve magát kiment, és feltűnt a színpadon. Schilling Árpád többször hagyta kibontakozni a szöveget, de minden újbóli elmondás, vagy megismételt részlet után más és más instrukciókat adott a szöveggel kapcsolatban. Ez a próba tesztje is volt annak, hogyan hallható a hátsó sorokban egy első sorban elmondott szöveg, és annak, mennyire képesek koncentrálni a nézők a végig verses szövegre.
A színpadon csatlakozott Máté Gáborhoz Keresztes Tamás, aki Wagner szerepét játssza a Faust első részében. A dolgozószobában megismétlődött a hosszabb szövegek elmondása, Schilling mindig új és új iránymutatásokkal formálta a színészek játékát: Wagner és Faust érdekes párbeszédét a tudásról, tanulni vágyásról és annak értelméről az életben. Mindkét színészre tökéletesen illik az a karakter, melyet az előadásban játszik: az életben a tudást kereső, a könyvek között térdig gázoló, mindent tudni vágyó Wagner és a már-már bölcs, örökké a tudományban létező, de annak létjogosultságát és értelmét megkérdőjelező Faust ellentétét nagyszerűen mutatják be. Nincsenek nagyon színpadias gesztusok – az elhajított könyv vagy a fejtetőre hulló füzetek és papírok kiegészítik a mondandót, nem pedig elvonják a figyelmet róla.

Ezzel a két jelenettel egy óra elszaladt, a harmadik jelenetben először ismét a két színész játszik – Faust a lármás, zajjal és élettel teli városképet dicséri, Wagner inkább eltaszítja magától ezt a képet, számára nem érdekesek a mulatságok. Máté Gábor és Keresztes Tamás a színpad szélén a nézőteret figyelve belefeledkeznek a látványba, Schilling egy ponton megszakítja a párbeszédet, és a Mephistophelest játszó Kulka János hollétéről érdeklődik, aki az utolsó sorok széléről kiáltja, hol van. A párbeszédet a rendező ismét elindítja, Mephistopheles pedig bohócruhában, a széksorokon átlépdelve ér át a nézőtér egyik szélétől a másikig, majd elhagyja a nézőteret. A nézők kivétel nélkül hátat fordítanak a színpadnak, csodálkozó tekintettel abba az irányba néznek, ahová Faust és Wagner, láthatóan mindenkiből nagy tetszést vált ki ez a „nem-színpadi” megoldás. 



Az utolsó, ismét a dolgozószobában játszódó jelenet már Faust és Mephistopheles találkozását és beszélgetését mutatja be. Faustot a könyvhalmokon ülve találja Mephistopheles, aki ismét bohócruhában jelenik meg Faust előtt. A két fél között zajló párbeszéd hangolását megint újra és újra ismételteti a rendező, hol humorosabb, hol komolyabb hangvételt kérve a szereplőktől. A kérés a próbán végig bevált, a szövegre és annak értelmezésére figyelt mindenki, érezhető volt, hogy erős figyelmet kíván az előadás – mind a színészektől, mind a nézőktől. A humor és a komolyság pedig ugyanolyan mértékben uralkodott mindenkin, nagyon izgalmas előadásra számíthatunk!

Szöveg: Csikós Kornélia
Fotó: Nagy Zágon
 

Máté Gábor alakítja Schilling Árpád rendezésében Faustot. A szerepről, a mű aktualitásáról és a próbák kihívásairól, nehézségeiről kérdeztem őt.

- A próbák előtt Árpáddal milyen előtanulmányokat végeztetek?
- Ő rengeteget dolgozott rajta, nekem inkább az a feladatom ilyenkor, hogy az ő rendszerét megismerjem. Úgy gondolom, nem feltétlenül segített volna, ha előre kutatok. Amivé ő értelmezi a Faustot, illetve amilyen problémákkal találkozom – különösen az első részben –, abban kell nekem kiigazodnom a rendező segítségével, és ez a próbafolyamat alatt történik, nem pedig azt megelőzően.


- Mennyire aktualizáljátok a történetet?
- Az ideális színház kötődik a mához, ha ezt értjük aktualizáláson, feltételeztem, és el is vártam, hogy Árpádnak mai gondolatai lesznek Faustról. Emellett azt gondolom, nem érdemes és nem is kell olyan aktualizálást keresni, amely direkten fogalmaz. Mert vagy direkten fogalmaz – és akkor nem magával Fausttal foglalkozik –, vagy marad azon a mezsgyén, mely maga a konkrét mű. Jelen pillanatban az utóbbi helyzet áll fenn.

- Milyen embernek tartod Faustot?
- Az ő élete rossz szakaszban van, kezdettől fogva ezt mutatja be a mű. Egy igen jó szellemű, jó agyú, nagy tudású ember, aki eljut az életében egy olyan pontra, amikor úgy érzi, hogy nem mehet úgy tovább, ahogy addig. Ez teljesen normális, mindenkinek az életében eljöhet egyszer egy ilyen fordulópont. Nem állítom, hogy tökéletes lenne, az a gyanúm, hogy a hályogkovács biztonságával sok mindent rosszul csináló és rosszul gondoló ember, balfogásai és ügyetlenségei is egyaránt vannak. 
Jó vagy rossz orvosnak számítjuk azt, akinek kezei között rendszeresen meghalnak a betegek? Gondoljunk arra, hogy járvány idején Faust is kipróbált mindenféle gyógyszert a betegeken és nem gyógyított mindig sikeresen. Sőt! Nem nyilváníthatjuk ki egyértelműen ilyenkor, hogy valaki jó vagy rossz orvos.
- Milyen nehézségek adódtak a próbák előtt és a próbafolyamat közben?
- Lényegében mindenben volt nehézség – a szövegtanulással például különösen sokat foglalkoztam és foglalkozom, annak ellenére, hogy tudom. Ez a szöveg olyan típusú feladatot állít elém, amivel nem is találkoztam eddig. Vannak privát félelmeink mindnyájunknak, amelyeket nem könnyű legyőzni, de ez egyéb szerepekkel is előfordulhat.

- Melyikük győzelmét tartod általában véve igaznak: a fausti vagy a mefisztói jelzők kerekednek felül az emberben?
- Kevésbé visszük az előadást ebbe az irányba, mert nem erre hegyezzük ki a történetet. Mephistopheles inkább Faust teremténye, nem pedig az ördög megtestesülése. Előhívja őt a fantáziájából, amikor úgy érzi, nincs más megoldás, és szüksége van a jelenlétére. Úgy, mint egy rendezőnek a nagyon jó színészre. Egyébiránt racionálisabban látom a dolgokat, mint a jó és a rossz küzdelme az emberben, vagy, hogy az ördögtől valók-e a dolgok vagy Istentől. Annyiban tartom küzdelemnek, hogy nem feltétlenül jó bizonyos dolgokat előhívni, feleleveníteni az embernek saját magában, hanem meg kell tartóztatnia magát. Ez erőfeszítést kíván.

- Hogy haladtok a próbákkal?
- A második részt próbáljuk, elégedett vagyok az első résszel, szerintem pont ott állunk, ahol kell. Kíváncsi vagyok, hogyan haladunk majd a másodikkal, nagyon nagy az anyag. Tökéletesen elégedettek sosem lehetünk.  Nagyon alapos munka folyik, Árpád ambiciózus és felkészült, és sajátos elképzelése van a Faustról. Nem tudhatom, hogy a legvégén milyen lesz egészben mindkét előadás, de izgalommal várom.

- Margarétát a Színház és Filmművészeti Egyetemen végzős Mészáros Blanka játssza az előadásban. Hogy állja meg a helyét?
- Jól és bátran próbál. Egyáltalán nem ijedt meg a feladattól.  Egyéni, különleges tehetség és nagyon jó itt látni a Katonában.

Csikós Kornélia

Ötödik hete zajlik a Faust próbája, melynek Schilling Árpád a rendezője, Faustot Máté Gábor, Mephistót Kulka János játssza. A rendezőt elképzeléseiről, a kétestés bemutató kihívásairól és lehetséges nehézségeiről, illetve a Faust jelentőségéről kérdeztük.

- Mi motivált téged arra, hogy ismét kőszínházban rendezz Magyarországon, és miért a Katonában?
- Máté Gábor többször hívott rendezni, de nem volt ötletem. Nem is gondolkodtam rajta, mert külföldi kőszínházakban rendeztem az elmúlt években, itthon csak a Krétakörben. Utoljára 2006-ban, a Krétakör és a Katona közös produkciója, az Előtte-utána kapcsán dolgoztam itt.


Tavaly tavasszal Berlioz Faust elkárhozása című operáját rendeztem Bázelben. Ekkor merült föl bennem először, hogy az eredeti anyagot is meg kellene csinálni színházban, színészekkel. A Krétakörnek egy ekkora produkcióra nincsen megfelelő kerete, ezért nyilvánvaló volt, hogy keresnem kell egy kőszínházi partnert. A Katona volt az első, amire gondoltam. Ráadásul a kezdettől fogva Máté Gábort és Kulka Jánost képzeltem el a két főszerepre. Az igazgató/rendező és a híres színész párosa vonzott, és természetesen az a tehetség és alázat, ami a Katona társulatának sajátja.

- A Faust egy nagy vállalás, sokan megilletődnek a hallatán, pláne, ha megtudják, mindkét részét színpadra állítják. A színészek hogyan reagáltak a kétestés Faust ötletére?
- Nem illetődtek meg, egyedül Bán János kételkedett, ugyanis külön-külön is hosszú a két rész és felvetette, vajon a mai nézők ilyen hosszúságú előadásokra képesek lesznek-e végig koncentrálni.

A félelmét jogosnak érzem, mert más tempóban élünk, mint korábban és ebből nem következik, még a legelfogultabb Katona-rajongóknak sem, hogy érdemes végigülni két egymást követő estén az előadást. Előadásunk a nézők kalandvágyára épít. Kihívás ezt a művet a maga hosszúságában és komplexitásában megfogni. A Katona és Goethe konstellációjától elvárható, hogy csak egy bizonyos szintig szolgáljuk ki a közönségigényt és elvárjunk némi szellemi munkát a nézőktől. Nagy kérdés, hogy hol találkozik a mi művészeti elvárásunk és a néző teherbírása.

- Volt arról szó, hogy egy este játsszátok el mindkét részt?
- Nem tudtam és nem is akartam annyira meghúzni a két részt, hogy egy estébe beleférjen. Máté Gábornak is tetszett az ötlet, és bevállalta a kockázatot. Van egy olyan elképzelés, hogy megpróbáljuk eljátszani mindkét részt egy este, de csak kivételes, ünnepi alkalmakkor.

- Amikor eldönti egy rendező, hogy egy ilyen nagy fába vágja a fejszéjét, hogyan kezd hozzá a munkához?
- Először is el kell olvasni és meg kell érteni a szöveget. Ebben rengeteget segített a fordító, Márton László. A vele való munka egy üdítő szellemi kaland, rendkívül hálás vagyok neki az esti beszélgetésekért. Mondatról mondatra végigvettük az egészet, ha nem értettem valamit, elmagyarázta. Goethe életével kapcsolatban nem végeztem sok előtanulmányt, de elolvastam Richard Friedenthal Goethe és kora című biográfiáját. Goethéről azt lehet mondani, hogy az életet szerette a maga teljességében és a benne rejlő gazdagságot – ez lehetett az oka annak, hogy 82 évig élt (mai viszonyok között ez kb. 110).

- A Faust második felébe mit látsz bele, mi jelent meg a fejedben?
- Három felvonásban fogjuk játszani: az elsőben Faust az első rész végén történtekből próbál kikecmeregni – végigheverészi részegen a felvonást, lázálmaiban az antik görög világban merül, Helénát, a világ legszebb nőjét keresi. A felvonás egy szerelmi apoteózisban ér véget. A másodikban – amikor már magához tért – Faust Heléna képében találkozik a volt feleségével és megpróbálják újrajátszani a régi történetüket, amikor született egy gyerekük, aki nagyon sokban hasonlított Faustra. A fiú hajszolta a tudást, a kalandot és a különlegességet, egészen addig, míg megégette magát és végül meghalt, Faustot pedig elhagyta a felesége. A harmadik felvonásra Faust leszámol a szerelemmel, a családdal és beleveti magát a politikába. Vidékfejlesztési tervet dolgoz ki, polgárháborút vív az ördög segítségével és miután mindenkivel leszámolt maga körül, végkimerülésben elragadja őt a halál.

A második rész maga egy hatalmas tabló, amiben rengeteg szereplő keveredik össze a szemünk láttára, lobog az élet, tombol a szerelem, összeomlik egy család, megszületik, majd elpusztul egy zsarnok.


- Ha ma meghallják, hogy Schilling Árpád rendez, valamiféle aktualizálást is várnak tőle. Hogyan viszonyulsz ehhez a nyomáshoz és – amennyiben megjelenik – hogyan fog ez megjelenni az előadásban?
- Goethe Faustját kutatom, de amit színpadra állítok, az természetesen az én világomat is tükrözni fogja. Ugyanakkor Goethe messze felette áll annak, hogy egyszerű üzengetésre használják. Nem keresem az aktualizálását ennek a darabnak, a szöveg tartalmának értelmezése nem arra koncentrálódik, hogy mostani történésekkel állítsak valamilyen párhuzamot, vagy a darabban írtakat a jelen történéseihez igazítsam.

Az én esetemben komolyan vehető, hogy ha el akarom mondani a véleményemet bármiről, akkor azt tisztán és világosan elmondom. Meg akarom érteni ezt a művet, a magam módján megközelítem és igyekszem kifejezni a gazdagságát. Úgy gondolom, hogy valamiféle luxus az életemben, hogy a Fausttal foglalkozhatok most három és fél hónapig.

- Hogyan épül fel a próbafolyamat?
- Lépésről lépésre haladunk, egyelőre az első felvonással foglalkozunk. Az első három hétben nem hagytuk el a próbatermet, mert nem akartam, hogy a színpadi akcióhoz rendeljük a szöveget. Mindennek alapja a szó, az akció csak azután következik. Ezt a kollégák respektálják, és türelemmel és szakmai alázattal küzdenek meg minden sorral.
Az a terv, hogy február végéig eljutunk az első rész végéig, márciusban a második részt próbáljuk megfogni, áprilisban pedig váltogatva vissza-visszatérünk az első és második rész jeleneteire. Ilyet még nem csináltam, olyan, mintha két előadást próbálnék egyszerre.

- Milyen díszletre és jelmezre számíthatnak a nézők?
- Az első részben üres lesz a színpad, a másodikban pedig lesz egy nagy, klasszikus díszlet. De ennél többet nem árulok el.

Szöveg: Csikós Kornélia
Próbafotók: Brozsek Niki 

Mészáros Blanka, a Színművészeti Egyetem végzős hallgatója vette át Tenki Réka szerepét A mizantrópban, idei bemutatóink közül pedig a Petra von Kantban és a Faustban kapott szerepet. Blankát a színészi pálya elkezdéséről, a Katonás élményeiről és a gyakorlóév utáni terveiről kérdeztem.

- Miért választottad a színészi pályát?
- Gyerekkorom óta azt éreztem, hogy színésznő szeretnék lenni, noha a környezetemben mindenki azt mondta, hogy a Színművészetire nagyon nehéz bekerülni. Ettől egy kicsit meg is ijedtem és helyette kitaláltam, hogy inkább az orvosi pályát választom, és agysebész leszek!

Jellemző rám, hogy mindig olyan feladatokat állítok magam elé, amik nagy kihívást jelentenek nekem. Ezért évekig készültem a felvételire, az érettségi évében viszont úgy döntöttem, mégsem jelentkezem, mert úgy éreztem, engem biztosan nem fognak felvenni. Anyukám töltötte ki helyettem a felvételi papírokat és csak akkor tudtam meg a dolgot, amikor közölte: most megyünk a Színműre felvételizni! Az első rostán – ahova Anya elkísért – régi versfonatokat (többek között Ady, József Attila és Dsida Jenő munkáit) és a közéjük szőtt gondolatokat adtam elő a felvételin. A második rosta után nem vártam meg az eredményhirdetést, Anyával hazaindultunk, a vonaton ültünk már, amikor felhívtak bennünket, hogy továbbjutottam az utolsó rostára. Amikor megtudtam, hogy felvettek, két napig sírtam – de több időm már nem jutott rá, mert készülnöm kellett a magyar emelt szintű érettségire.

 

- Most a Katonában töltöd a gyakorlóévedet: hogyan kerültél ide?
- Sokan foglalkoznak velünk az egyetem alatt, szerencsénk volt Novák Eszterhez, Zsótér Sándorhoz, Horváth Csabához és Méhes Lászlóhoz. Biztosan láttak is játszani előadásokban – a Hamletben, a Diótörőben vagy a Vérnászban. Lehetőségeket kapunk a negyedév során és eldönthetjük, hol szeretnénk kipróbálni magunkat. Mivel sem Ascher Tamás, sem Máté Gábor, sem Zsámbéki Gábor nem tanított engem, illetve a Katona előadásait mindig érdeklődve néztem, úgy döntöttem, ide szeretnék jönni gyakorlatra. Egyetemistaként azt tartom ideálisnak, hogy megfigyelőként lehetek jelen – ismerkedem a darab megszületésének folyamatával, ilyenkor a színházi élet összetettségére vonatkozó játékszabályokat is meg kell tanulni.

- A mizantrópban Éliante szerepét vetted át Tenki Rékától. Miként alakult ez így és hogy érezted magad a próbák alatt? Mennyire volt könnyű átvenni ezt a szerepet?
- Máté Gábor hívott fel még nyár elején, hogy szeretné, ha átvenném ezt a szerepet az előadásban. Nagyon megörültem neki, mert szeretem A mizantrópot, és az egyetemen Kiss Csabával foglalkoztunk vele. Az külön jó dolog, hogy Zsámbéki tanár úrral – hiába tanít az egyetemen, nem találkoztunk sohasem – végre együtt dolgozhattam. Közel is áll hozzám ez a szerep, és igyekeztem  alaposan felkészülni – felvételről megnéztem az előadást és megfigyeltem, Réka hogyan mozog, hova áll…stb. Nem őt akartam lemásolni, de támpontot adott például ahhoz, hogy amit mondott, miért úgy mondta – segített abban, hogy miként játsszak.  A beugró próba előtt Tiwald Gyurival, a rendezőasszisztenssel is találkoztunk és beszéltünk a darabról – mit is akar mondani pontosan és milyen ez a sokoldalú női szerep.

Az előadás alatt rettentően izgultam, ezért nem tudtam annyira „jelenidejűleg” ott lenni, de közben tudtam, hogy az az érdekes vibrálás, amit érez az ember a színpadon, energiát és nyitottságot ad nekem. Próbáltam hozzátenni azokat a dolgokat, amiket kitaláltam és azokat, amiket Zsámbéki tanár úrtól feladatként kaptam.

- Mennyire tudsz „kezdőként” a nézőkre, a reakciókra figyelni? Inkább magadra koncentrálsz, vagy tudsz a nézőkre is és magadra is?
- Amikor másodszor játszottuk A mizantrópot, már jobban éreztem magam. Akkor sok fiatal ült a nézőtéren, talán ezért is. Mindenképpen van egyfajta kapcsolat, a nevetéseket vagy az egyéb reakciókat nem lehet kikerülni, okvetlenül hat az emberre. Mondjuk Éliante szerepe különleges ilyen szempontból: nem közvetlenül a nézők felé irányulnak a reakciói és a gondolatai, hanem elsősorban a többi szereplőnek szólnak, és rajtuk keresztül vetülnek ki a nézőkhöz. Szóval érzem a reakciókat természetesen, de kezdőként nem tudok annyira odafigyelni rájuk (és nem is tudom, hogy mennyire kell érezni őket), inkább minél nyitottabban próbálok a színpadon létezni.

Úgy gondolom, hogy a feszültség és az izgalmi állapot lehet jó is rossz is: az, hogy valamit mondani akarsz este és elképzelted előre annak a mikéntjét, az remek dolog, de fontos, hogy ne legyen ez egy egész napon át tartó görcs. Nem szabad túlpörgetned magadban ezt a mondanivalót, mert mire eljutsz este odáig, hogy el is mondd, addigra kiég!
 

- A Petra von Kant az első premiered a Katonában – hogy élted meg a próbafolyamatot?
- Ennél a darabnál  az utolsó két hétben tudtam csak bekapcsolódni. Szenzációsan éreztem magam, mert a lányok mind kíváncsiak voltak rám. Egy percig sem éreztem, hogy görcsölnöm kellene, vagy azt, hogy meg kell felelnem valakinek. Jól kijöttünk a kezdetektől fogva és jól fogadtak engem és azokat a dolgokat, amiket természetemnél fogva magammal hozok. Amikor csak lehetett, bent voltam és figyeltem a lányokat, hogyan próbálnak. Székely Krisztával, a rendezővel dolgoztunk már együtt korábban, amikor másodéves voltam, készítettünk egy Trash-vizsgát és nagyon örültem, hogy újra lesz alkalom vele dolgozni.

- A Faust bemutatójában is szerepet kaptál: milyen érzésekkel várod ezt a próbaidőszakot?
- Boldogsággal tölt el. Elolvastam az első részt és egyrészt szórakoztatónak találom, másrészt nagyjából értem, hogy miről beszélnek a karakterek. Azt még el sem tudom képzelni, hogyan zajlik majd a próba, de annak már most örülök, hogy ilyen szerepet kaptam: egy fiatal lány, aki szerelmes, annál nem sok jobb van a világon. Izgatott vagyok és kihívásnak érzem, mert kíváncsi vagyok, hogy tudok és merek-e elég nyitott és szabad lenni.

- Mennyire foglalkoztat a gondolat, hogy a gyakorlatod után leszerződj majd a Katonához?
- Úgy érzem,  jól döntöttem, hogy a Katonába jöttem, de annyira sok dologgal vagyok elfoglalva, hogy eddig el sem gondolkoztam azon,  mi lesz velem egy év múlva.

Az biztos, hogy szeretnék társulati tag lenni, mert másokkal ellentétben, akiket a szabadúszó életforma vonz, én fontosnak tartom azt a családias jelleget egy színház életében, amit egy társulat nyújthat. Nagyon jó dolog e mellett még egy-két dolgot csinálni, máshol is játszani, de fontos, hogy az ember találjon magának egy helyet: ahol neked is jó és ahol kellesz is.

Csikós Kornélia