Ahol a farkas is jó – nyílt próba a Kamrában

„Ő az a lány, akivel egész életemben játszani szerettem volna.”
Rubin Szilárd

A szombati nyílt próbán nézhettük meg, hogy hogyan készül az Ahol a farkas is jó. A Kamra előterében zsibongó tömegben öt perccel a próba kezdete előtt megjelentek a szereplők és elvegyültek a közönség tagjai között – szokatlan, de annál érdekesebb felütés.

A darab egy sorozatgyilkosságról szól: Törökszentmiklóson 1953 októbere és 1954 augusztusa között öt tizenéves lány tűnt el – a gyanúsítgatások során a húsz éves Jancsó Piroska neve merült fel egyre gyakrabban. A lány minden alkalommal kimagyarázta magát, végül feljelentették és a bíróság halálra ítélte. Rubin Szilárd negyven évig foglalkozott a történettel, megszállottsága egy szerelemnek köszönhető: Piroska képét megpillantva beleszeretett és a lány ártatlanságát próbálta kutatásával bebizonyítani. Története két évvel ezelőtt jelent meg könyvben, Aprószentek címmel. Különös csavar az előadásban, hogy Gothár Péter rendezésében Rubin Szilárd figurájának közreműködésével göngyölítik fel az események fonalát.

A színpadkép egy fordított L alakra emlékeztet – a történet íróját, Rubin Szilárdot alakító Keresztes Tamás áll előtte és nekikezd a bevezető szövegnek. A díszlet kevés elemből áll, nincsen túlzsúfolva – a sok helyszínváltás és mozgás miatt például az asztal és a tükörként funkcionáló üveglap pusztán lóg a színpad fölött, és mint egy függöny, könnyen elhúzható a színpad végére. Az első jelenetben a tükör mögött egy kerevet látható, melyen a főszereplő Piroska (Borbély Alexandra) ül, mellette pedig egy szerzetes. A színpad előtt, jobb oldalon egy zongora áll, ezen Rezes Judit játszik a későbbi presszójelenetben.

 

A nézőtér is a játéktér része – erre utal a nézőtérbe ékelt kávézóasztal, illetve az előadás során a széksorok átrendezése, ami kifejezetten izgalmas színházi helyzetet teremt.

A szereplők közül ketten is több figura bőrébe bújnak: Pelsőczy Réka Piroska anyját, a presszós pincérnőt és a megmenekült, Piroskát feljelentő lányt alakítja; Rezes Judit az egyik áldozatot, Marikát és a presszóban éneklő-zongorázó Művésznőt játssza. Keresztes Tamás mindenhol ott van, mindenről tudni akar és mindenkivel beszél - de ezt udvariasan, alig észrevehetően teszi, nagyon jól alakítva az írót, aki egyetlen fényképet látva beleszeretett a sorozatgyilkos lányba.

A zárójelenet, az ítélethirdetés a nézőtéren kapott helyet: székek és nézők félreállítva (mint a vidéki akasztásoknál: a közönség, akár a falu népe figyeli az eseményeket), középen a rendőrök, Piroska és Rubin Szilárd a bizonyítékokat bemutatva hozzák meg az ítéletet.

A tragikus, egyben lírai történetet feldolgozó darabhoz rideg, feszült légkör társul, a próba utolsó mozzanataként pedig egy teszt következett: a közönség meglepetésére az első sorban ülőknek fekete esernyőket osztottak ki a színészek, de a rendező nem árulta el az okát: a miértre a bemutatóig még várni kell.

Csikós Kornélia

0 Tovább

Rendezőként néző, színészként szabad ember – interjú Pelsőczy Rékával

Fiatal színészek közül legfeljebb a férfiakat szokás azzal vigasztalni, hogy majd negyvenéves koruk körül beérnek. A nők akkor kezdhetnek el aggódni a szerepekért. Pelsőczy Réka tehát nem a hagyományos utat járja. Mostanra jutott el oda, hogy felszabadultan, gátlások nélkül tud szerepet próbálni, színpadra lépni, és emellett még rendezni és tanítani is. Mostanra kezdte el megfogalmazni magának azt is, mit vár el a színháztól.

- Szembetűnő, milyen játékos színésszé váltál az utóbbi időben. Lazán és felszabadultan játszol, nem az árad belőled, hogy ebbe bele kell dögleni.
- Hosszú utat kellett megtennem eddig, pedig azt gondolom, azok valók igazán színésznek, akiknek ez kapásból megy, akik egyszerűen élvezik a színpadi létezést. Arra jöttem rá, hogy bár a színészethez fontos az érzékenység, de nem lehet túlérzékenynek lenni. Én korábban túlérzékeny voltam. De amióta rendezek is, már nem akarok mindenáron színész lenni, és ez felszabadító hatással volt rám. Nem akarok már mindenáron játszani, és nem bánom, ha nincs minden este előadásom. És volt még egy felszabadító élményem. Egy másik színházban játszottam, ahol nem jöttem ki jól a rendezővel. Emiatt egy rossz érzés rögzült bennem, és utáltam játszani a darabot. Reggelente mikor felkeltem, úgy éreztem, nem akarom csinálni. Egyik nap is így ébredtem, és úgy döntöttem, hogy bár nehéz szerep, de ma nem foglalkozom vele, nem hangolom rá a lelkem. És ettől olyan csodálatos dolgok történtek velem a színpadon, mint soha azelőtt. Rájöttem: laza lélekkel kell színpadra lépni. Lehet, hogy másnak az a jó, ha egész nap trenírozza rá magát, de nekem kell ez a szabadság. Én olyan közegben működöm jól, ahol látom az emberek arcát, és ők is látnak engem. Ahol nem látom, ki mit gondol, ott félek.



- De gondolom, ha te azzal a hozzállással lépsz be egy új közegbe, hogy őszinte és nyitott vagy, ott ezt is kapod vissza.
- Néha azért lassabban, mint szeretném. Tudok túl sok, vagy túl közvetlen lenni, amitől a zárkózottabb emberek megrettennek. A Főiskolára is úgy érkeztem, hogy volt egy elképzelésem arról, milyen viszonyt szeretnék kialakítani az osztállyal. És csak most sikerült elérnem, két és fél év után. Pedig én már rögtön ezt szerettem volna! A türelem egy visszatérő probléma az életemben. Tanulnom kell még, hogy mindennek megvan a maga ideje. Én mindent rögtön akarok.

- Az nem merül fel benned néha, hogy a kőszínház Magyarországon kissé mintha le lenne maradva a kortól? Hogy nem tud reagálni az információdömpingre, arra a vizuális kultúrára, ami ránk zúdul, a tempóra, amiben élünk, és a megváltozott tartalomfogyasztási szokásainkra? Ritkán éli meg az ember, hogy konkrétan róla, és az ő világáról szól egy előadás.
- Maximálisan egyetértek, sőt, én ezt már nagyon régóta érzem. Amikor rendezőként hozok létre egy előadást, nekem is az a mániám, hogy olyan témát vessünk fel, amiről a néző rögtön érzi, hogy róla szól. De az Illaberek is ilyen, amiben színészként veszek részt. Lehet persze kritizálni, hogy nem tökéletes, hogy ugyanerről a témából valami egészen mást is ki lehetne hozni, de a lényeg, hogy a néző tud hozzá kapcsolódni. Állandó vesszőparipám, hogy a nézőben ne merülhessen fel a kérdés, hogy ezt tulajdonképpen miért nézi. Van egyáltalán köze ehhez?! Amikor például a Rükvercet játsszuk a Kamrában, mindig átjön, hogy pontosan értik, miről van szó. Vagy amikor a Szeret…lek-et csináltuk, akkor is. Nem is biztos, hogy az a jó, ha egy este egy történetet mesélünk el. Lehet, hogy nem is kell mindent kifejteni, elég csak felvetni. Amióta tanítok a Főiskolán, már az is felmerült bennem, hogy a mai színészethez egészen másfajta tulajdonságokra és képességekre van szükség.

- Ezt hogy érted?
- Ha Fekete Ernőt nézem, mindig az jut eszembe, hogy ő egy nagy színész-típus. A tartása, a beszédmodora, a stílusa mind egy klasszikus férfiszínészre vall. Ezzel szemben a Keresztes Tomi egy tipikusan mai színész: sokoldalú, mindenre nyitott. Amikor próbál, bármilyen instrukciónak eleget tesz, nem fél attól, hogy nevetségessé teheti magát. Vannak korlátai, de van benne egy nagy szabadság is.

- És magadat hová sorolod?
- Mindig mondták nekem, hogy szabálytalan alkat vagyok, ezért inkább mai. És egyre jobban érzem a hiányát annak, hogy nincsenek olyan darabok, amikben magamról tudnék beszélni, amik az én problémáimat fogalmaznák meg. A klasszikus színdarabokban a nagy női szerepeket még akkor írták, amikor a nők egészen más életet éltek, mint mi most. Persze vannak örök problémák, de én úgy érzem, nem illek bele ezekbe a régi színművekbe.

- És tényleg nincsenek olyan kortárs darabok, amikben egy mai harmincas-negyvenes nő problémái megjelennének?
- Ezzel már magamra haragítottam a kortárs dramaírókat, de szerintem nagyon sematikusan jelenítik meg az embereket. Szinte csak véglények, drogosok és kurvák jelennek meg náluk, szóval mindig a társadalom peremére szorult réteg. Ha lenne időm, szívesen gondolkodnék egy mai történeten, de valószínűleg hamarabb jutna eszembe néhány színész, akinek még nagyobb örömmel írnék jó szerepeket. Most épp nem is vagyok kiéhezve színészileg, de azért arra vágyom, hogy egyszer filmen eljátszhassak egy normális nőt.

- Európa más országaiban sorra készülnek ilyen filmek és sorozatok…
- Igen, például azt nagyon bírom, amikben Paprika Steen játszik. És nagyon bírom azt is, ahogy kinéz. Hogy úgy néz ki, mint egy ember.

- A skandináv, vagy a német filmekben mindenki úgy néz ki, mint egy ember. Senkinek nincs tökéletes teste, és minden arc egy karakter. Nálunk még mindig elsősorban a klasszikus hősöket keresik.
- Sajnos igen, régi hagyomány, hogy folyton el vagyunk maradva. Az a baj, hogy abban az életszakaszban, amiben most vagyok, nincs időm ezzel foglalkozni. Reggel fölkelek, este tízkor hazaesem, és az a legdurvább, hogy csupa jó dolgot csinálok közben. De arra már nem jut időm, hogy változtassak a dolgokon. És így megy el az élet, ezt annyira érzem. Közben meg az nem lehet, hogy ennyire el vagyunk maradva. Ezzel kezdeni kéne valamit.
 

- Azért a rendezéseiden keresztül kifejezésre tudod juttatni a szemléleted.
- Ez nálam úgy van, hogy igazából nem is azt gondolom magamról, hogy rendező vagyok, hanem hogy egy jó néző. Egy olyan néző, aki minden műfajt szeret, ha jól van megcsinálva. És reménykedem abban, hogy nem csal az ösztönöm, és amit jónak látok, vagy ami tetszik, az tetszik majd a közönségnek is. Amikor például az Én egy szemüveges kisfiú vagyok című előadást rendeztem, azt kértem a színészektől, hogy ne játsszák el feltétlenül a szöveget. Elég, ha ott ülnek a színpadon, az is olyan csodálatos. Nem kell mindig csinálni valamit. Egyébként amikor rendezek, mindig azt érzem, hogy csak a jó színészekkel tudok dolgozni. A nem-jókkal nem tudok mit kezdeni.

- Kit nevezel jó színésznek?
- Aki önmagában egy személyiség, és tud önállóan gondolkodni. Ha valaki nem tud szabadon mozogni a színpadon, azt nevezem nem-jónak. Ez nem feltétlenül jelenti, hogy tehetségtelen, csak hogy épp tehetségtelen állapotban van. Én is voltam így. Amikor nem tudtam otthon érezni magam a színpadi térben.

- Csakhogy a színészek szocializációja – de az átlagembereké is – nem arról szólt eddig, hogy merjenek szabadok lenni, önállóan gondolkodni, és bátran kísérletezni. Inkább különféle elvárásoknak kellett megfelelni.
- Ebben nem vagyok biztos, most, hogy a másik oldalon ülök a Színművészetin. Pontosan tudom, miről beszélsz, de ma már azon gondolkodom, vajon a tanárok voltak-e, akik nem voltak kíváncsiak ránk, mondjuk rád vagy rám, vagy inkább mi voltunk annyira bezárva, hogy nem tudtuk megmutatni magunkat. Mert most már azt is látom, hogy nagyon nehéz valakinek segíteni. Pedig nekem ez volt a fő ambícióm, amikor Gálffi László felkért a tanításra. Szerettem volna, ha az én diákjaimnak nem kell azt átélniük, amit én átéltem. De most azt látom, hogy akiknek a leginkább kellene segíteni, azokon nem tudok, mert annyira magukba vannak zárkózva. És ahogy az idők során rájöttem, hogy nekem kell változnom, valószínűleg ők is csak magukon tudnak majd segíteni. Én nem tudom a félelmeiket elűzni, hiába látom őket magamhoz hasonlónak, és hiába gondolom, hogy tőlem nem kell félniük.

- Az utóbbi időben az egyik legizgalmasabb alakításod az Iglic címszerepe volt. Ez hogy talált rád?
- Ez az előadás több szempontból is nagy öröm volt nekem. Az egyik, hogy Tengely Gábor még öt évvel ezelőtt keresett meg vele, amikor megpályázott egy vidéki bábszínházat. Megkérdezte, beleírhat-e a pályázatába, mint rendezőt, akivel szívesen dolgozna. Én akkoriban épp egy olyan időszakban voltam, amikor úgy éreztem: szükségem lenne a külső megerősítésre. Bár évek óta rendeztem, és jártam a saját utam, de úgy tűnt, nem tudok betörni a fősodorba, mindig kívül maradok. Felmerült bennem, hogy színházat csinálni sem kell mindenáron, úgyis annyi produkció van. Ha nekem azért kell küszködnöm, hogy jöjjenek a nézők, akkor nem biztos, hogy csinálnom kell. Hiszen nélkülük nem ér az egész semmit. Ez egy üzlet: én adok valamit, ők igényt tartanak rá. Ha nincs igény, akkor minek beszélünk itt önkifejezésről? Tengely megjelenése azt jelentette, hogy mégis van rá igény. És akkor mondta azt is, hogy szeretné az Iglicet velem megrendezni.



- Hogy boldogultál ezzel a szöveggel, aminek saját logikája van, és első hallásra nem is igen értelmezhető?
- Először én sem értettem, de Tengely segített megfejteni. És még most is foglalkozom vele. A múlt hónapban például találtam az eredeti szövegben egy részt, ami nem szerepelt az előadásban. Visszaraktam a monológba, amitől persze borult az egész, és át kellett csoportosítanom a már rögzített elemeket. De imádom, annyi örömöt okoz nekem ez a nyelv! A fordító, Hamvai Kornél szerint már elavult – 15 éve fordította. Lehet, hogy csak túl értelmesen mondtam. Börcsök Enikő, aki egy korábbi előadásban játszotta Zsótér rendezésében, szinte csak egymás után rakta ezeket az érdekes szavakat, nem akarta értelmezni. Mintha öntudatlanul bugyogtak volna ki a száján. Ez néha nagyon mulatságos. De én nem tudnám így csinálni, nekem muszáj értelmeznem.

- Most pedig Gothár Péterrel próbálod az Ahol a farkas is jó című előadást. Ez egy vérfagyasztó sorozatgyilkosság története az ‘50-es évekből, tehát megint nem egy mai sztori, és nem is a te problémáidat boncolgatja.
- Igen, de bízom benne, hogy az emberek vonzódása a bűnhöz, és a kíváncsiságuk az emberi lélek legsötétebb bugyrai iránt be fogják csalni őket a színházba. Sokszor dolgoztam már Gothárral, mindig is imádtam az agyát, de ilyet még sosem tapasztaltam vele. Korábban nem mindig értettem, mit miért tesz, most viszont olyan, mintha egy festő velünk festené meg a freskóját. A darab két síkon játszódik: az egyik egy ‘50-es évekbeli szociodráma, a másik pedig az író története, aki negyven éven keresztül kutatta az esetet, és Péter úgy ötvözi a kettőt, hogy a végére ne egy kisrealista előadás szülessen, hanem egy vízió. Most nézegetjük hozzá a színeket. Egyik nap végigsírom a monológom, a másik nap meg azt kérdezi Péter: „Ezt miért ezen a hangon mondod?, pedig ő kérte. Úgy sajnálom, hogy az emberek nem látják, mi zajlik a próbán, mert annyira izgalmas.

- Mit játszol benne?
- Csupa véglényt. Három anyafigurát. Többek között a gyilkos anyját, aki egy rém. Érdekes, hogy amikor próbálom, érzem belülről ezt a hihetetlen sötétséget, ezt a beszűkülést. Érzem a szagokat, meg azt a házat, ahol éltek. A ridegséget. Ahogy az élet visszasüllyed egy állati szintre. Megvan bennem ez a nagyon erős érzet, csak azt nem tudom még, hogyan fog látszani. Amikor erre gondolok, úgy érzem magam, mint egy csiga, akit besóztak. Biztos, mert egyébként nagyon szeretem a puhaságot, a melegséget és a kényelmet.

- Amikor nézegetem a képeidet a Facebookon, mindig az az érzésem, hogy te nemcsak színész lehetnél, hanem szinte bármilyen művész – fotós, grafikus, vagy akár filmes.
- Ezt én is érzem. Bizonyos értelemben mindegy is, hogy mi vagyok, csak valamilyen módon kifejezzem magam. Nem is igazán tartom magam színésznek. Például nem mindig szeretek jelmezbe bújni. Egy darabig igen, de aztán megunom, és utálni kezdem, hogy fel kell venni. A legtöbb szerephez olyan hajat találok ki, amilyen a sajátom. És látom, hogy az Eszter, az Adél, a Szandra, az Anna órákig ül a sminkben, és csinosítja magát, nekem ez nem megy. Érdekes, pedig mennyire ragaszkodtam ehhez. Csak negyedszerre vettek fel a Főiskolára, és aztán is sokáig küzdöttem. Nyilvánvalóan kellett nekem ez az út, mert valamilyen irányba el kellett indulni, de biztos az sem véletlen, hogy ilyen nehezen indult be. Nagyon szeretem a színházat mint közeget, szeretek oda bejárni, szeretem a családias hangulatát. És csodálatos a megtartó ereje is. Az, hogy a rossz napjaimon is be kell menni, színpadra kell lépni, direkt jó hatással van rám, mert értelmet ad a keserves napoknak: fel tudom vinni ezeket az energiákat a színpadra, használni tudom őket. Különösen, mióta ellazultam, mert azóta végképp jól áramolnak bennem. De azért jó volna egy évig csak utazni, vagy egy évadon át csak rendezni, és télen elmenni síelni. Egyáltalán nem biztos, hogy mindig ez lesz. Sokszor gondolom, hogy két feladatom van: az egyik önmagammal – az önkifejezés, a másik pedig az, hogy másoknak segítsek. De nem az afrikai éhezőknek, hanem a körülöttem élőknek, hogy könnyebb legyen az életük. Igazából ez utóbbi lenne az igazi.

Gyárfás Dorka 

 

0 Tovább

A Fényevők nyílt próbáján jártunk

Fényevők címmel készül új előadás a Katonában Ascher Tamás rendezésében, ennek a nyílt próbájába tekintettem bele. A szombat délelőttre meghirdetett próbára rengetegen voltak kíváncsiak – a színház előtt kígyózó sor állt fél órával a kezdés előtt.

Bent eklektikusnak tűnő színpadkép fogadott minket: a színpad bal oldalán kanapé, asztal, a jobb oldalán egy kerevet és egy kisebb asztal; az ezeket félkörben körbeölelő falakon sűrűn egymás mellett ajtók láthatók. A jelenetek középpontjában ez a két, időnként változó funkciójú nappali áll.


Fullajtár Andrea és Nagy Ervin a Fényevők egyik próbáján

A próba kezdetén Ascher Tamás helyet foglalt a színpadon a nézőkkel szemben, röviden ismertette a történet cselekményét, vázolta a színpadon látható terek szerepét, majd a szereplőket jellemezte röviden. Gorkij A Nap fiai című művét – amely alapján a Fényevők készült – azért tartja fontosnak , mert ugyan 1905-ben íródott, üzenete semmit sem vesztett frissességéből: az akkori úri és szegény réteg között tátongó szakadékot mutatja be egy fordulatos történeten keresztül. A múlt század eleji orosz társadalom sok tekintetben visszaköszön az elmúlt ötven évünk történelmében: a módosabb és szegény rétegek közti szakadék mérete cseppet nem csökkent és az „úri társaság” természetesen nem hibátlan: a szegények helyzetével nem tudnak, nem akarnak azonosulni.

A Fényevők cselekménye több szálon fut: az értelmiségi társaság; a lakatos férj és a szakácsnő feleség, illetve az ő barátaik; a háziúr és fia, illetve a fiú szerelme, a szobalány – ez a három történeti szál bonyolódik a darab folyamán. A nyílt próbán bemutatott jelenetek mind kiélezett helyzeteket mutattak be: az egyikben szó esett arról, hogy az úri társaság tagjai közül páran ellentétesen gondolkoznak a társadalomra való hatásuk fontosságáról – ez derült ki a vegyész (Kocsis Gergely) és a festőművész (Fekete Ernő) szavaiból. A beszélgetésbe belecsöppent egy illuminált férfi (Ötvös András), aki a jó barátját (Bezerédi Zoltán) kereste, megzavarva így a fennkölt eszmecserét. Ascher ezt, a két világ közötti különbséget, egy Spielberg-filmhez, a Jurassic Parkhoz hasonlította: egymás világába betolakodó szörnyekként viselkednek szereplői – hasonlóan viselkedünk mi is.

Az urak és a munkásosztály gondolkodásmódja közti különbség egy másik jelenetben is kibontakozott: a vegyész, Protaszov arra kéri Jegort, a lakatost, hogy ne verje a feleségét. A lakatos véleménye nem egyezik meg az úréval: „Engem is vertek – akkor én is verhetek mást.”

És hogy kik a Fényevők? Erre választ kaptunk a harmadik és negyedik jelenetben. Jegor lakásában, a barátai körében énekel késő este – a bormámoros beszélgetés folyamán jut az eszükbe az elnevezés: az úri társaság tagjai fényevők. Nem tudni, miből élnek (mert a boltban is csak felírnak nekik mindent), de valószínűleg a festőművésszel hamisíttatják a bankókat. A különb, fensőbbséges érzetet pedig az adja számukra, hogy azt hiszik, nekik megfelelő étel lehet a fény és a szellemi táplálék, míg a szolgáknak a kenyér és víz is elegendő az élethez.

Csikós Kornélia



0 Tovább

Bán János: A borbély több, mint kihívás

Misztikus történetmozaikok a kirakatból
Egy már-már elfeledett szakma egyik utolsó képviselőjének élettörténete elevenedik meg A borbély című előadás során, egy belvárosi üzlethelyiség kirakatában. Múlt és jelen, képzelet és valóság fonódik egybe a rendhagyó előadás alatt, melynek a járókelők ugyanúgy részesei lesznek, mint a borbély alakját és emlékeit megidéző Bán János. A színésszel a Katona József Színház, a Mozgó Ház Alapítvány, az Orlai Produkciós Iroda és a Természetes Vészek Kollektíva közös produkciójáról beszélgettünk. A bemutató február 2-án lesz.



Az előadás során egy hosszú és viszontagságos élettörténet mozaikdarabkáival ismerkedhet meg a közönség. Milyen ember az előadás főszereplője, a borbély?
Még nem szeretném semmilyen módon meghatározni, az előadás nézői számára remélhetőleg ki fog derülni.

A mű Tolnai Ottó vajdasági szerző Végeladás című drámája alapján született. Mit szeret a történetben?
Maga a partitúra, az előadandó mű csodálatos, mélyen emberi, mélyen filozófikus tartalmú történethalmaz, mely egy rendkívüli, költői nyelven megfogalmazott, kissé archaizáló világba kalauzol minket. Épp ezt a nyelviséget szeretem az előadásban, annak ellenére, hogy ezzel birkózom a legtöbbet a próbák során.

A darabban fontos szerepet kapnak a tárgyak és a hozzájuk kapcsolódó történetek, emlékek. Van olyan eszköz, melyet kiemelt jelentőséggel ruháznak fel?
Életünk során rengeteg tárggyal vesszük körül magunkat, melyekhez különböző módon, de erősen ragaszkodunk. Minden felhalmozott eszköznek jelentősége van – melyiknek kisebb, melyiknek nagyobb –, hiszen ha nem így lenne, már régen megszabadultunk volna tőlük. Ha pedig jobban belegondolunk, rájövünk, hogy igazából nem is maguk a tárgyak, hanem a hozzájuk kapcsolódó történetek és emberek a fontosak. Épp ezért szeretné a borbély, hogy az élete során összegyűjtött dolgai jó helyre kerüljenek.

Az előadás rendhagyó helyszínen, egy üzlethelyiség kirakatában zajlik. Hogyan tesz ez hozzá a történethez?
A helyiségen belül a nézők bármelyik pillanatban elkezdhetik alakítani az eseményeket, illetve a párbeszédet, míg kívülről a járókelők is részesei és formálói lesznek a történéseknek. Ugyanis, ha akarom, ha nem a hely behúzza a tekinteteket, az utca emberei is bevonják magukat az előadásba, én pedig kénytelen leszek reagálni rájuk, nem tudom majd figyelmen kívül hagyni a jelenlétüket. Az előadás tehát nagyban függ majd a közönség és az utca rezgéseitől is, ami a legkevésbé sem könnyíti meg a helyzetemet.

Milyen kihívások elé néz?
Részemről nagyon erős koncentrációt és állandó gondolkodást igényel a dolog, hiszen nem szemlélődő, hanem aktív nézőkről lesz szó. Az egész helyzetben az vonz a leginkább, hogy fennáll a ketrec-szindróma is – de vajon ki lesz kint, és ki bent? Egy ilyen szituációban nehezebb a színész feladata, sokkal kevesebb biztonsági rendszerrel dolgozhat. Fenáll annak is az esélye, hogy a járókelők majd oly módon alakítják az előadást, hogy a közönség jobban figyel a kinti eseményekre. Engem pedig semmi sem zökkenthet ki. Előre nem látható helyzetekre is próbálunk felkészülni, de mindenre nem lehet, hiszen minden este más attól függően is, hogy milyen a nézői összetétel és, hogy én éppen milyen koncentráltsági állapotban vagyok. Azon túl pedig, hogy átélhetővé teszem a szöveget, kommunikálnom kell a közönséggel, valamint az utca emberével. Az előadás részeként, mint egy igazi borbély, meg is kell borotválnom egy vállalkozó szellemű érdeklődőt. Ez több, mint nagy kihívás.

Filákovity Radojka


0 Tovább

Kovács D. Dániel: Tudunk, akarunk-e közösen határozni és cselekedni?

Robert Merle regénye, az Üvegfal mögött szokatlan térben játszódik: a színpadról iskolai tantermekbe került, ahol a diákok aktivitására is számítanak a színészek. A darab aktualitásáról és a darab alakulásáról a rendezőt, Kovács D. Dánielt, a Színház- és Filmművészeti Egyetem negyedéves hallgatóját kérdeztük.

           Fotó: Dömölky Dániel

Mi volt az elképzelésed, amikor eldöntötted, hogy egy tanterembe helyezed a darabot?

Maga a téma, a diáklázadások és a fiatalság összefogása e felé a közeg felé kell, hogy irányuljon: beszélgethetünk erről elemzőkkel, a témakör nagy tudóival.. Mi is egyfajta kíváncsisággal álltunk ehhez az egészhez: a diákság hogyan szólal meg, illetve hogyan lép párbeszédbe egy ilyen téma felvetése kapcsán. Én azt hiszem, egy otthonos, jobban belakott közeg könnyebben tudja elindítani a kommunikációt. A megszokott módot, amikor az ember elmegy egy színházba, ahol a sötét nézőtéren ül, s megszokta az évek hosszú során, hogy passzív befogadóként lehet mozizni – azt hiszem, ezt könnyebb megtörni, ha az ember egy otthonos közegben szólalhat meg.

Van egy kiválasztott korosztály, akiknek szánod az előadást, vagy kiterjesztenéd a felnőttekre is?

Alapvetően én a 15-16 éves fiatalokra és a náluk idősebb korosztályra koncentráltam, mint célközönség: keressük azokat a gimnáziumokat, ahol nyitottak erre a darabra. Ezen kívül már az ELTE-vel is folynak a tárgyalások arról, hogy egy szemináriumi teremben hogyan lehetne megtartani az előadást: ez az egyetemeken kifejezetten érdekes téma lehet. Az emberek hajlamosak az egyetemistákat úgy kezelni, mint teljesen autonóm, felnőtt embereket. Én viszont úgy gondolom, pont ugyanannyira éreztem magam autonómnak 11. osztályban, mint első éves egyetemista koromban.

A darab végén kicsit irányítottnak érződik, ahogyan kérdeznek a színészek a diákoktól: van egy végcél, egy bizonyos konklúzió, amit vártok a fiataloktól, vagy teljesen a fantáziájukra bízzátok és ahány megbeszélés, annyi befejezés?

Amire mi kíváncsiak vagyunk, az leginkább az, hogy tud-e közösen dönteni egy ilyen társaság. Nincs egy-egy konkrét válasz, amit várunk, eddig mindig más volt a végső megállapodás. A tét az, hogy egy osztályközösség, vagy a darab részévé váló, egy teremben tartózkodó kb. 30-40 ember vajon tud és akar-e bármit közösen csinálni, elhatározni. Van egy-két olyanfajta irányított kérdés, ahol annak a határán táncolunk, hol mond megálljt a befogadó vagy a néző: „Ez már sok, nem hagyom, hogy te, mint színész irányíts engem, mert túlzol.” Ugyanúgy egyfajta autoritással való szembeszállás, vagy annak a pedzegetése, ahogyan a darab történetében a diákság kiáll a kollégium autonomitása mellett. Ezek a picit agitatív kérdések részét képezik annak a retorikának, amivel előbb-utóbb mindenki találkozik az életben és azt hiszem, jó ezeket olyan „laboratóriumi” körülmények között kipróbálni, mint milyen egy osztályterem.

A karakterek megformálásába mennyire szóltál bele?

Nehéz erre válaszolni, mert ez egy nagyon jó közös munkának a végeredménye. Sokat segített az alapanyag, Robert Merle regényének a figurái – próbáltam őket minél közelebb hozni saját magunkhoz, vagy ahhoz, amilyen habitussal gondolkodunk ezekről a figurákról. Nyilvánvalóan belecsúszik sok elrajzolás. Rengeteget improvizáltunk és annak során találtuk meg, mi működőképes és lendíti előre az előadás kialakulását, vagy mi hátráltatta azt: ha ilyet éreztünk, akkor azt szemrebbenés nélkül húztuk, vagy írtuk át. Folyamatosan organikusan alakul ez a darab: egy-egy ilyen tapasztalat, mint a nyílt próba is sokszor megmutatja azt, hogy merrefelé lehet csavarni a szándékokat, indokokat.

Egyetemi tüntetések, megmozdulások – személyesen átélted a közelmúltban itthon történt eseményeket és bele is építetted az előadásba? Vagy barátok élménybeszámolóiból merítettél?

Nekem is van személyes tapasztalatom és rengeteg ismerősömnek is. Azt hiszem, most Magyarországon nehéz is e mellett a téma mellett elmenni diákként, mindenkinek van valamilyen személyes kapcsolódása a dologhoz. Ettől függetlenül mi próbáltunk aránylag független módon dolgozni – aktuális a téma, de nem konkrétan a HAHA vagy a MUHAHA felszólalásai azok, melyek elindították azt a gondolkodást, melynek eredményeként megszületett ez az előadás. Egész Európában érzékelhető egyfajta felébredés: kinyílt a csipánk és elkezdtek ezek a különböző szervezetek összefogni, vagy egymás elleni dolgozni. Jó elmerülni ennek a folyamatnak a hogyanjaiban és miértjeiben.
 
Csikós Kornélia


0 Tovább

Mindenkit a kivándorlás érdekel



Illaberek. Bemutató: november 29.

0 Tovább

Rajkai Zoltán: Amikor itt a vége és nincs tovább

Jövő héten tartjuk a ki- és elvándorlásról szóló Illaberek bemutatóját. Rajkai Zoltánt a készülő előadásról és az egyik figurájáról kérdeztük.

Ehhez az előadáshoz nincs előre megírt szerep, hanem te találod ki a karakteredet a próbák során. Hogyan boldogulsz?


Nagyon szeretem ezt a módszert, mert ha az ember a saját szövegét mondja, nyilvánvalóan sokkal mélyebbről indít, mint egy konkrétan megírt színdarabnál. Az utóbbi esetben a színész készen kap egy drámát, és elkezdi onnan visszafejteni a tartalmát, a mélységét, elemezni a mondatokat, dialógusokat. Viszont ha az ember a saját szövegét mondja, akkor eleve a saját tapasztalataiból, értelmezéséből fogalmaz. Az elemzés ugye itt kimarad, cserébe azonban sokkal többet tud már egyből arról, amit csinál. Hozzám ez nagyon közel áll, mert sokkal több kreativitást és gondolkodást igényel a színésztől.



Kiindulási alapnak azért rengeteg forrást összegyűjtöttetek a témában.


Mint minden színdarabnál. Én legalábbis az a fajta színész vagyok, aki igyekszik nagyon alaposan és szerteágazóan körüljárni azt a témát és azt a karaktert, amivel az adott darab foglalkozik. Tehát utánaolvasok, nagyon sok filmet, videót nézek a témával kapcsolatban, illetve nyitva tartom a szemem az utcán és ott is próbálok ellesni dolgokat.

Itt is hasonló a helyzet. Rengeteg blogbejegyzést olvastunk, könyveket, propagandaanyagokat, rendeleteket a kivándorlásról és mindenféle mást is. Ezek a tapasztalatok persze nem feltétlenül konkrétan, egy az egyben jelennek meg a színpadon, hanem segítenek az asszociációban, eszközei a kreativitásnak.

A te szerepedhez honnan tudsz meríteni? Végül is egy homoszexuális nőgyógyász nevezhető elég speciális figurának...


Igen, ez egy elég "speciális"eset, hiszen nincsenek saját tapasztalataim sem a nőgyógyászat, sem a homoszexualitás területén. Dehát ez az izgalmas a mi szakmánkban: különféle embereket hitelesen ábrázolni.. Ugyanakkor nagyon fontos, hogy mi az a gondolat, amit ki szeretnénk fejezni a színdarabban.  Számomra a kérdés az, hogy ma Magyarországon mit jelent homoszexuálisnak lenni és ez jelenthet-e okot a kivándorlásra. Tehát nem a homoszexualitás bugyrait, privát szféráját mutatjuk meg, hanem a kivándorlással kapcsolatos összefüggéseit, ezért ne gondoljanak itt a nézők valamiféle provokáló, megbotránkoztató dologra. Csak hús-vér polgártársainkra, akiknek a sorsa ugyanúgy elgondolkodtató, mint a szomszédainké.

A figurám szempontjából halmozott a probléma, mert nem elég, hogy homoszexuális, még orvos is, és tudjuk, hogy az orvosok  tömeges külföldre távozása valós probléma ma itthon. Nagy kihívás számomra annak az életérzésnek és hangulatnak, emberi szorongásnak a megjelenítése, ami egyrészt egy homoszexuális ember lelkivilágát, másrészt egy orvosét l jellemzi. Átélhetővé tenni egy embertársunk sorsát. Hogyan jut el addig, amikor egyszer csak eldönti: itt a vége és nincs tovább? Hogyan érthetjük meg, hogy miért akar elmenni ma Magyarországról?

Mit gondolsz a díszletről? Ha jól tudom, egy halom furcsa bőrönd lesz a színpadon, ami különböző berendezési tárgyakká nyitható szét.


Brook óta tudjuk, hogy az üres térben is lehet bármit ábrázolni, és igazából minél inkább sikerül elvonatkoztatni és  a realizmus talajáról ellépni valamiféle elemelt ábrázolás felé, annál több értékkel bírhat egy előadás.

Tulajdonképpen mi magunk is keressük azokat a megoldásokat magában a színjátszásban is, a díszletekben is, a színpadi gondolkodásban is, amelyek valahol a realizmusban gyökereznek, de a valóság tömörítése és sűrítése által emblematikus szimbolizmussá válnak, miáltal mindenki ráismer valamire, vagy valakire. Ezt a művészi megközelítést nagyon szeretjük itt a Katonában.

Hajnal Márton


0 Tovább

Bemutatjuk az Illaberek gyerekszereplőit

A modern kori kivándorlás jelenségét feldolgozó előadás egyik szerepére nyílt felhívással kerestünk jelentkezőket. A 8 éves kisfiú szerepét az október végi szereplő-válogatáson végül két fiú kapta: a castingon az első szereposztásra Varga Zétényt, az ő beugrójának pedig Varga-Nagy Márton Csabát választották ki az előadás alkotói.

Zétény szereti a verseket, színdarabokat, nem jön zavarba, ha szerepelni kell, versmondó versenyeken is részt vesz. A kérdésre, hogy hová utazna a legszívesebben és mit vinne magával az útra, Zétény így válaszolt: körbeutaznám a földet, és magammal vinném a családomat meg a barátaimat, meg az eszemet. Persze vinném a határozóimat is - madár- és egyéb állathatározók.


Varga Zétény és Varga-Nagy Márton Csaba

Márton színházi színészi tapasztalattal rendelkezik, a Móricz Zsigmond Színház előadásaiban szerepel, jelenleg többek közt az Anna Kareninában. Legszívesebben Angliába utazna.

Az Illaberek bemutatóját november 29-én tartjuk. Az előadás a mai magyar társadalom egyik fontos jelenségét, a kivándorlást mutatja meg. Jól ismert karakterekkel találkozhatunk, olyan élethelyzetben levő emberekkel, akiknek problémái különböznek, a választott megoldásuk azonban ugyanaz: otthonuk elhagyása, életük újrakezdése egy másik országban.

0 Tovább

Illaberek – menni vagy maradni

Nyílt próbán néztünk bele a november végén műsorra kerülő Illaberek című előadásba, amely a mai magyar társadalom egyik problémáját, a kivándorlást mutatja be. Kinek reménykedő „elillanás”, kinek kényszerből fakadó döntés, hogy elhagyja az anyaországát, azért, hogy máshol keressen jobb életet.

A nagyon mai, tényleg velünk élő történet három szálon fut, melyeket Máté Gábor, a darab rendezője a bevezetőben szkeccseknek nevezett.


fotó: Székely Péter

Az első jelenetben egy férfi (Keresztes Tamás), aki életében még sosem járt repülőtéren és nincs tisztában az utazás szabályaival, igyekszik a repülőtéren az eléje gördülő akadályokat leküzdeni, ám a biztonsági kapu kifog rajta. Ugyanis a férfi – tapasztalatlanságából fakadóan – a kézipoggyászába rejtette a méregdrága szerszámait, és a kapu újra és újra besípol. A három reptéri dolgozó (Elek Ferenc, Takátsy Péter és Tasnádi Bence) minden alkalmat megragad, hogy megalázza a kivándorolni készülő férfit.

A második szál egy roma nő (Jordán Adél) történetét dolgozza fel, aki külföldre kényszerült és prostitúcióból tartja fenn magát. Az angolul igen keveset beszélő nőhöz egy, a körzetben található gondozóintézményből odaküldött nő (Pálos Hanna) érkezik, egy tolmács (Kiss Eszter) kíséretében. A helyzet igen abszurd, ugyanis a roma nő és a holland segítségnyújtó lány között az egyik neves magyar egyetemről elküldött docens teremti meg a közös nyelvet, az angolt.



A próbán bemutatott harmadik és negyedik jelenetben tánc-és népzenei jeleneteket adtak elő a színészek. A tánc egy amerikai Magyar Közösségi Ház táncpróbája, ahol az egyetlen nő (Kiss Eszter) érdeklődő amerikaiként táncolja a helyi magyarok néptáncát, a Háry János című daljátékból való A jó lovas katonának aláfestésével. A negyedik jelenetben a társaság tilinkóval és furulyával ad elő egy magyar népdalt – a zenét Keresztes Tamás szerezte.

A próba végén Máté Gábor megkérdezte a nézőket, milyen észrevételeik vannak a darabbal kapcsolatban: mit hiányolnak belőle, mely részekhez volna hozzáfűznivalójuk. Sokan, főként az idősebb generáció tagjai jelezték, hogy az 1956-ban kivándorolt rokonaik jutottak eszükbe, s egy erre utaló jelenetet vagy történeti szálat hiányoltak. A fiatalabb generáció tagjai a továbbtanulást, illetve a szüleik nehéz helyzetét említették: elhangzott olyan szívszorító példa, mely egy magára hagyott tinédzserről szólt, a szülők a külföldön megkeresett pénzzel támogatják az egyedül élő gyereket. Akadt olyan kommentár, mely az itthon maradást szorgalmazta és kategóriákra bontotta a lakosságot: 1. akik mindenképpen külföldön maradnak, 2. akik kimennek, de visszajönnek, 3. akik nem hagyják el az országot. A hozzászólások  a nyílt próba végére tömegessé váltak, és az egyik legégetőbb kérdés maradt a végére: mi maga a magyarság egyáltalán? A kérdés megválaszolásáig pedig mindenki eldönti: megy, vagy marad.

Csikós Kornélia


0 Tovább

Máté Gábor: A kivándorlás kétségbeesett vállalkozás

A modern kori kivándorlást dolgozza fel novemberi bemutatónk, az Illaberek. Az előadás rendezője Máté Gábor, akit most a produkció előzményeiről és témájáról kérdeztünk.

Az októberi színlapon ez az előadás Ultonia címmel szerepelt, ráadásul részben más alkotók neve alatt. Hogyan lett ebből végül Illaberek?

Az első szándékunk az volt, hogy egy igazi, klasszikus értelemben vett színdarabot iratunk a kivándorlásról, ám ez az elképzelésünk dugába dőlt. Utána volt egy időszak, amikor abban bíztunk, hogy Bagossy László létrehoz egy előadást ebben a témában. Ő végül ilyen-olyan okokból A végítélet napját rendezte meg Ödön von Horváthtól, és tény, hogy jó döntésnek bizonyult egy bevált, megírt darabhoz nyúlnia. Ugyanakkor a magam számára sem tudtam volna megnyugtató magyarázatot adni, hogy miért is nem dolgoztuk fel a kivándorlás témáját, és miután annyira gyáva dolognak tartottam volna ezt, így most nekiálltunk.



Jól értem, hogy szerinted gyávaság lenne nem felhasználni ezt a témát? Miért?

Azért, mert ez foglalkoztatja ma az embereket. Egyrészt ennek pont az a különleges izgalma, hogy frissen reagálunk. Ilyen szempontból nem mindegy, hogy mennyit ül rajta az ember. Ha nem friss a reakció, akkor már eleve van némi befőtt jellege. Másrészt az sem mindegy, melyik színház reagál erre elsőként. Nyilvánvaló, hogy előbb-utóbb különböző alkotók ezzel a kérdéssel valamilyen aspektusból, valahogy jelentkezni fognak.

Azok alapján, amiket a próbán mondtál, egy ironikus hangulatú előadásra kell készülnünk.

Nem nagyon tudok irónia nélkül élni és gondolkodni. Ez egy ironikus előadás lesz, attól függetlenül, hogy komoly a téma. De hát nem nagyon lehet máshogy. A kivándorlás  nyilvánvalóan kétségbeesett vállalkozás: valaki elégedetlen a sorsával, hol ezért, hol azért, és  a sorsának jobbítását, megjavítását várja ettől a radikális lépéstől. Anyagi és erkölcsi értelemben, de életminőség tekintetében mindenképpen. Ugyanakkor az is  ironikus, hogy miközben mi magyarok  sokszor élhetetlennek érezzük a városainkat, a külföldiek  szívesen visszajönnek, hogy újra itt lehessenek.

Gyerekszereplő-válogatást tartottunk



Szintén a próbán említetted, hogy három főszálat képzeltél el. Az egyik egy prostituált története, a másik egy meleg páré, valamint szerepet kap majd egy építési szakmunkás is. Miért pont ez a három? Ezek reprezentálják szerinted a kivándorló rétegeket?

Valamilyen értelemben tipikusnak mondhatóak, de nem reprezentatívak semmiképpen. Ugyanakkor jól láthattuk azt, hogy a nagy gazdasági összeomlás után az építőipar gyakorlatilag lenullázódott, és az kimutatott tény, hogy különösen német nyelvterületre igen sok magyar építési szakmunkás került. Tehát ilyen értelemben igenis tipikus. A prostituáltak esetében, ez sajnos általános jelenség. Nagyon sok megalázó és szörnyű történetet lehet hallani ebben a témában. A meleg pár esete pedig nagyon jól jellemzi a mai Magyarország toleranciaszintjét, azt az attitűdöt, ahogy ehhez az egész kérdéshez viszonyul. Nem mellesleg konkrétan megvan a modellje az előadásban megjelenő párnak.

A próbafolyamat sokban épít a színészek rögtönzéseire. Mennyiben módosul ilyenkor a rendező feladata? A színészek hogyan veszik az akadályt?

Főleg az első időszakban a rendezőnek jól kell inspirálnia a színészeit. Önbizalmat kell csepegtetnie beléjük, hogy ők igenis képesek bizonyos dolgokra. Egyébként általában így tanítok. Ráadásul rendszeresen így dolgozunk az egyik volt osztályommal nyaranta az AlkalMáté Trupp előadásaiban, és így készítettem a HírlapSzínház-előadásokat is Egerben. Akkor egy ilyen jellegű előadást másfél nap alatt készítettünk el, s szerencsére igen jól sikerültek. És hát így született a Csörgess meg! című előadás, amit szintén szeretett a közönség. Tehát ebben, bizonyos értelemben, nekem van gyakorlatom, a kérdés az, hogy azok a színészek, akik ebbe az előadásba bekerültek, mennyiben tudnak kreatívak lenni. Most úgy látom, hogy ezzel semmi probléma nem lesz.

A téma adja magát. Itt inkább csak az a kérdés, hogy mekkorát tudunk meríteni, illetve van-e értelme egy igazi nagy merítésnek vagy inkább szűkíteni kell, és a szűkítés mutat meg egy általánosabb képet. Ezt most még nem tudom pontosan, attól is függ, hogy merre haladnak a dolgok az utolsó időszakban.

Hajnal Márton


0 Tovább

katona

blogavatar

Phasellus lacinia porta ante, a mollis risus et. ac varius odio. Nunc at est massa. Integer nis gravida libero dui, eget cursus erat iaculis ut. Proin a nisi bibendum, bibendum purus id, ultrices nisi.

Utolsó kommentek