Magyar Éva: Marlenével nagyon sok közös vonásunk van

Magyar Éva közel tíz éve él és dolgozik Londonban. A Sufniban májusban hat alkalommal látható Marlene című előadásról, az Angliában eltöltött évekről, az újrakezdés nehézségeiről és Marlene Dietrich elfeledett jelentőségéről kérdeztem a színésznőt.

Miért Marlene Dietrichet választottad ahhoz, hogy a saját életedet bemutasd?


Egyrészt azért választottam őt, mert keveset tudunk arról, hogy mennyire humanitárius ember volt – a háború alatt is tiltakozott a fasizmus ellen, voltaképpen a saját hazája ellen, és ezt annak érdekében tette, hogy az igazságot szolgálja. Úgy gondoltam, megérdemli, hogy valaki beszéljen erről. Másrészt úgy érzem, hogy Marlene Dietrich és köztem nagyon sok hasonlóság van – ő is elhagyta a hazáját ahhoz, hogy ki tudjon teljesedni, emellett az ő karrierjében is volt  mélypont a háború után, amikor egy bizonyos korba ért, és többé már nem volt alkalmas arra a szerepre, amibe beskatulyázták. Ötvenhárom éves volt – ugyanannyi, mint most én –, amikor elkezdett a dalaival utazni és fellépni. Mondhatjuk, hogy ez az előadás egy második újjászületése Dietrichnek.

Miért döntöttél úgy, hogy Angliában kezdesz új életet?


Voltak itthon sikereim, de nem tudtam igazán nagyra nőni. Nem tudtam elérni azt, amit megálmodtam magamnak. Az elmúlt négy évben, amióta Angliában élek és dolgozom, sikerült rálátást szereznem a saját létemre és a hozzám hasonló emberek életére. Kérdéseket szeretnék feltenni és ösztönözni akarom a nézőket arra, hogy ők is tegyenek fel kérdéseket maguknak a saját életükkel kapcsolatban.


Itthon kezdted el a semmiből összerakni ezt a produkciót: kik segítettek elkészítésében?


A zenét Monori András szerezte, a jelmezeket Tihanyi Ildi készítette, és sokat köszönhetek Radnai Annamarinak is, aki a dramaturgja az előadásnak. A szövegeket és a dalszövegeket én írtam, és mivel ez az előadás a kabaré műfajába tartozik, a későbbiekben mindig alakítani fogom kicsit a szöveget annak megfelelően, hogy hol adom elő és ott éppen mi lehet az aktuális üzenet a nézők számára.

Mit üzensz ezzel az előadással, milyen fogadtatást vársz a nézőktől?


Mindenképpen bátorítani szeretném az embereket: legyenek bátrak, amikor döntéseket hoznak. Semmiképpen nem akarom azt mondani, hogy el kell menni Magyarországról, és azt sem, hogy itt kell maradni – a dolgok ugyanis nem fekete-fehérek. Azt akarom, hogy mindenki bátran kezdje el keresni saját magában: mi az, amit én igazán akarok? Nem azon gondolkozom, hogy mik a lehetőségek, hanem azon, hogy mi az, amit akarok. Ez borzasztó nehéz – itt és külföldön egyaránt. Rengeteget kell dolgozni, de meg lehet csinálni.

Csikós Kornélia


0 Tovább

Magyar Éva: A Katona az otthont jelenti

Éppen tíz évvel ezelőtt léptem fel utoljára Magyarországon. Az azóta eltelt tíz izgalmas, fájdalmas és gyönyörűséges év egy olyan időszak volt az életemben, ami teljes egészében elválik minden korábbitól.

A Londonban élő és dolgozó Magyar Éva gondolatai a Marlene című zenés-táncos előadásának keletkezéséről, az Angliában eltöltött évekről és arról, mit jelent számára a Katona. Az előadást május 15. és 20. között játsszuk a Sufniban.


Magam is meglepődtem, amikor 2004-ben kimondtam: elmegyünk! Ez a döntés arra vonatkozott, hogy a kislányom és én feladjuk az itthoni, számomra egyre értelmetlenebbnek tűnő kapálózást és Angliában próbálunk meg letelepedni, hogy új életet kezdhessünk.



Nem volt könnyű, de megtaláltam a helyem, jobban, mint Magyarországon bármikor. Sokat láttam és tapasztaltam, a tudásom és a világlátásom Angliában érdeklődőkre talált. Több nagy londoni színházban felléptem, ezen kívül rendezek, tanítok és koreográfiákat készítek. Hosszú idő után most újra egy szóló előadáson dolgozom, amelynek Marlene a címe. Úgy érzem, eljött az ideje annak, hogy továbbadjak valamit, ami régóta érlelődött bennem és most végre formára talált.

Az a megtiszteltetés ért, hogy a Katona József Színház meghívta azt az előadást, amit idén ősszel a londoni Soho Theatre-ben fogok bemutatni.

Nekem a Katona mindig az otthont jelentette: bár soha nem voltam tagja a színház társulatának, itt léptem először színpadra, mint stúdiós. Amikor a Katona megnyitott, hosszú éveken keresztül minden este itt álltam vagy ültem a lépcsőkön, hogy újra és újra megnézzem az előadásokat. Azt az izgalmat, amit a Katona falai között éreztem, azóta sem éltem meg más színházban. Ezért is fontos nekem, hogy mint egy „jó gyerek”, aki a külhonban szerzett tapasztalatot haza hozza, büszkén és meghatottan megmutassam a magyaroknak, hogy mire jutottam Angliában, mit gondolok a világról és a világban betöltött szerepünkről.

Remélem, hogy ezzel az előadással vissza tudok adni valamennyit azoknak, akiktől olyan sok örömet és útravalót kaptam.

Magyar Éva


0 Tovább

Elek Ferenc: Estragon egy ösztönlény, aki mindig kételkedik és ellenkezik

A világirodalom egyik legsokrétűbb és legelgondolkodtatóbb műve, a Godot-ra várva kel új életre a Katonában. Ascher Tamás, Zsámbéki Gábor és a négy színész: Kocsis Gergely, Elek Ferenc, Kulka János és Keresztes Tamás összehangolt munkájának eredményét április 26-án mutatják be. A próbákról és Estragon szerepéről Elek Ferencet faggattam.

Számodra kit vagy mit jelent Godot?

A reményt jelenti. Megfoghatatlan valaki, akire muszáj várni – a túlélésért. Remény az életre, a jobb életre, a megváltásra, megszabadulásra, felmentésre.

A benned élő reményről hajlamos vagy a hétköznapiság miatt megfeledkezni?

Igen, egy pillanat alatt el tudom ezt a reménykedést felejteni. Olykor valóban megfeledkezem a várakozásról magáról, olykor gúnyolódom, amikor ráhagyom Vladimirra, hogy persze, Godot majd biztos eljön… Estragon mindig kételkedik és ellenkezik, ugyanakkor ő egy ösztönlény, aki itt és most akarja magát jól érezni: szórakozni akar, a pillanatnyi jó érzést akarja, hogy tele legyen a hasa és mulathasson. Számára ezek a fontos dolgok. És az, hogy állandóan ellentmondjon Vladimirnak.

 

Van olyan kérdés, amelyet számodra feltesz ez a mű a saját életeddel kapcsolatban? Mi az, amire te vársz?

Nagyon sokszor eszembe jut, hogy ez tényleg arról az itt, a Földön eltöltött időről szól, ami számunkra behatárolt ezen a világon: fontos, hogy azt az időt, ami adatott neked, hogyan tudod minél jobban, minél értelmesebben „megtölteni”. Erről sokat beszéltünk Zsámbéki Gáborral is. A műben szerintem Vladimir és Estragon periférián lévő emberek, akik bármikor meghalhatnak – főleg Estragon, valószínűleg ő előbb hal meg.

Amikor először találkoztál a rendezői koncepcióval, mit éreztél, mi az, ami kifejezetten neked szól?

Tetszett a díszlet és a koncepció, amit Zsámbéki elmondott. Estragon szerepét is nagyon szeretem, én is szeretek játszani és jól érezni magam úgy, ahogyan ő. Jónak tartom, hogy a történet nincs lerángatva a földre: nincs konkrétan megválaszolva, hogy valójában kicsoda Godot. Ettől jó, ettől lebeg az egész és ez nagyon tetszik.

Két rendező készíti el az előadást: miben különbözik Ascher és Zsámbéki munkája?


Ascher és Zsámbéki ugyanúgy gondolkodnak a színdarabról, de két egészen más habitusú rendező. Nagyon nagy szerencse, hogy egy próbaidőszakon belül két ilyen rendezővel dolgozhat az ember. Tamással szétszedjük azt, amit Gáborral korábban összeraktunk. Ő ugyanabban, az eddigi próbák alatt kialakult rendszerben a finomhangolást végzi: a mondatok között mik történjenek inkább, leállít minket, és újra elmondjuk másképp.

Csikós Kornélia 

0 Tovább

"Egy fiatal rendezőt nem leváltunk, hanem bevárjuk inkább" - villáminterjú Máté Gáborral

Szárnyra kaptak olyan hírek, melyek szerint a M/S bemutatója valójában nem a rendező betegsége miatt csúszik őszre, hanem egyéb okok állnak a háttérben. Mi az igazság?

Igen, engem is kérdeztek néhányan gyanakvóan….”nem készültetek el a szöveggel, mi?” …meg „biztos valami más van emögött….”, pedig az előadást rendező Dömötör András tényleg beteg. Komoly gyógyszereket kell szednie, és ágyban tartózkodnia. Reméljük, minél hamarabb meggyógyul és a jövő szezon elején be tudjuk mutatni a Marat-t. Térey János újrafordította a verseket és helyenként a párbeszédekbe is belefordított. Kákonyi Árpád és Matkó Tamás új zenét írt, és jelentős változás még, hogy a szerepösszevonások révén egy jóval kisebb személyzetű előadás születik majd, mint általában a Marat/Sade-előadásoknál. Éppen Dömötör speciális változata miatt nem is gondolhattunk arra, hogy valaki más vegye át a rendezést.

Igazgatóságod óta előfordult hasonló eset? Ez a helyzet egyedi, vagy természetes, hogy a színház igazgatója ilyenkor újabb lehetőséget ad egy rendezőnek?

A sors furcsa játéka, hogy épp a nagyszínpadunkon a Godot-nál voltunk kénytelenek új döntést hozni. Zsámbéki Gábort meg kellett műteni, így Ascher Tamás vette át a rendezést, de Zsámbéki már lényegében lerakta a mű alapjait, így Ascherre vár a „finomhangolás”. Egyébként Ascher jó ismerője a Godot-nak, híres a kaposvári rendezése, amit aztán megismételt Boglárlellén a 80-as években, aztán később a Színművészetin is tartott „abszurd színházi” kurzust, többek közt az én egyik osztályomnak. Ennek alapján is biztosak lehetünk abban, hogy valami egészen kivételes szerencse ez a szerencsétlenségben. Arról már ne is beszéljünk, hogy ebben a szezonban Aschert Sydney-be várták Godot-rendezésre, amit – szintén betegség miatt – le kellett mondjon. Így aztán mégis „kénytelen” a Beckett-darabbal foglalkozni. Visszatérve, ebben az esetben természetes, hogy egy fiatal rendezőt nem leváltunk, hanem bevárjuk inkább. A Katona szellemiségéből ez következik. Zsámbéki igazgatása alatt sem fordult elő, hogy ő maga felülrendezzen egy esetlegesen kevésbé sikeres munkát.
 

A következő évad műsorát mennyiben befolyásolja ez a mostani változás?

Csak annyiban, hogy az M/S lesz a Kamrában a nyitódarab. Eredetileg épp a Kamra zsúfolt műsora miatt erre az első időszakra nem terveztünk bemutatót.

Ha már a következő évadnál tartunk, lehet-e már tudni, milyen új bemutatókra számíthat a közönség a Katona 2014/2015-ös évadában?

Nagyon jelentős dologra készülünk, Schilling Árpád, aki már igen régen rendezett magyarországi kőszínházban, az évad második felében Goethe Faustjának mindkét részén dolgozik majd. Ez rendkívüli kihívás társulatunk életében mind a rendező személye, mind a dráma fajsúlyossága miatt. Schillingen kívül a nagyszínpadon Zsámbéki Gábor és én rendezünk. A Kamrában Dömötör mellett Ascher Tamás, Gothár Péter és Kovács D. Dániel egyetemi hallgató.

0 Tovább

Mindent elsöprő érzelmek



Pacsi, szemforgatás, siker vagy hiszti? Még több gifet találtok itt: www.gifszinhaz.hu


0 Tovább

Godot-ra várunk

Samuel Beckett Godot-ra várva című művének nyílt próbáján megtudhatta a közönség, milyen egy megállás nélküli próba, hogyan kell egyszerre egyensúlyozni és beszélni egy imbolygó színpadon és azt, hogy miért két rendezője van az előadásnak. Zsámbéki és Ascher közös bemutatója április 26-tól látható a Katonában.

Zsámbéki Gábor a nyílt próba elején Samuel Beckett művéről beszélt: 1952-ben jelent meg, az első előadás pedig 1953-ban volt látható. Elmondta, hogy még sosem rendezte meg a Godot-ra várva című művet, ellentétben Ascher Tamással, a másik rendező ugyanis már egyszer színpadra állította Kaposváron, egy emlékezetes előadás formájában. Zsámbéki elmondta, hogy a közeljövőben kórházba megy, ezért Ascher segítségét kérte a próbafolyamat második feléhez, amikor a színdarab "finomhangolására" lesz szükség.

A rendezői instrukciók szerint elkezdődött a próba: a színpad hátsó és két oldalsó fele fekete, két oldalt nyitott, mint egy folyosó, mely az átjárást biztosítja Pozzonak (Kulka János) és Luckynak (Keresztes Tamás). Estragon (Elek Ferenc) és Vladimir (Kocsis Gergely) a színpad közepén elhelyezkedő körlapon ülnek, néha fel-alá járnak és beszélgetnek. A lapon és a mögötte látható fán kívül semmi sem rögzített - látható párhuzamot vonva így a történettel, mely szerint semmi sem biztos, csak az, hogy várakoznak: Godot érkezni fog, hiszen megígérte!

A közel hatvan perc alatt az első felvonást láthattuk, egészen addig a jelenetig, mely az ötödik szereplő érkezéséig történik. Varga Zétény, akit az Illaberekből ismerhet a közönség, a kisfiút játssza az előadásban, aki hírt hoz Godot-ról: érkezni fog.

 

Az előadás lassú folyamú, Kocsis Gergely és Elek Ferenc játéka egy hosszú, kétkedő állapotot mutat be, melyben a belső bizonytalanságok kivetítése a billenéseken át is kifejeződik. A két színész beszélgetéseiből remekül érződik a feszültség: a várakozás hosszúságát egyre nehezebben viselik, türelmetlenséget érzékeltetnek a nézőkkel. Pozzo és Lucky érkezése felkavarja az állóvizet: Kulka János harsány belépése elvonja a figyelmet a beszélgetőkről, a férfi a kötélre/pórázra kötött Keresztes Tamást ostorral hajtja maga előtt. Az addig biztosan haladó páros belekerül a bizonytalan, kihalt, senki földjére emlékeztető kopár tájba, ahol az idő ezen a körlapnyi területen relatívvá válik: a vánszorgó, kérdezéssel és gondolkodással töltött percek már nem perceknek tűnnek.

A megszakítás nélküli részlet után Zsámbéki leállította a próbát, majd az utolsó fél órában felgyorsult a folyamat, másfajta dinamikát kapott: a rendező meg-megszakította, instruálta a színészeket, akik az először elmondott párbeszédeket dallamossá, zeneműszerűvé változtatták. A nézőtéren is felpezsdült a figyelem, a Keresztes Tamás által mondott gondolkodó-beszéd többszörös megszakítása és folytatása egyre komikusabbá vált, s mire a rekedt hangon elmondott, filozófiai magasságokban repkedő eszmefuttatásnak a végére ért, a próba ideje is lejárt.

Zsámbéki megköszönte a nézőknek a figyelmet és egy utolsó feladatot bízva Keresztesre, megkérte a színészt, hogy a hosszú, bonyolult, a próbán kétszer elmondott beszédet kezdje el elölről és addig ne hagyja abba, amíg ki nem ürül a nézőtér. A beszéd harmadszor is elkezdődött és a kiáramló nézősereg tapsolva hagyta el a színházat.

Csikós Kornélia

0 Tovább

Jelenetek egy rendszerből

Méltatlan körülmények között leváltott igazgató, magyaros motívumok, tiszteletlen gyerekek és diszfunkcionális tanárok - diákok szemszögéből láthatjuk, szerintük hogyan néz ki ma a közoktatás. A Rendszerhiba című előadás a Katona Ifjúsági Programjának új előadása - nem csak diákok számára érdekes.

„Azt tudod, hogy mi szeretnél lenni? Hogy mit és hol szeretnél tanulni? Szakképzés vagy felsőoktatás? BTK vagy TTK? Itthon vagy külföldön?”

Az érettségi előtt álló és az első egyetemi éveiket taposó fiatalok nincsenek könnyű helyzetben: el kell dönteniük, merre induljanak el a magyar felsőoktatás rendszerében. A darab egy játékosan megoldott, elgondolkodtató helyzetgyakorlattal indít, és a fiatalok kérdéseikkel bevonják a nézőket egy beszélgetésbe, esetleg vitába arról, hogy milyen a magyar oktatási rendszer. Tisztelik a diákok a tanárokat? Ha nem, miért? A szülők mit várnak a tanároktól? Egyáltalán: a tanárnak van a legnehezebb dolga, mert a tanítás nehéz feladata közben több irányban kell megfelelnie, vagy inkább a diáknak és a szülőnek kell elfogadnia a tanítás módszerét rögzítő szabályokat, a törvénybe iktatott, megmásíthatatlan írott szót?


Fotó: Dömölky Dániel

A rövid szkeccseket egymás mellé fűző darab éles példákat hoz diáktüntetésre, a rossz tanulóra látványosan pikkelő tanár megalázó pillanataira, a nemtörődöm diákok tiszteletlen viselkedésére, dal (és tánc) a kaposvári egyetemen történt tiltakozásról, egy igazgatónő méltatlan körülmények közötti leváltására is. A darabban mindegyik jelenet egy megtörtént eset átdolgozott „tízperce”, vagy annak megfordítása – az egyik jelenetben a tanárnőről, Fanni néniről felállított diagnózis egy hatéves kislány szájából hangzik el. Az ifjúság látja a hibát a rendszerben, a tanulók saját bőrükön tapasztalják az íróasztalok mögül meghozott döntések valóságos kimenetelét.

A mondás szerint a gyerekek kegyetlenül őszinték tudnak lenni. Ez az őszinteség nem veszett ki a 18-20 évesekből sem, csak átalakult a kifejezésmód. A próbákat Végh Ildikó, az Ifjúsági Program programvezetője vezényelte a kezdetektől fogva, a végső koreográfia Ötvös András segítségével kristályosodott ki az izgalmas mondanivalóhoz. A matrózblúzos-fehér inges előadás harsogó diákhangjai a Sufniból kiabálják a felnőttek és diáktársaik fülébe, mi a bajuk a rendszerrel. Nyissuk ki a fülünket és hallgassuk meg őket.

Az előadás legközelebb március 30-án és április 1-jén látható a Katonában.

Csikós Kornélia 

0 Tovább

Borbély Alexandra: A Piroskával történtek valós pillanatát kaptam meg

Krimi és egy különös szerelmi történet az Ahol a farkas is jó című előadás: Jancsó Piroska, a törökszentmiklósi sorozatgyilkos lány fényképébe beleszeret az író Rubin Szilárd. A halálra ítélt lány ártatlanságát 40 évig kutató író és a gyilkosságok eseményeit párhuzamosan feldolgozó, különös látványvilágú előadásról, a próbákról, Piroska szerepéről mesél a lányt alakító Borbély Alexandra.

- Amikor Gothár Péter elkezdte rendezni a darabot, milyen érzéseid voltak a szereppel kapcsolatban? Hittél Piroska ártatlanságában?

- Most már nem is látom ezt kívülről úgy, mint az elején. Amikor megkaptam a hírt, hogy miről is szól ez a darab, akkor nagyon elszörnyedtem, hogy ez annyira brutális és durva, már most fáj tőle a lelkem. Amikor az olvasópróba előtt elolvastam azt, amit Gothár Péter összeállított Németh Gáborral – többek között bírósági vallomások és Rubin Szilárd Aprószentek című könyve alapján -, tulajdonképpen végigbőgtem az egészet. Nagyon sajnáltam ezt a lányt és nagyon megérintett ez a történet. A színésznek kötelessége, hogy mindig megtalálja az igazságát annak a karakternek, akit próbál – nekem is ez volt a dolgom. Megszerettem ezt a lányt és tudom, hogy a betegsége – ha azt mondjuk, hogy ez egy betegség – köszönhető a sanyarú sorsának és az anyjának, aki egy eltorzult, elállatiasodott nő volt. Amit tőle látott vagy kapott, az végzetes, rossz minőségű életbe tolta Piroskát. Piroska nem tudta, mi a szeretet, mert elvették tőle. Belegondolva abba, hogy milyen környezetben élt, nem is tudhatta, mi az. Piroskát bűnösnek tartom, de meg kell ismerni a történetét és nem szabad élből elutasítani. Ez nem felmentés, de valamilyen magyarázatot ad.
 

- Elképzelhetőnek tartod, hogy Rubin Szilárd a szerelem miatt kutatott negyven évig a történtek után, vagy szerinted valami más oka is lehetett a háttérben?
- Szerintem magát is fel akarta menteni az alól, hogy beleszeretett egy halott gyilkosnak a fényképébe, mintha megpróbálta volna ezt a ritka és furcsa helyzetet megmagyarázni magának. Talánha azt mondja, hogy Piroska nem gyilkos, akkor könnyebb lesz neki, és talál a lelkének egyfajta menedéket.

- A nyílt próbákon úgy tűnt, hogy Gothár Péterrel könnyen megértitek egymást. Végig jól tudtatok együtt dolgozni?
- Merem állítani, hogy mi nagyon jól dolgozunk együtt. Rá vagyok hangolódva az ő képeire – mindig, amikor mond valamit és elképzelem, azt gondolom, hogy teljesen igaza van. Bennem szinte 100%-os az elfogadás az ő világa iránt, bizalom alakult ki már az első munkánktól, a Kriplitől kezdve. Ugyanakkor kemény Gothár Péterrel együtt dolgozni, szerintem sokaknak túl szigorú lehet – rám viszont jó hatással van ez. Lenyűgözőnek találtam azokat a filmszerű képeket, melyekkel napnap után előállt. Pelsőczy Rékával is sokat gondolkoztunk azon, hogy honnan jönnek ezek a remek ötletei? Gothárnál az a nehéz – de igazából ez a színészek munkája –, hogy a lelkednek egy bizonyos érzékenységi fokon kell működnie a próbán: mindent meg kell élni, nem lehet kamuzni. Ez a koncentráltság megviselt, de sokat adott is. Például amikor az ítélethirdetésnél állnak körülöttem az emberek: ez előszörre olyan pillanat volt , amivel soha nem fogok újra találkozni – a Piroskával történtek valós pillanatát kaptam meg. Éreztem, hogy tér és idő megszűnt, azon kívül kerültem, néztem a szemeket és arra gondoltam, hogy ez rettenetes lehetett.

- Miért ajánlod az Ahol a farkas is jó-t?
- Az egyik ok az, hogy igaz történet alapján készült – ez számomra nagy vonzerővel bírt már régen is, mert ettől még valóságosabbá válik minden film vagy előadás. A másik ok, hogy szerintem ez különleges szerelemi történet, ha Rubin Szilárd szemszögéből nézzük. Találkozástól mentes – mert a szereplők életükben sosem botlottak egymásba, ezért olyan, mintha Gothár Péter ezt a találkozást megadta volna nekik 2014-ben a Kamra színpadán.
 

- Van valami, amit hiányolsz a darabból?
- Nem maradt hiányérzetem, de remélem, hogy a darab érik és fejlődik még. Gothár bátor rendező, és úgy gondolom, merésznek kell lennünk – a színházban is és az életben is, mert ha nem, akkor egy csomó minden nem fog velünk megtörténni. Értékelem a bátorságot – mind színészileg, mind emberileg. Örülök, mert ez a szerep nagyon jó dolog az életemben és remélem, hogy még sokáig lesz.

Csikós Kornélia 

0 Tovább

Jordán Adél: Nem elsősorban a humort tartom szem előtt, hanem az igazságot

Jordán Adél két, egymástól nagyon eltérő szerepet játszik – a falusi „megmondó asszonyt”, Leimgrubernét és a reménytelenül szerelmes Melaníját. A végítélet napjában és a Fényevőkben két különböző habitusú nőt játszik, a színésznőt a szerepek megformálásáról kérdeztem.

- Melaníja szerepe a Fényevőkben hirtelen jött, hogyan álltál neki, mit akartál ebből kihozni?
- Tulajdonképpen semmi nem volt biztos: ezt a szerepet elengedtem magamban, mert arról volt szó, hogy nem én fogom játszani, csak abban az esetben, ha Fullajtár Andinak pihenésre van még szüksége. Emiatt egy igen laza színészi állapot jött létre – a szöveget kevés idő alatt pontosan kellett tudnom, azért, hogy a próbák bármely jelenetén dolgozni tudjunk. A főpróbahéten – amikor már kész szituációkba kellett helyezkednem – a többiek már a próbának egy előrehaladott fázisában tartottak, megvoltak a korábbi próbákon lefektetett alapjaik. Furcsa volt: az első próbán egyszerre kívülről és belülről is láttam az adott szituációkat, ez egy olyan színészi állapot, mely rezgésekkel teli és a figyelem állandó ébersége, éles koncentráció jellemzi.

- Közel áll hozzád ez a szerep?
- Egyszerre találom Melaníját szerethető és ugyanakkor kicsit szánalmas embernek – nagyon naiv és van egyfajta ostobasága is, ami miatt ostorozza saját magát –, ez a nő nem könnyű eset. Nagyon megszerettem az első pillanattól fogva.

- Voltál valaha olyan helyzetben, mint amilyenben Melaníja?
- Szerettem már rajongva, de okosabb vagyok a szereplőnél, és amikor azt láttam, hogy ez esélytelen, akkor nem közeledtem ilyen nyíltan.

- Melaníját a Fényevőkben és Leimgrubernét A végítélet napjában is inkább humoros oldalról közelíted meg.
- Szerintem, ha nem nevetnek ezen a két szereplőn, akkor valamit rosszul csinálok. Gorkij kifejezetten komikusnak ábrázolta Melaníját, én erre csak ráerősítettem. Elég nehéz úgy játszani ezt a szerepet, hogy ne nevessenek rajta. Annak, hogy humorosnak találják, örülök, mert ez visszajelzés a nézőktől. De nem elsősorban a humort tartom szem előtt, hanem az igazságot. Leimgruberné szerepében kifejezetten egy karaktert próbálgattam, ez igaz – sokkal messzebbről indultam, mint ahol most tartok, most már inkább magam felé közelítek. Nehezebb volt a dolgom, és ebben a szerepben akkor igazán mulatságos és sokrétű az alakítás, ha az igazat keresem a mórikálás helyett.

 

- Leimgruberné pletykálkodó, babonás nő – hogyan fogalmaztad meg magadban ezt a karaktert?
- A szövegben kellett először megéreznem egyfajta ostobaságot, unottságot, pénztelenséget – Bagossy Lászlóval is sokat beszélgettem erről, de nagyon sokat segített még nekem Fullajtár Andi. A főpróbákon még tájszólásban beszéltem, tömés volt rajtam, és ahogy fokozatosan kerültek le a külső segítségek, megijedtem, hogy hol marad maga a szerep? Mikor Andival beszélgettünk, akkor fogalmazódott meg, hogy ennek a nőnek valójában a tömegben van az ereje: sokan úgy gondolkodnak, ahogyan ő. Számomra innentől vált súlyosabbá a szerep: a tudat, az érzés, hogy egy komplett falu gondolkodik úgy, ahogyan én, az bátorságot ad: állíthatok bárkiről bármit és ítélkezhetek, mert én magam vagyok a többség!

Csikós Kornélia 

0 Tovább

"Amikor az indulatok és a nyomor az utcára vitték az embereket" - Fényevők

Fejlődtünk-e a társadalmi különbségek, szakadékok megértésében, kezelésében az elmúlt száz év alatt? Ezt a kérdést is felteszi a Fényevők, a Katona legújabb bemutatója, többek közt Kocsis Gergely, Fullajtár Andrea, Nagy Evin, Ónodi Eszter és Máté Gábor szereplésével, Ascher Tamás rendezésében. Radnai Annamáriával, a darab dramaturgjával beszélgettünk.

A mű eredeti címe A nap gyermekei. Hogyan lett ebből Fényevők?


Két ok miatt változtattuk meg: az egyik az, hogy szerettük volna jelezni, hogy ez nem pont az a darab, amit Gorkij megírt, hanem egy átdolgozott változata. A másik, az eszmei ok pedig az, hogy a Fényevők bizonyos értelemben olyasmit jelent, mint amit A nap gyermekei – az emberek egy csoportja úgy véli, hogy egy magasabb kaszthoz tartozik, egy olyan lelki magaslaton áll, mely szerint közvetlen összeköttetésben áll a Nappal, illetve a fénnyel. Ám ami ezeknek az embereknek magasztos gondolat, az másoknak lehet, hogy csak humbug, szemfényvesztés, fényevés.



Hogyan került elő Gorkij műve és miért pont most rendezi meg Ascher Tamás?


Ez egy olyan klasszikus darab, amit nem most fedeztünk fel, már jó ideje ott lebegett a horizonton, mint egy olyan mű, melyet a színház bármikor elővehet. Gorkij több művével foglalkoztunk az elmúlt években (Barbárok, Kispolgárok) és nem akartunk Gorkij-torlódást előidézni. De csak idő kérdése volt, mikor kerül színre. Most mutatkozott egy jó szereposztás, és főleg, Ascher Tamásnak lett kedve megrendezni.

Mikor játszódik a történet?


Nem a keletkezésének idejében, 1905-ben, hanem a 20. század második felében, kb. a 60-as és a 80-as évek közé helyezhető a világ, ami megjelenik a színpadon.

Mennyire aktualizáljátok az 1905-ben megírt művet?


Attól eltekintve, hogy megváltoztatjuk a cselekmény idejét, különösebben nem aktualizáljuk. Nagyon elevennek érezzük a darab problematikáját, központi kérdését, jelesül azt, hogy a nagyon jó szándékú értelmiségiek, kifinomult kultúrájú emberek, akik merőben egyenrangúnak érzik magukat a néppel, illetve a népet magukkal és a szabadság, egyenlőség, testvériség jelszavának bűvöletében élnek, teljes mértékben el vannak idegenedve a néptől. Borzasztó nagy szakadék tátong az ő szép szavaik és finom viselkedésük, illetve a valóság között.

Valós problémának tartom, hogy az értelmiség valóban érez-e empátiát, valóban tudja-e, hogy mi történik az úgy nevezett néppel. Úgy gondolom, ez egy elég időtálló probléma – mondhatjuk, hogy a francia forradalomtól kezdve létezik ez a helyzet: a társadalmi indulatok és érzelmek élére áll az értelmiség, de sokszor fogalmuk sincs, hogy mi zajlik le abban a tömegben, amely követőként áll mögötte.

A történetben hogyan viselkednek a Fényevők, hogyan viszonyulnak a társadalom alsóbb rétegeihez?


A darabban megjelenik a kizárólag saját művészetével foglalkozó festő és a laboratóriumi kísérleteinek élő professzor – mindkettő elvakultan a munkájának él, csak abban különböznek, hogy az egyikük a társadalom javára akarja fordítani a munkája gyümölcsét, a másik viszont nem foglalkozik a követőivel és csak a maga kedvére alkot. Más kérdés, hogy a nép a professzor munkájának eredményét már nem képes kivárni – lázong, forr benne az indulat. A festő és a professzor, illetve a professzor húga, Liza fogalmaznak meg valamilyen állásfoglalást a társadalom két, élesen elkülönülő rétegének problémájával kapcsolatban.

Gorkij ezt egy olyan korban írta, amikor az indulatok és a nyomor az utcára vitte az embereket – a Fényevőknek pedig fel kell készülniük, hogy erre mit lépnek majd. A hétköznapi problémák és érzések között vergődő emberek fontos, világot érintő gondolatait mutatja be az előadás, végül felteszi a kérdést, hogy hogyan segíthetnénk a társadalmi szakadékot áthidalni, de a választ nem adja meg: mindenki maga gondolkozzon a megoldáson.


Csikós Kornélia


0 Tovább

katona

blogavatar

Phasellus lacinia porta ante, a mollis risus et. ac varius odio. Nunc at est massa. Integer nis gravida libero dui, eget cursus erat iaculis ut. Proin a nisi bibendum, bibendum purus id, ultrices nisi.

Utolsó kommentek